Havi zárás

Ímhát eljöve e hónap utolsó napja. Még egy ilyen hónap, és kifekszem az udvarra, aztán megvárom, hogy meghaljak. Utána jöhet a róka, és elhordhatja a tetememet. És akkor majd ravasz és győztes rókaként élhetek tovább. Nem torkosborz varázsnokként.

Na.

Tényleg nem volt egy sétagalopp.

Ebben a hónapban elveszítettem a meccset, mint önellátó gazdálkodó, nem is beszélve arról, hogy annak idején még márciusban majdnem nekimentem az őstermelőinek 😀 Na az lett volna még valami! Micsoda mázli, hogy vártam vele egy kicsit.

Érdekes dolgok is történtek azért. Mivel ööö… szóval a… izé. Kinemmondhatomanevétmerfeljelent. Szóval az utóbbi idők eseményeinek hősnőjén kívül is voltak furcsa dolgok. Róla nem írnék már, mert felgyújtja a zinternetet, osztán senkinek se marad belőle semmi. Ezen kívül pedig bele se merek gondolni. Tényleg. Szóval voltak azért csodák is.

Például hetedikén elmentem egy szuper tréningre. Facén írtam róla, ha izgulsz, mi volt az, keresd csak meg. Arra valahogy úgy éreztem, hogy mindenképpen el kell mennem. Ezért arra mindenképpen el is mentem. Pedig se vonatjegyre, se kajára nem volt éppen akkor pénzem! És ott megfordult a széljárás. Mindkét irányba. Azután a paraszti életem fejre állt, azóta a róka eszi helyettem a jószágokat, és dominó módjára dőlnek a fák az udvarban.

Viszont anélkül, hogy akár csak egyetlen ujjamat is megmozdítottam volna, lett annyi munkám, hogy hajjajjj… Néha dolgozhatnék egyszerre két helyen is. De a technikát még nem ismerem, úgyhogy be kell érnem a zegyszerű ember életmódjával. Egy test – egy munka. Elavult, na tudom, de mit tegyünk.

Rá kellett jönnöm néhány dologra. Ezek között vannak frissek is, amikről még nem pötyögtem ezidáig. De majd most!

Például rájöttem, hogy ezek a fák nem örömükben dülöngélnek szerteszéjjel. Merthogy betegek. Tartok tőle, hogy mindegyik az. De amik eddig kidőltek, azoknak a törzsén és az ágakon belül látható, hogy nem egészségesek. Ezt én eddig nem tudtam. Nyilván aki ért a fákhoz, körülbelül 12 másodperc alatt észrevette volna azt, amihez nekem 100 nap kellett. Így mivel nem tudtam, hogy maga az egész kert úgy, ahogyan van, nem alkalmas semmire (legalábbis nem sok mindenre), azt gondoltam, hogy lesz ebből hajjaj de mennyi termés, meg lóvé is. Dörgöltem a tenyeremet, hogy jajdejó lesz, végre el tudom látni a fiamékat mindenféle csodás finomabbnál finomabb dolgokkal, aztán frászkarikát! Még nekem sem volt mit ennem egy ideig! Azért lássuk be, nem erre számítottam, de ez még a leges-legrosszabbik halovány elképzelésemet is durván keresztülhúzta!

Szóval visszatérve a munkaügyre… Ezt egyszerűen nem tudom megfejteni! Eltelik egy olyan hónap, amikor szinte a kutyának nem jutok eszébe. Nincs munka. Elfogy a kajám, a pénzem, az erőm, mindenem!!! Majd egyszer csak elkezdenek hívogatni, és hetekre előre úgy betelik a naptáram, mintha engem reklámozna a Petőfi rádió meg a CNN együtt. Pedig nem. És nem értem. Pedig ha ezt meg nem értem, hogyan fogok tudni rendszert csinálni belőle?Mitől lett ez a rohadt sok munka, amikor senkinek nem szóltam egyetlen szót sem???

Azután azért megemlíteném, hogy ebben a hónapban mégiscsak történtek olyasmik, amik hogyan – hogyan sem, de életben tartottak. Belopakodott az életembe a kémia, az anatómia, meg a sejtbiológia is, és alig tudom őket féken tartani… (Ja meg a táncművészetet se feledjem már.) Megtudtam magamról, amire egyébként is már egy ideje kíváncsi voltam, de amikor nincs gólhelyzet, akkor sosem derül ki, mit tud a csatár. És megnyugodtam. Teljesen. Most már csak…

Mit írjak még?

Az életem és a lelkivilágom nagyjából úgy fest, mint az udvarom. Gazos, feldúlt, tele összetört mindenfélékkel. (Egyik este kiraktam az ajtó elé a szemetet, hogy majd reggel elintézem, aztán reggel nem volt sehol… illetve volt az mindenhol! Ennyit a panellakó-gondolkodásról…) Az élet nem áll meg. Érzem, hogy kicsit szünetet kell tartanom érzelmileg, és… más dolgokra kell helyeznem a hangsúlyt.

A megélhetésem úgy-ahogy alakul, a telefonszámlámat elintéztem, a hűtőben van kaja elég (képzeld, még sajtot is vettem, ami nálam mindig a jólét jele!), a pénztárcám sem üres, ma este még az üzlet után, ahol dolgozom, elmegyek füvet nyírni, úgyhogy meglesz ma a napi 14 órás műszakom is (ha nem szakad le addig az ég megint…). A hétvégén – ha jó idő lesz – megyek kertet művelni, jövő héten akárhány napig dolgozhatnék építkezésen, az azt követő héten megint a boltban várnak, szóval hamarosan lesz pénzem néhány új alsógatyára, meg ki tudja, talán egy pár cipőt is megkockáztatok… 😀 Fényes jövőnek nem nézek elébe, de majd kiderül, mit hoz ez a július. Az sincs kizárva, hogy a Jóisten végül rám mosolyog, és csak ennyit mond: “Csak vicceltem!”

A napjaim monoton telnek egyik a másik után, hajnalban kelek, éjjel fekszem, minden nap dolgozom, közben néha vannak mérsékelt eredmények is… Elhatároztam, hogy nekifekszem a tanulásnak végre… Amit már lassan vagy 20 éve csak húzok-halasztok, miközben egy csomó ismerősöm, akik nem voltak lusták mindig a szükséges következő tanfolyamot, tréninget, stb.-t elvégezni, hasítanak mint egy üstökös… Nem mondanám, hogy nem szoktam tanulni, de az a baj, hogy összevissza mikor mihez van kedvem, márpedig ez a módszer nem eredményes. Napi és heti szinten haladnom kell annak érdekében, hogy én is sikeresen vegyem fel a harcot a külvilággal és a kihívásokkal.

Mert én is sikeres, példamutató, és boldog életet szeretnék, mint annyian mások. Szóval ideje követnem a sikeres embereket, nem pedig szerencsétlenkedni mindenféle idiótasággal. És akkor talán kikecmergek ebből a zavaros időszakból, és remélhetem, hogy végre a saját utamon járok. Amire oly sok ideig vártam már.

Kedves Június! Köszönöm, hogy jöttél, hogy szinte mindent vittél, de most már húzz innen, és vidd el a balszerencsémet is magaddal!