Itt ülök egy jó 100 négyzetméteres luxus lakásban egymagam. És csak gondolkodok…
A házigazdáék szombaton elutaztak pár napra, holnap jönnek csak haza. Rám hagyták a Birodalmat. Egy különös, távolinak tűnő birodalmat, amibe valahogyan belecsöppentem.
Ez az év valahogyan csak arról szól, hogyan üldögéljek szép kényelmesen egy csónakban, rábízva magam a víz sodrására, és csak türelmesen nézelődni, hogy mikor merre is visz majd a víz. Sehol semmi izgalom, feszültség, csak úgy élek bele az életbe. Furcsa.
Elég gyorsan belerázódtam az itteni helyzetbe, kiismertem magam, teszem, amit tenni kell, odafigyelek a dolgokra, de megszakadni nem kell. Olyan, mintha ennyi idő alatt átprogramoztak volna erre a puha, kényelmes, biztonságos, minőségi életre. De belül már kezd mocorogni bennem valami. Csak bírjam még ki addig, hogy a dolgok elrendeződjenek eléggé…
Volt valami elképzelésem idefelé jövet, próbáltam kigondolni, hogy majd mi is lesz itt. Eljátszadoztam a gondolattal, emlékszem, valami hosszú ideig ismeretlen érzés volt, megszabadulni minden addig letehetetlennek tűnő súlytól, feszültségtől, és csak engedni szabadon, hogy az autó száguldjon azon az úton, amin ezelőtt 25 évvel szinte minden héten pénteken végigvezettem, amikor még “nagy szám” volt Bécsbe járni, és hurcolni haza irdatlan mennyiségben megannyi földi jót… De ez már egy másik világ, egy másik rendszer, egy teljesen más állapot… Nagyjából ennyire voltam összeszedett. 😀
És azon gondolkodtam, hogy az lenne csak a szép, ha betoppanva az új helyre egyszer csak meglátnék egy lányt, és csak nézném, nézném, és nézném… Ennél a résznél sokat elidőztem… 😀 😀
És azután menne minden a maga útján… hogy merre, azt már nem voltam képes kigondolni, én idefele jövet csak addig jutottam el, hogy lesz majd az a lány, meg én… és csak nézem… meg nézem… 😀
Na hát ebből pont semmi nem lett!
1 darab lány sem volt, akivel csak úgy össze tudott volna akaszkodni a tekintetem. Kezdetben fürkészőn nézelődtem körbe-körbe, de még csak hasonlót sem láttam Álmaim Nőjéhez. Úgyhogy ezzel a projekttel fel is hagytam hamarost.
Abban biztos voltam, hogy mindenféle szempontból újjászületés lesz ez itt – és ebben legalább nem tévedtem. Arra gondoltam, hogy kiszakadva a mindennapos túlélésért folytatott küzdelemből majd elkezdenek a dolgok a fejemben összeállni. Ez viszonylag így is lett, de nem pont abban a formában, amire számítottam.
Nem számítottam például arra, hogy visszanyerem a segítségre való képességemet! Azelőtt oly sokszor mentek mellé a segítő lépéseim, hogy igazából csak most tűnt fel, hogy mennyire feladtam már a reményt is, hogy valakinek tudok igazán jól és hatékonyan segíteni. Na, az előző bejegyzésem “főhőse”, a Riadt Lány végül is akaratán kívül kirántott ebből az állapotból. Igaza van a Főnöknek, hogy néha attól lesz jobban az ember, hogy átesik valakin, aki még nála is elesettebb. És ez pont így történt. Úgy egy-két héttel a teljes világvége után (ami végül is Vázsnokon érdeklődés hiányában elmaradt) egyszer csak azon kaptam magam, hogy nemcsak hogy kezd visszatérni belém az élet, de folyamatosan sugárzom is szanaszét! A Riadt Lánynak félig-meddig pót-apja, félig tanácsadója, segítője, mentora, lelki támasza lettem. Rendszeresen csinálok vele egy speciális testi kezelést (korábban utaltam már olyasmikre, hogy ismerek néhány hatékony módszert mindenféle testi kellemetlenségek, fájdalmak enyhítésére), és egyre jobban van tőle! Nagyon szívmelengető érzés volt, mikor egy alkalommal azt mesélte, hogy valami igazán furcsa dolog történhet vele így a kezelések óta, mert az emberek egészen megváltoztak körülötte, és gyakran vadidegenek mosolyogna rá az utcán! Na, végreee!!!!
Amúgy most jövök rá, hogy teljesen elfelejtettem, hogy miért is ültem le most írni, pedig még a zuhanyzás közben remek gondolataim voltak. 🙁
Addig, míg eszembe nem jut, írogatok mindenfélét.
A múlt hét második felében történt egy újabb furcsa dolog, ami miatt a jövővel kapcsolatos elképzeléseim egyre távolabbra nyíltak ki… Az eddigi tervem az volt, hogy március elejéig itt maradok (már az első napon ostrom alá vettek az itteniek, hogy végleges státuszú munkatársnak vegyenek maguk közé, ami egy egészen rövid ideig jó megoldásnak is tűnt, de sok minden változott azóta a fejemen belül és kívül egyaránt!). Már akkor is aggasztott a gondolat, hogy “mi lesz majd azután, hogy végeztem az itteni küldetésemmel?”. És mivel erre a kérdésre nem tudtam választ adni, gondoltam, kivárok. Ki tudja, lehet, hogy az, ami tavaly még romba döntött, az idén majd magasba emel?
