Mindent egy lapra

Emlékszem, egyszer olvastam egy történetet arról, hogyan épültek a piramisok. Azok a hatalmas kövek hogyan kerültek oda a helyükre. Nem tudom, igaz-e, azt sem tudom, hogy jól emlékszem-e a történetre. De van tanulsága – akár igaz, akár nem.

Amikor a rabszolgák igyekeztek a hatalmas kőtömböket felcipelni a piramisok felső részeibe, és már nem bírták… A hajcsárok egyszerűen hiába hajszolták őket… Megállt a munka. A fáraó ezt aképpen oldotta meg, hogy kiadta parancsba, hogy minden második rabszolgát öljék meg. Ennyi.

Miután a parancsot teljesítették, az életben hagyott rabszolgáknak kiadták a parancsot, hogy lehet folytatni a munkát. Vagy pedig újra felezés következik. És a rabszolgák végül… Látható az eredmény. A piramisok azóta is állnak.

Nem tudom, mi igaz ebből a történetből. Csak azt tudom, hogy időről időre olyan nehézségek elé kerülök, amikre nincs megoldás.

Most nem leszek pozitív.

Valamivel több, mint egy évvel ezelőtt kezdtem el “írni a könyvemet”. Az első belelkesülés óta, ami körülbelül november közepéig tartott, tehát éppen egy éve annak, hogy SEMMIFÉLE PRÓBÁLKOZÁSOM nem hozott megfelelő eredményt. Egészen pontosan egy éve azon fáradozok, hogy megtaláljam annak a módját, hogyan lehet MEGÍRNI ÉS KIADNI TELJESEN NULLÁRÓL egy könyvet. Méghozzá ismeretlen, névtelen szerzőként. Úgy, hogy közben maga a puszta létfenntartás is irgalmatlan feladatok elé állít – úgy, hogy annak az időnek és energiának a javarészét (néha hosszú ideig az egészet), amit írásra kellene fordítanom, kénytelen vagyok vízhordásra, fahordásra, cipekedésre fordítani. Megfelelő szerszámok hiányában már a napi tüzelő felvágása is sokszor meghaladja a fizikai képességemet. Pedig még nincsenek is mínuszok. De az egyetlen használható fűrészem is tönkrement. Már csak néhány kézi szerszámom maradt. Mint mondjuk a dédnagyapáim idejében.

Egy kerek éven át folyamatosan esek-kelek, esek-kelek, esek-kelek. Néha, amikor már nagyon nagy a baj, valaki megérti-megérzi, és segít rajtam.

Próbálkoztam sok mindennel. Próbáltam rájönni, hogy mi az, amire van érdeklődés. Érdeklődés az sokmindenre van. De a valódi igényeket a mai napig nem sikerült megtudnom. Jelen pillanatig ugyanolyan sötétben tapogatózom, mint az első percekben. A nagy kérdés az, hogy vajon mi az az ajánlat, amire ELÉG ember mondja rá könnyű szívvel azt – és meg is tartja a szavát -, hogy: KÉREM, ITT A PÉNZ! (Eszem ágában sincs olyanok pénzét elkérni, akiknek ez nem jelent olyan értéket) És mi lenne az, amiért újabb és újabb emberek lennének hajlandóak fizetni, hogy nekem legyen elegendő erőm, energiám, lelkesedésem arra, hogy csak egyszerűen ÍRJAK.

Valamilyen számomra ismeretlen módja létezik csupán annak, hogy az emberek a puszta dícséreten, szóbeli bíztatáson és a virtuális buksi-simogatáson túl bármit is TEGYENEK. Figyelem egy ideje azt, hogy miket osztanak meg az emberek nagy számban. A mai napig egyetlen olyant sem láttam, amit én jó szívvel ki tudnék tenni bárhova is a magam nevében, és amivel tudnék azonosulni.

Nem vagyok például speciális betegségben szenvedő kisgyerek. Nem készült az életemről és a nehézségeimről reklámfilm. Én “csak” egy író vagyok. Nem vagyok sem bántalmazott, sem korlátozott semmiben sem. Én egyszerűen csak kurvára megszívtam, és most már jó ideje nem sikerült összeszednem magamat.

Nekem nem fér bele az érzelmi zsarolás, nem fér bele az önsajnálat (vagy ha néha a hatalmába is kerít, igyekszem uralkodni rajta, vagy megpróbálok addig egy megveszekedett betűt sem írni, amíg el nem múlik – ez néha hosszú időt vesz igénybe!). Én igyekszem előrevivő gondolatokat, tanulságos történeteket leírni. Megpróbálom megtalálni azt a pontot, amivel lehet, vagy legalábbis esély van rá, hogy sikerülhet egyetértésre találnom. Eddig nem ment.

