Olvassatok Marxot!

Tegnap nehéz napom volt.

Ember legyen a talpán, aki mondjuk egy ilyen helyzetben meg tudja tartani a lelki egyensúlyát. Nekem nem ment. Olyan lelki fáradtság tört rám, hogy… Jöttek mindenféle észrevételek, gondolatok, elképzelések, hogy ezt meg azt meg még sokminden mást kellene csinálnom. Nem elég nekem összeszedni magamat, akkor még kapom ezeket az általánosságokat, hogy az élet ilyen, meg hogy a kompromisszum, meg hogy… Besokalltam.

Elgondolkodtam, hogy mi a fenét is kellene most csinálni? Annyira elegem volt mindenből, hogy arra gondoltam, hogy mindenkinek a jó………….bíííí…

Igen. Tuuudom. ÉN csináltam magamnak. Igen. Tudom. Köszi, ezzel nem vagyok előrébb. De akkor mi a fenével lehetnék előrébb?

Eszembe jutott néhány bosszantó dolog. Például…

Volt olyan, aki a leges-legelején annyira lelkes volt. Hajrá, csakígytovább. Aztán teltek az idők, de a lelkesedés eltűnt. Az ember is. Aztán feltűnt, és azt tanácsolta, hogy akkor ezt most jobb lenne itthagyni, és elmenni világgá. PÉZTKERESNI. Hirtelen rájöttem, hogy volt a kezdetek kezdetén egy rakás jó ember, akik mind nagyon lelkesek voltak, és mondták, hogy huudejó, mekkora hatalmas egy istenadta tehetség, meg… Aztán amikor csak annyiról volt szó, hogy az első lépések megtételében segítsenek, akkor ment a hímezés-hámozás. Szaros párezer Forint miatt. Csak éppen annyira készültem ki tőle, hogy egy ideig nem is nagyon tudtam írni. Némelyikük eltűnt, vagy nem is tudom. Szóval belém hasított a felismerés, hogy ezek a jó emberek az én micsodámmal csapkodják a csalánt már jó ideje. Én meg hülye vagyok, és nem látom, hogy a néhány IGEN-IGEN JÓ, életbevágóan fontos segítőm, támogatóm, olvasóm, segítőm mellé ittragadt a nyakamon egy igen derék siserehad, akik tiszta szívből… Ehhhhh…

Mindegy.

Volt egy pillanat, tegnap délelőtt, amikor az jutott az eszembe, hogy tényleg. El kell gondolkodnom rajta.

Igen.

Abbahagyom.

Én? Ezeknek? Hát egy nagy büdös ló……..

Kiborultam.

Tudjátok mit? Hát ha valaki, akkor én vagyok az, aki NEKTEK soha ebbe a büdös életbe’ nem fog még egyszer írni! Tudjátok ám, mit… Olvassatok Marxot! Meg még mit nem??? Engem néztek hülyének?

Na rendben.

Abbahagyom.

Belegondoltam, amint ott állok egy akármilyen gép mellett… Tökmindegy. Gyártok valami izét. Mint a rendes emberek. Visszaszokok a cigire, hogy lehessen nekem is cigiszünetem. A többi hülye nemdohányzó meg hadd nyomja a micsodákat. Mit érdekel engem, hogy mit gyártunk. Tőlem aztán bármi is lehet. Nem tökmindegy?

Hazamegyek egy kétszobás albérlet egyik szobájába. Ülök a gép előtt, és egész nap pasziánszozok. Igen. Ez az. Jó lesz, kibírom. Rendben.

Aztán eszembe jutottak a többiek. Akik szinte az elejétől fogva figyelik a sorsomat. A harcaimat. Önmagammal, a természettel, a köcsög rókával, amelyik elvitte 53 csirkémet, meg 6 kacsámat – közöttük azt az idióta Sápikát is. A tüzelőért, a vízért, a mosásokkal, a főzicskéléseimet, a Tutyás videókat. Nézzenek ezek most már valami mást… Elegem van. Mi vagyok én? Standup Comedy? Na peeersze.

Hát…

Rosszul éreztem magamat.

És basszus, nem MAGAM miatt. Nem az fájt, hogy meg kell izélnem a saját lelkemet, és valami érzéketlen zombiként kell számolnom a percek múlását egy valamilyen gyárban.

Hanem…

Rohadjon meg az Ég…

Tudom, hogy vannak, akiknek iszonyatosan nehéz az életük. Nem így, mint nekem, máshogyan.

Ott van például a pécsi cimbora, akihez – ha arra van szükség – mindig mehetek aludni. Nem tudom, mikor történt vele a baj. Egyszer elmesélte a történetét. Egy számomra felfoghatatlan nemzetközi cégben volt része, vagy ilyesmi. Volt egy iszonyatos giga-projekt. Valami alagút építés Algériában a sivatagban. Minden pénze benne volt a buliban. Ha jól emlékszem, százmilliókról volt szó. És… Egyszer csak: Zutty! Megállt a dolog, és minden pénz, az utolsó kurva fillérig odaveszett! A társa belehalt. Neki “csak” a veséje állt le. Azután jött még pár egyéb hülyeség, egy időben le akarták vágni a lábát, a gerincével is lett valami, félig lebénult… Heti háromszor hozzák-viszik kezelésre. És ami ebben a legrohadtabb, hogy teljesen tiszta maradt az elméje. Pontosan tudja, hogy mikor mi történik. De teljesen ki van szolgáltatva a külvilágnak…

Egy másik kedvencem átesett egy daganatos betegségen, úgy-ahogy rendbejött, de… A családi élete… Az egyik fiának tönkrement a házassága, és azóta párszor megpróbálta elintézni önmagát. Emellett neki még mindig a volt férjével kell élnie egy házban. Álmodozik egy saját kis házikóról, egy picike birtokról. De… Részleteket nem írok. Csak azért nagyjából próbálom érzékeltetni a dolgokat.

Egy másik lány – úgy egy tízessel fiatalabb nálam – szintén átesett egy daganatos betegségen. A kezelés végénél kilépett – nem bírta tovább. Elvileg rendben van. Elvileg. Mióta megismerkedtem vele, elkezdett ő is írni. A legelső írását – egy nagyon-nagyon aranyos, meseszerű történetet először nekem küldte át. Egy idő után úgy éreztem, ez a kislány ez biztosan ő maga lehet. És igen. Ő is a saját meséjét írja, csak egy kitalált történetbe ágyazva.

Aztán ott van a “pici” póthugicám. Igazi energiabomba. Legutóbb végre jobb híreket kaptam tőle. Elindult a válása, talán túl van a nehezén, a poklok poklán… Iskolaváltás a lánykának, közben egy durva nagy betegség… Megnemértés a szülőkkel, belháborúk. Ilyesmik.

Ki a franc tudja, vajon még hányan olvassák-figyelik a blogomat, az életemet, a sorsomat? Ki a rosseb tudná megmondani, vajon hányan várják azt, hogy nekem… LEGALÁBB NEKEM sikerüljön, hátha.. Hátha akkor talán egyszer majd neki is…

Vajon hányan szereznek erőt a történetemből??? Fel sem tudom mérni a helyzetemet.

Ha most én… Ha feladom.. Ha befejezem; kész, vége, nincs tovább, mindenki bekaphatja, menjetek Isten hírivel agyő…

Azt mondjam akkor én most nekik, nektek, hogy lám, nekem nem jött össze, de ne adjátok fel! Olyan legyek, mint némelyik harsány lelkes pártolóm, akiknek folyton csak a szája jár, de úgy istenigazából ennél többet sosem tennének. Csak nézők a pálya szélén – kellő távolból, ahova a labda nem tud elpattanni. Legyek akkor én is ilyen hangember???

És különben is.