A fejemben újra meg újra megfordult A Könyv…
De attól féltem, hogy a szerencsésen megszerzett pénzt majd túl gyorsan felélem, és valahogyan a gondolataimmal mégsem fogok tudni megbirkózni… mert annyi, de annyi gondolatom van, és sajnos rá kellett döbbennem, hogy amihez egyáltalán nem értek, az az, hogyan szedjem össze, rendszerezzem, zabolázzam, és írjam le mindegyiket a megfelelő módon. És mivel fogom majd fenntartani magam, míg a könyvet írom, és ha lenne is munka, hogyan fogom én azt az egészet kézben tartani, az energiáimat beosztani, jól gazdálkodni az idővel… És nem mellékesen hogyan is fogom majd bírni a magányt?!?!?
Szóval a kényelmes élet ellenére nem voltam mégsem 100%-osan nyugodt.
Azután a múlt héten egy ismerősnél olvastam egy pár soros bejegyzést, ami… furcsa, de amikor megjelent facebookon az írás, az állt mellette, hogy “éppen most”. És abban a pillanatban már kattintottam is a kis villám jelre! És egy különös nyugalom, és biztonság érzése kerített a hatalmába, hogy: MEGOLDVA!
Erről a dologról most még semmilyen konkrétumot nem írok, de azt hiszem, megvan a következő lépésem kifelé a mocsárból!
Visszatérve a könyv írásra egy ártatlannak tűnő facebook-os bejegyzésem egy csoportban rádöbbentett valami olyasmire, ami úgy földhöz b@—tt, hogy csak pislogtam! Az a könyv, ami évek óta bennem van… amit hordozok magamban, de valahogyan nagyon, de nagyon nehezen akaródzik előjönnie belőlem… Az… Az valami… Valami… Nem is találok rá szavakat.
Képzeld csak el, hogy van egy országod, ahol ÉHEZNEK az emberek. És mindenhol csak chipset meg zabpelyhet árulnak… és az emberek sorra mindenféle hiánybetegségben szenvednek, és talán azt sem tudják, hogy létezik hús, meg létezik tojás, meg léteznek mindenféle finomabbnál finomabb dolgok, amik laktatóak, egészségesek… És te lennél az egyetlen ebben az egész országban, aki tud ilyen élelmiszereket előállítani, és te vagy az egyetlen ember ebben az országban, aki tudja, mi az, hogy vágóhíd, meg baromfitelep… És annyival, de annyival előrébb vagy, mint bárki más, hogy még csak félned sem kell, hogy valaki esetleg kiveszi a kezedből a dolgoknak csak egy icike-picike részét… És az egyetlen ember, akivel valójában versenyzel, az kizárólag TE MAGAD vagy!
Rádöbbentem, hogy az elmúlt évek során valami olyan dolog állt össze a fejemben, ami egészen biztosan senki fejében nem állt eddig még össze! Azt gondoltam, hogy talán valamiféle izé az másnak a fejében is van, és hogy erről az izéről legalább valaki már írt egy könyvet, de nem! NINCS ILYEN könyv egy olyan kiéhezett piacon, ahol rengeteg probléma, félelem, bizonytalanság, feszültség, és MÉRHETETLEN BOLDOGTALANSÁG van…
Valójában egy olyan dologra jöttem rá, ami… akkora nagy robbanás lesz, amilyen nem sok van… Ha csak belegondolok a piac méretébe – és első körben itt csak kis hazánkra gondolok! -, az sok-sok-soooook… nagyon sok SZÁZ milliós piac!
Hogy a fenébe kezd az ember neki egy ekkora kiéhezett piac megetetésének????? És ki a fene fog tudni nekem ebben segíteni?
Eljátszottam a gondolattal, hogy milyen jó lenne most egy igazi Társ, aki megadja azt a biztos hátteret, ami egy ilyen munka elvégzéséhez szükséges – de ki tudja, milyen is lehetne egy ilyen háttér? És ki az a NŐ, aki ekkora hittel tudna mellém – vagy bárki mellé is – állni???
Nemigen szeretem a nagy szavakat, és magam is nagyon szkeptikus vagyok az ilyesfajta dolgokkal. De amin évek óta kattog az agyam, az igazából egy időzített bomba, és ha nem fogom tudni megfelelően működtetni, akkor úgy viszi le a fejemet, mintha egy gránátot nyelnék le kihúzott szeggel a kezemben…
Mi a fenét csináljak?
Most, hogy erre rájöttem, elkezdtem találomra kiírni a fejemből dolgokat, amiken rajta volt a figyelmem – eléggé összevisszaságokat írtam, de egyszerre írni és rendszerezni is, az most nem megy. Talán ha folytatom, és csak írok, és írok, és írok mindenféléket, akkor egyszer csak kezd kialakulni valami váza a dolgoknak. Vagy nem is tudom…
Beleborzongok még a gondolatába is annak, hogy gyakorlatilag 1-2 éven belül minden, de minden álmom valóra válhat… Ma eszembe jutott a kastély megint – a kastély, amit másfél éve megálmodtam magamnak, és valamikor úgy gondoltam, hogy az a kastély 2020-ban teljesen felújítva, tökéletes pompában kerülhet a birtokomba – és ez most talán nem is mese…
Megannyi ilyen meg olyan élmény volt még az amúgy eléggé monoton munka mellett is… De a figyelmem valahogyan nem tud elszakadni…
AZ ÁLMOMRÓL!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: