Jövés-menés

Nagy itt a jövés-menés. Az eddigi életemben javarészt menés volt. Most itt a jövés ideje.

Nem sok izgalom van abban, hogy napokon át pakolok… pakolok… pakolok. Attól sem lehet lázba jönni, hogy tegnap minden szennyes ruhámat kimostam. Még akkor sem, ha időközben lassan a több, mint 10 köbméternyi holmi darabról darabra, csavarról csavarra, szegről szegre való átválogatása, helyre rakása, és a romok eltakarítása a végére ér. Azért ha kicsit összeszedném magam, tudnék írni ezekről a témákról olyant, hogy lehetne fetrengeni tőle. Mert van ezekben annyi komikum, és lehetőség, hogy tutira meg tudnék vele fektetni bárkit. Mert írni tudok. De most egész egyszerűen a hangulatom olyan… olyan más. Olyan lelkizős. Olyan filózós.

Mint azt a tegnapi írásomban elmondtam, rájöttem, hogy ideje a szellemi képességeimet végre munkára fogni. Mert kiderült mostanában, hogy hatékonyabban és eredményesebben működik tőle az életem.

A hosszúhajú szépséggel sokat beszélgetünk. (Atyaég, de hiszen csak két napja kezdtünk el szóban kommunikálni!) Egyelőre telefonon. Ugyebár ma lejár a kitűzött 48 órás határidő… És a kulisszák mögött…

Aznap, mikor elküldtem neki azt a bizonyos levelet, arra kértem, hogy a választ telefonon mondja el nekem.

Elküldtem a levelet, azután vártam. Türelmetlenségem miatt az első fél óra – egy óra minden egyes percében éreztem azt, ahogy cseppenként szivárog el belőlem a bizakodás és lelkesedés. A józanabbik eszemmel tudtam, hogy amit kérek tőle, az nem egy mindennapos, szokványos dolog. Ugyanakkor egy – úgy gondoltam, HOZZÁ illő nagyságrendű – megmérettetés elébe akartam állítani. Nekem ide be ne tegye a lábát egy olyan nő, aki nem képes gyorsan dönteni, és cselekedni!!! Én HALADNI akarok. Gyorsan. 50 éves vagyok, épphogy csak elkezdtem a lemezen a “B” oldalt lejátszani. A számok pattogósak, magukkal ragadóak, semmi lírai szám eddig nem volt a lejátszási listán. Lesz majd olyan is, tudom, de most még megy a pörgés ezerrel. Mindenesetre volt egy pillanat, amikor belém hasított: Igazam lett! Éreztem én valamit… hogy mégsem Ő az, igen, jobb is ez így, hogy nem játszadozom tovább a gondolattal, nem játszunk tovább egymással macska-egér játékot… Persze olyan fájdalmas csalódást éreztem eközben… De már elkezdtem vigasztalni magamat, hogy úgysem ennek van itt az ideje. Mintha nem az én dolgom lenne eldönteni, és meghatározni azt, hogy mikor minek van itt az ideje.

És egyszer csak megszólalt a telefon.

Csak arra koncentráltam, hogy a hangom legalább egy kicsit természetes legyen. 😀

Az első pillanatban átjött a vonal túlsó végéről az, hogy nagyon zavarban van. Ennek örültem. Azt gondoltam, hogy jót jelent. Hogy sikerült megfognom. Tartottam tőle, hogy nem tudom kizökkenteni a magabiztosságából, és ebben az esetben nem fogom tudni kézben tartani a dolgok irányítását. Ami a Férfi feladata egy ilyen helyzetben. Nem mondom, hogy sosem lehet elgyengülni, de az irányításra szükségem van. Én ilyen vagyok. És…

