Élet, halál, élet, halál, élet, halál…

Avagy egy furcsa emlékezés azokra, aki nincsenek már közöttünk.

Megszakítom az eddigi történetet, az aktuális események miatt, de csak egy alkalom erejéig.

Különös, még a magam számára is furcsa módon sikerült ezt a mai napot “megünnepelnem”.

Tavaly március óta – mióta Vázsnokra költöztem – immáron negyedik alkalommal látogattam meg Cili néni sírját a hörnyéki temetőben.

Még mielőtt a házba költöztem volna, azután, hogy már a kezemben voltak a kulcsok, egy ideig Pécsről járogattam ki a házba, tüzelőt gyűjtögettem az udvaron, cipeltem a holmikat a gurulós bőrönddel, meg a kis rozoga kocsimmal Sásdtól Vázsnokig… Elég keserves időszak volt, mégsem aggasztott semmi. Lépésről lépésre mértem fel a házat, ismerkedtem a jövőbeli otthonommal, minden alkalommal igyekeztem begyújtani a szép nagy olajzöld cserépkályhába, és egy alkalommal a kamrában egy doboz aljában furcsa könyvekre bukkantam. Nagyon igényes, elegáns könyvek voltak szép sorban, vékony selyempapír választotta el egymástól a sötétkék bársony fedeleket. Meglepődtem azon, hogy mi lehet ez, és hogyan kerültek ide ezek a vadonatúj könyvek. A borítón egy ovális keretben egy idősebb hölgy arcképe, és a cirádás címsor – SZÍN IGAZ TÖRTÉNET – egyaránt arany színnel nyomva!

Felütve a könyv fedelét kiderült, hogy a könyvek szerzője Cili néni, aki a ház régi tulajdonosa, és lakója volt. Megírta az élete történetét, és saját kiadásban jelentette meg a saját könyvét, amelynek minden egyes példányát személyre szólóan dedikálta, és ajándékozta el! Mindezt a könyv elején olvasható sorok tanúsága szerint 500 példányban, amely 500 példány utolsó darabjaira én találtam rá a házban!

Izgatottan vittem magammal az egyik könyvet Pécsre, és még aznap éjjel egy ültő helyemben olvastam végig! Lenyűgözött a történet, és egy csapásra nagyon-nagyon közel hozta hozzám az egyébként teljesen idegen házat, amelynek történetét is a könyből ismerhettem meg. Azután, hogy 2017 március 18-án végre kiköltöztem a házba, sokszor jutottak eszembe a könyvbéli történetek a két kutyáról, a ház mellett álló fenyőfákról, a kertről, a gyümölcsfákról, meg a sásdi vasútállomásról, ahol az a mese elkezdődött… És sok év borzalom, és nehézség után mégis boldogságba hajlott a vége, majd azután mégiscsak szomorú, de szép lett annak a könyvnek a vége.

Akkor úgy döntöttem, hogy azoknak, akik valamiképpen segítették a kezdeti botladozásaimat ilyen-olyan módon, én adtam ajándékba ezekből a könyvekből. Így mostanra már csak mutatóba maradt belőlük.

Szóval miután megismertem Cili néni életének történetét, hajtott a kíváncsiság, hogy megtaláljam a sírt, ahol az “Ő Józsija” mellé helyezték őt végső nyugalomba. De nehezen sikerült megtalálnom, míg végül tavaly nyár elején meglett a sír. Azután tavaly ilyen időtájt is kimentem, és úgy emlékszem, idén tavasszal is jártam “nála”. Csendesen elméláztam a múlton, és furcsa gondolataim közé süppedtem. És ez olyan jó volt…

Ma ismét meglátogattam “Cili nénit”, és úgy, ahogyan tavaly is történt, a virágokat a Csacsogós nénitől kaptam, aki maga nem tudta megnézni a sírt, de rajtam keresztül mégis tudta tartani a láthatatlan kapcsolatot a régi barátnővel. 🙂

Kicsit zavart a temetőben az ilyenkor egyébként szokásos nyüzsgés, míg el nem indultak velem a gondolataim… Körülnéztem, és mindenhol hatalmas rideg, ámde igencsak időtálló köveket, valamint múlékony lángokat, és még halandóbb virágokat láttam. Hirtelen megdöbbentett a törekvés, amivel az Ember próbál szembeszállni az Idővel… És bár nyilvánvaló mindennek a reménytelen volta, azért az furcsa, hogy az Ember, aki azt hiszi magáról, hogy egyszer él, mennyire kapaszkodik szembeszállni az elmúlással. És a felejtéssel…