Egyáltalán – ahhoz, hogy én innen most elköltözzek, kellene legalább 100-150 ezer Forint készpénz. És akkor még nagyon-nagyon óvatosan számoltam. És hogy egyébként a Tutyával mi lenne… Atyavilág… Elképzeltem, ahogyan egy pécsi negyedik emeleti panel lakásba felviszem ezt a batárt. Hát jajjjneeee.. És egyébként pedig ha lenne ennyi készpénzem, azzal már majdnem karácsonyig kihúznám, nem kellene a kis 20 centis ágvágóval az erdőre menni kidőlt fákat darabolni olyan kis cuki 50-60 kilós darabokra, és cipelnem haza, aztán még órákig kínlódni vele, hogy beférjen a cserépkályhába. Merthogy jelenleg ebből áll az életem. Másik opció, hogy itt fagyok meg a házban. Azt még nem terveztem. Meg egyébként is… Elnézve az anya-jelöltek felhozatalát… Ha itt és most nem találok egy normális párt-szerelmet-szövetségest, vajon ha beadnám a kulcsot, és huss… Elszállnék a búsba… Vajon hogyan találnék egy épeszű új anyukát, aki képes lenne elviselni egy magamfajta újszülött jövevényt??? Ehh. Esélytelen. Nem adhatom oda a testi-lelki épségemet egy mostani ivarérett nő kezébe. Ez most még nem az az állapot. Tovább kell mennem. Folytatnom kell!

Másrészt pedig…

Itt van végre hosszú-hosszú idő óta egy olyan tevékenység, amit legalább tudok igazán élvezettel, szívvel-lélekkel csinálni. Annyira borzasztóan régen volt már egy ilyen alkalom az életemben…

Visszagondoltam a két évvel ezelőtti karácsony előtti időszakra, amikor Dombóvárra jártam egy építkezésre segédmunkásnak. Maltert meg betont cipeltem, a belem lógott ki, és még így is láttam, hogy kevés az a fizikai erő, ami bennem van. A nagyfőnök picifia egy elkényeztetett p*cs a nap nagyrészében bent gubbasztott a fűtött konténerben, és fészbukozott. Még ezzel csinálta a legkevesebb kárt, mert az emeleti ferde tető vonalát kétszer is rosszul mérte ki, aminek következtében 3 ember majdnem egy teljes napi munkáját kellett háromszor végigcsinálni… Rengeteg hibát követett el… Dehát ő volt a nagyfőnök picifia. Éppen az utolsó héten hétfőn a munka végén tudtam meg, hogy másnap már nem kell mennem. És pontosan ki volt számolva, hogy az a hátralévő fizetésem fog kelleni ahhoz, hogy a karácsonyt és az újévet is kihúzzam valahogyan. Elkézelni nem tudom, mégis hogyan jöttem ki abból a csapdából!

Egy másik emlékezetes élményem 2015 nyarán volt, Balatonlellén egy étteremben kaptam felszolgáló állást. 250 Forintos órabért fizettek! Bár vendéglátós végzettségem van, de sosem dolgoztam felszolgálóként. Szóval rutinom az éppen semmi nem volt, és a számítógépes programot sem ismertem, amit használni kellett. Nagyon nehéz és sok volt ez így hirtelen nekem. Emellett megfelelő ruhám sem volt, és pont azon a héten dőltek a melegrekordok. Az egész csapat egy tömegszálláson lakott – nem volt egy magasröptű társaság. Az egész hét alatt összesen ezer Forint borravaló maradt nekem az asztalon hagyott pénzből. Pénteken dél körül – a teljes kimerültség határán voltam az ötödik napon – magához szólított a főnök, és nagyon kíméletesen közölte, hogy úgy látja, hogy ez a munka nem nekem való. Igaza volt. Ott abban a félórás beszélgetésben olyan dolgokat mondott el nekem őszintén, amik talán már több, mint tíz éve nyomták a lelkét. Hogy igazából ezt az egészet már annyira útálja, hogy legszívesebben úgy, ahogy van, mindent otthagyna, és elmenne világgá, de… Nem lehet.. Mert…..

Úgyhogy aznap már nem kellett dolgoznom az ebéd után, megkaptam a pénzemet, mehettem a szállásra, és én még életemben ilyen boldogan nem indultam neki motorral az országútnak. Nagyon szimbolikus volt, ahogyan elhagytam a Balatont, kitört egy hatalmas vihar, és én csak húztam a kis robogón a gázt, ahogy belefért… Másnap a hírekben hallottam, mekkora pusztítás volt ott fent. Én megúsztam.