Belekezdett a mondandójába. Valahogy sután sikerült neki kimondania, hogy: “Sosem tudnám megbocsátani magamnak azt, ha nem mennék el hozzád.” Na…!!! Megszólalt bennem a veszélyt jelző riasztó! EZ NEM VÁLASZ! Szándékosan nem szólaltam meg egy rövid ideig. Éreztem a pillanat súlyát, a feszült várakozást a másik oldalon. De nekem VÁLASZ kellett. És ez nem az. Arra a kérdésre, hogy jössz, vagy nem jössz, ez a mondat csak maszatolás. Visszakérdeztem (mekkora hatalmas intelligencia kellett hozzá!): “Azaz?” Némi zavart csend. És aztán: Hát…….. MEGYEK! Egyszer csak érzékeltem azt a hatalmas megkönnyebbülést tőle. Akkor ébredtem rá, hogy jót tettem vele. Hogy felráztam, hogy megindítottam egy határozottabb élet felé. Vagy valami ilyesmi. Igazam lett. És magam is megkönnyebbültem. Találtam egy nekem való nőt. Még nem láttam, sőt… ez volt az első alkalom, amikor a hangját meghallottam. Azelőtt csak és kizárólag írásban kommunikáltunk. Azóta ez gyökeresen megváltozott.

De miért akartam, hogy Ő JÖJJÖN? Hiszen NEM ÍGY ILLIK!!! Neveletlen volnék? Beképzelt?

Az első napokban megírtam neki, hogy mit szeretnék az életemmel. Miért, hogyan, és hol szeretném leélni a második ötvenet. Nekem fejben megvannak az elkövetkező életem főbb állomásai! Nagyon sokszor kerestem már az álmaimhoz Társat. Most mégis itt vagyok egy kis faluban egy hatalmas házban egyes-egyedül. Mert én IDE keresek társat. EBBE az életbe! A korábbi kapcsolataimban elkövettem azt a hibát, hogy én idomultam a másik elképzeléseihez, és ez azért volt baj, mert a másik elképzelései nem voltak ÉLETKÉPESEK. Nem volt megvalósítható. Nem volt benne kellő öröm, béke, függetlenség, nem volt benne egy minden részletében kigondolt tökéletesen megálmodott Teljesség. Ezért nekem kellett idejönnöm, kigondolnom, elterveznem, felkészülnöm, és elkezdenem CSINÁLNI. Egyelőre egyedül. Egészen addig, amíg az, akire ez az egész Rá van szabva, meg nem érkezik. IDE.

Elmondtam neki az Álmomat. Pontosan leírtam kockáról kockára az egészet. És vártam a hatást. Egyszer megkérdezte tőlem, miért csináltam ezt meg vele. Miért írtam azt, amit írtam. És elmeséltem neki azt, hogyan működnek a hangvillák. Ez fizika. Ő nem ismerte ezt.

Ha fogsz két hangvillát a kezedbe, amelyek UGYANARRA A HANGRA VANNAK HANGOLVA, és az egyik kezedben lévőt megszólaltatod, akkor annak a kibocsátott hanghullámai megszólaltatják a másik kezedben lévőt. És szólni fog az is. Sőt. Ha odaadod valakinek, és átmegy vele a másik szobába, ez a jelenség akkor is működik. És én elképzeltem magamnak, hogy semmi mást nem kell tennem, minthogy “szólnom”. És várni, és figyelni, hogy hol van az a másik hangvilla, ami erre az általam kibocsátott hangra MEGSZÓLAL. És Ő megszólalt! Nem is számítottam rá, pont most, pont így, de mégis megtörtént. A várt hatás bekövetkezett!

Az eltervezett 48 óra nem lesz betartva. Amikor ezt megtudtam, volt bennem egy megakadás. Jó ez így? Nem jó? Belemenjek? Ne menjek?

Belementem. Nem, nem akarok kíméletlenül türelmetlen lenni. Irányítani akarok, sürgetni, kapkodni, kényszeríteni NEM. Bátorítani, megmozgatni, lelkesíteni, felvillanyozni akarok, elnyomni NEM.

Éppen tegnap este.. éjjel számoltuk ki, hogy 5 napja (múlt szombaton) kommunikáltunk először egymással. Azelőtt azt sem tudtuk egymásról, hogy létezik a másik. Illetve csak azt tudtuk, hogy létezik. És jelenleg úgy áll a helyzet, hogy az első hét-fordulónkon fogjuk látni egymást. Mert ezt AKARJUK.

Nagy itt a jövés-menés. Az eddigi életemben javarészt menés volt. Most itt a jövés ideje.

Mert ez így jó. Mindenkinek.