Néztem a sírkövön Cili néni, és az Ő Józsija fotóját, és eszembe jutott, vajon hol vannak, merre járhatnak Ők? Nem kérdés, számomra cseppet sem kétséges, hogy ők már máshol vannak. Talán a Józsi megvárta itt, a kövek mellett a Cili nénit, míg a földi maradványai az övéi mellé kerültek, és azután “most már örökre kéz a kézben ballagnak a végtelenbe” – ahogy az a sírkövön áll… És talán egyszer csak ráeszméltek, hogy az a végtelen az másképpen létezik, és az az út egy másik test által megélt másik életbe vezet. Nem tudom elképzelni, hogy Cili néni túlságosan sok időt eltöltött volna ott kint, a semmiben a sehol közepén… Korábban is eszembe jutott már ez, és minden alkalommal a szemeim elé beúszott egy világoskék szoknyás fehér csipkés blúzos, copfos szőke hajú kislány képe. Nem tudom, miért éppen ez a kép, de minden egyes alkalommal ugyanez a kép: világoskék szoknya, fehér csipkés blúz, copfos szőke hajú kislány. Érdekes… Aztán az is eszembe jutott, hogy ha még egyszer apa lehetnék ebben az életben, mit meg nem adnék egy ilyen élettel teli, derűs, békés természetű leánykáért, mint amilyen a Cili néni volt. Néha eszembe jutott a házban is, mikor furcsa neszek hallatszottak a koromfekete éjjel közepén, hogy talán mégsem ment ő innen el…

Aztán most ott a temetőben a sír mellett az ötlött az eszembe, hogy tulajdonképpen lehetek én bárhol – akár itt, a hörnyéki temetőben is, egy valójában teljesen ismeretlen néni sírjánál – és mi akadályozhatná meg azt, hogy azokra is gondoljak, akik valamikor részei voltak az én életemnek? Azokra, akik szintén máshol vannak már – ki kamasz kölyök testben, ki talán még kisbabaként örömet hozva egy másik családba – vagy éppen a saját családját újra felkeresve… Nem ritka az, hogy az ember beleszületik a saját unokája, dédunokája testébe! Erre gondolva felnéztem, körülnéztem a temetőben, és figyeltem, amint mások a kicsi gyereküket hozták ki a sírokhoz – vajon melyik gyermek nézegeti éppen az előzőleg letett testének saját sírját? Megborzongtam… Furcsa.

Eszembe jutott aztán a papa, meg a mama, akik az én gyerekkorom legjobb részét bearanyozták – nem egyszer eszembe jutott, feltűnt, mennyire átvettem bizonyos szokásokat tőlük – már csupán azzal, hogy 50 éves koromban hátat fordítottam a városnak, és kiköltöztem a világ végére, és az erdő szélére – nem kicsi a hasonlóság!

Aztán újra eszembe jutott Miss Lion, akiről mostanában írogattam sokat, de már kicsit furcsa volt a gondolatom. Még friss az élmény, még nehéz őt nem létezőként számon tartanom. Amikor megtudtam, hogy már tavaly májusban elment, furcsa volt belegondolni, hogy a harag, ami bennem maradt, már célpont nélküli… Nincs már itt az, akire ezt a haragot irányítani lehetne – és ezzel okafogyottá is vált minden rossz érzés, minden magamba fojtott keserűség… Maga mögött hagyva azt az űrt.

És itt jöttek csak a furcsa gondolatok…

Eszembe jutott egy emlék-féle… Nem igazán teljes az emlék, nem tiszta a kép, de maga az érzés az megmaradt – egy “saját temetés” emléke. Úgy ezerkilenszáz-hatvanvalahányból… Se név, se helyszín, csak a tudat, a tudata annak, hogy az ott Én vagyok. Pontosabban az ott az ÉN TESTEM. És az érem másik oldala – azok, akikkel megszakadt ott és akkor a kapcsolat – vajon velük mi lett azután, hogy én itt, ebben a testben találtam meg a tartózkodási helyemet azon a tavaszi hajnalon 1967 április 11-én?

És vajon mi lehet azokkal, akiket ezernyolcszáz-valahányban, ezerkétszáz-valahányban, párszáz-valahányban, időszámítás előtt valahányban, vagy jóval azelőtt hagytam ott… Nyilván ők is befejezték azt az életet valamivel később… És mi ez a furcsa keveredés itt… Élet, halál. Élet, halál… Bejárat – kijárat. Felemelkedés, hanyatlás, elmúlás, azután megint felemelkedés. És azt éreztem, hogy mennyire megnyugató dolog lenne, ha ez az egész körforgás kicsit lecsillapodna végre, ha mindenki úgy, és akkor tudná befejezni a játékot, és egy újat kezdeni, amikor már minden rendben, amikor megtette, amit erre az életre eltervezett, ha nem látna az ember sírköveket, amiken ez áll: “Élt 25 évet.” Vagy 37-et, vagy 49-et, mint Miss Lion…

Én nem szeretnék sehol semmilyen sírt, semmilyen sírkövet magamnak. Azt szeretném, ha majd egyszer, amikor a dolgomat erre az életre befejeztem, szép csendesen mennék el, nyugalmat, és biztonságot hagyva magam után, és azok, akiknek számított valamit is a létezésem, ott, ahol éppen vannak, úgy, ahogyan nekik éppen jól esik, megemlékeznének rólam. Miközben én már éppen egy új gyermeki test birtokbavételével foglalatoskodok, vagy már forgolódok a szoknyák után megint…

Élet, halál… Élet, halál… Élet, halál…

Élet.