Én nem akarok ilyen életet. Éppen elég volt már abból, ahogyan megerőszakoltam önmagamat az elmúlt fél életem alatt. Persze voltak jobb időszakok is, de ha összeadom az egészet, az egyenleg nagyon-nagyon mínuszos. Érzem, hogy nekem 52 évesen már nem szabad tovább feszítenem a húrt – már elfogytak a lelki tartalékaim, és ha nem akarom végül én is érzéketlen biorobotként végezni, akkor most már muszáj olyan dologgal foglalkoznom, amiben igazán örömömet lelem. És ez itt és most nekem az ÍRÁS.

És mert…

Már elkéstem azzal, hogy ebből az egészből most kihátráljak, és kiszálljak. És mert…

Csak egy icike-picike hiányzik ahhoz, hogy…

Talán nem hiszed, de ebben most kezd igazi potenciál lenni.

Ez a könyv valahogyan nem akar kész lenni. Ezt a könyvet valamiért egy egész univerzum nem hagyja megszületni. El nem tudom mondani, mennyi mindenen át kellett esnem. Gyakorlatilag minden szálat elvágtam magam körül, és mindent erre az egy dologra tettem fel. Még soha ennyire nem voltam eltökélt semmiben sem, pedig voltak nagy dobások az életemben. Mégis – ez itt most az A Nagy Dobás. Egészen biztos vagyok abban, hogyha ez a történet megszületik, és kikerül a világba, abból nagy dolgok fognak születni.

Először is egy csomó embernek – akik csak a kézzel fogható dolgokban tudnak hinni – végre a kezükben lesz a bizonyítéka annak, hogy igen, érdemes kitartania az embernek. Akár még ilyen idióta konok-makacs-önveszélyes módon is. Nem beszélve azokról, akiknek a történet, az élő, igazi példa erőt adhat, kiutat mutathat. Mert valljuk be őszintén, de ennyire lentről, ilyen borzasztó mínuszból nem sokan jöttek még vissza. És akik viszajöttek, azokból legenda lett. Bár engem nem kifejezetten a legenda-része motivál, de… Ha már választani kell, hogy kit ajánlanék példaképnek – miért ne ajánlhatnám most az egyszer önmagamat? Miért is ne?

Azután itt van még valami.

Ugyanúgy, ahogyan emberek várják a sikeremet, ugyanúgy vannak, akik a tenyerüket dörzsölik, amikor arról írok, hogy nagyon nagy a baj… Most például… Nem is értem – már hét nappal ezelőtt ki kellett volna kapcsolnia a kedvenc szolgáltatómnak az internetet – és tessék: itt vagyok még mindig. Furcsa.

Belegondoltam abba, micsoda fantasztikus érzés lenne, ha végre azt láthatnák néhányan, hogy puff. Vége. Feladta. Uuuuugyemegmondtam???

Ma például délután egy rejtett számról felhívott egy ismeretlen, és elkezdte mondani a magáét. Hogy mit csinálok, hogy hagyjam abba, meg hogy… Csak mondta, mondta, és éreztem, hogy teljesen meg van róla győződve, hogy köteles vagyok őt végighallgatni. Nem is értem… Mégis miféle féreg az, aki egy teljesen ismeretlen embert képes felhívni telefonon, és elárasztani azzal a förtelmes szennyel, ami a bensőjéből képes kitörni? Tényleg. Mi a fene lehet az, ami eddig eljuttat egy emberi lényt? Végül sikerült egy lélegzetvételnyi szünetet elcsípnem, megköszöntem a hívását, és kinyomtam a telefont. Máskor, régebben talán felzaklatott volna az eset, de mostanra kénytelen voltam megérteni egy csomó emberi indítékot és motivációt, és… Azt hiszem, minden szörnyűség, amit gyerekkoromban a mesekönyvekben olvastam, az utolsó betűig igaz. Az ember tényleg ennyire aljas tud lenni. Tudomásul kell venni, és össze kell szedni minden erőnket, ha mindezek ellenére talpon akarunk maradni. És miért ne maradnánk talpon?

Szóval mesélek a jövőről.

Igen, a jövőről. 

Mert van jövő.

Pokolba a problémákkal meg nehézségekkel. Ideje az asztalra csapni, és lesöpörni a szemetet.