Én nem abból akarok megélni, hogy folytonosan arra számítok, hogy valaki majd mindig utánam nyúl, miközben zuhanok a szakadékba. Nekem ebből elegem van.

Én író vagyok. Írni akarok.

Borzasztóan nehezen boldogulok a marketinggel. Sokmindent kipróbáltam az elmúlt egy évben. Egyetlen egy sikeres projektem nem volt ez alatt az egy év alatt. Van ez a buzi össznépi egyetértés, hogy a művészetből – például az írásból, ugyebár – “NEM LEHET” megélni.

Először is.

Bármiből MEG LEHET élni, aminek igazi értéke van. Olyan nincs, hogy egy értékes tevékenységből, egy igazán jó termékből, vagy szolgáltatásból ne lehessen megélni. Valami csínja-bínja kell, hogy legyen neki. Nem tévedhetek ekkorát, hogy egy egész kurva éven át kapaszkodtam egy döglött projektbe. Ennyire nem vagyok faszfej. Valahol máshol kell lennie a bajnak.

Igen, igaz, nem vagyok tévedhetetlen. De azt tanultam, hogy egy sok ember életét pozitívan befolyásoló, erőt, energiát adó bármiféle teremtő tevékenységnek MEG KELL, HOGY LEGYEN a viszonzása. És ha mégsem…

A számok makacs dolgok. Nagyon kevés olyan írásom volt ez alatt az elmúlt egy év alatt, és az előtte volt időszaknak is, amelyik annyira népszerű lett volna, hogy az olvasók önként terjesztették volna. És ennek az okát a mai napig nem tudom. Nem tudom, hol vannak azok az emberek, akiknek ez igazán tényleg olyan sokat ad, hogy egyszerűen egy belülről fakadó késztetést éreznek arra, hogy továbbítsák, hogy terjesszék, hogy újabb olvasókat szerezzenek… Nagyjából ez lenne az értelme az egésznek. De hol vannak ők, és hogyan lehet elérni őket? Azok, akik most rendszeresen olvasnak, hosszú-hosszú ideje nem értékelik annyira, hogy valami ilyesmit tegyenek. Ez pedig engem újra meg újra lehangol. És újra meg újra fel kell magamat küzdeni arra a pontra, hogy hinni tudjak. És ez megy már egy egész álló éve. Mindig, minden egyes alkalommal, újra meg újra. Nyugodtan lapozz vissza, és számold ki, hogy hányszor történt meg velem. És ebben még nagyon sok részlet nincs is benne. Azt tudhatod, hogy a legnagyobb fájdalmaimról még nem is írtam. Majd. Egyszer. Talán.

Nemrégen összeszedtem azokat a dolgokat, és kilistáztam, hogy mik az életemnek azok a részei, helyzetei, “amikre úgy tűnik, nincsen azonnali megoldás”. Miközben írtam, és írtam, és írtam… Napokig tartott, nagyon nehéz dolgokkal kellett szembenéznem… Egyre csak az jött elő, hogy “egyedül vagyok”, azután pár sor múlva megint az, hogy “nagyon magányos vagyok”, és írtam tovább, és újra csak az, hogy… “Nekem az égadta egy világon senkim sincsen. Annyira egyedül vagyok, mint az ujjam…” Azt hiszem, ezzel rábukkantam az életem legnagyobb fájó pontjára, ami minden többi borzalomnak az eredője. És fogalmam sincsen, hogy ez már mióta tart nekem. Hány éve, hány évszázad, hány emberöltő óta, hány életen keresztül… Meg sem tudnám becsülni. De ez itt a leges-legnagyobb baja az életemnek. Ennyire egyszerű az egész.

Állítólag jól írok. Állítólag érdekes, elgondolkodtató, vicces, pozitív, tanulságos. Akkor ugye elvileg nem szabadna, hogy ebből ne tudjak megélni. De mégis ez van. Ezúttal nem írom meg a pontos részleteket, mert az előzőeknél is rosszabb a helyzet. És ha erre most nem találok AZONNAL megoldást…

Volt már olyan, amikor ugyanígy csak egy dobásom maradt. Aludtam már autóban, mert nem volt hová mennem. Indultam már neki a világnak úgy, hogy “majdcsak eladok ebből valahol egy picit, és lesz belőle pénz hazajutni”. Megtörtént, hogy éppen egy ilyen pillanat után fordult nagyot az élet, és lett belőle hatalmas diadal.

Jobban kint vagyok a szakadék szélén, mint bármikor ezelőtt. Egyetlen dobásom maradt.

NEKEM magamnak kell megtalálnom a megoldást.

Hát. Nem irigylem most magamat.

Előreláthatólag most egy ideig meg fog szűnni a kapcsolatom a külvilággal. Talán jobb is lesz ez így.