Új étlapot gyártunk.

Először is…

Ha nem ehető egyben, egyetek szeletben!

Van ugye ez az olvasói klub.

Erecske ma meglepett ezzel a csudával…

Ha a fene fenét eszik, akkor is felélesztem ezt a projektet. Mert hidd el, nagyon szuper lesz. Ha jelentkezel a csoportomba, minden készülő könyvem anyagát meg fogod kapni, még a megjelenése előtt.

Kaptam néhány jó ötletet is, úgyhogy csak egy picit kellene összeszedni magamat, és jöhetnek egymás után a kalandos történetek.

Az első a “Varázsnok” – Sztori, avagy egy vidéki újrakezdés igaz története 50 évesen nulláról.

Ezt a könyvet a lehető leggyorsabban el fogom készíteni. Valójában szanaszét már majdnem meg is van írva, csak össze kell rakosgatni a részleteket, és ami hiányzik, azt pótolni. Újdonság lesz az, hogy… Ennek a könyvnek lesz egy “kóstolója” – az első 100 oldalt külön is elérhetővé fogom tenni, mert azt tapasztaltam, hogy azok, akik nem ismernek, vagy nem túl régóta ismernek, nekik a többi írásom az egyszerre túl sok. Ez viszont egy könnyed, kellemes, és elérhető árú olvasmány lesz. Ha arra gondoltál, hogy ez érdekes lehet a számodra, üzenj, vagy küldj füstjeleket. 🙂

Amit viszont eddig még soha sehol nem említettem, lesz egy Romantic – Varázsnok – könyv, vagy talán Varázsnok – Love? Mivel sok ilyen témájú írásom is van, és hajjajj… Mennyi minden nincs még megénekelve – ha tudnád… Szóval lesz egy ilyen kimondottan csajos vonal is. Imádni fogjátok. Igazából ezt néhány hozzászólás, másrészt egy kedves hölgy olvasóm javaslatára gondoltam ki. Nagyot nem tévedhetek vele. Ha belegondolok, ez a könyv is meg van már írva majdnem félig. 🙂

És azután következik az, amit elsőnek terveztem. Az Önéletharc – az újra meg újrakezdők Bibliája – Első könyv.

Mindehhez már csak egy kis nyugalomra és némi biztonságra van szükségem. Ugyanis ma tudtam meg, hogy a ház felújítási projekt nyert a pályázaton – tehát kb 3-4 hónapon belül innen el kell költöznöm – költöznünk. Mérgelődhetnék, hogy a sors milyen kegyetlen, de azt kell mondanom, hogy ez most már szükségszerű, hogy valaminek történnie kell, különben itt fog megenni a fene. És én ennél sokkal többre vágyom. És én ennél sokkal, de sokkal többet szeretnék még adni – írni, tanulságosakat mesélni, elgondolkodtatni, szórakoztatni, nevettetni, megríkatni…

Ez az, amit én tiszta szívből, úgy igazából szeretnék csinálni az életem hátralévő részében.

Ha szívesen olvasnád mindazt, amiket a könyveimbe szántam, és szánok, ha úgy gondolod, hogy kellhet az embereknek az erő, és a lelkesítés, és ebben te is szeretnél részt vállalni, akkor itt van a megfelelő pillanat. Szinte még soha nem volt ekkora szükségem az összefogásra. Én nem pusztán a pénzért teszem, amit teszek – sőt… Ha azért tenném, már abbahagytam volna – ez eléggé logikus, ki a fene csinálná ezt ilyen körülmények között?

Itt tudsz jelentkezni a zárt csoportba!

Ha eddig eljutottál, nagy baj már nem lehet, talán megint egy emberrel több, aki egy kicsit jobban megértett engem. És talán egyszer eljön az az idő is, amikor elegen lesznek azok, akik felfogják, hogy mennyire fontos, hogy az ember felvállalja azt a felelősséget, hogy erőt adjon másoknak, és tartsa a lelket azokban, akiknek talán éppen ezek a sorok segítenek felállni a padlóról… Ugye, ezt sosem tudhatjuk, kinek az életét mentjük meg véletlenül.

És ha mégsem, akkor… Olvass inkább Marxot! 😀