Ha beledöglök is…

Egy szép napon Kis Béla megrögzött agglegény arra gondolt, hogy talán meg lehetne vígasztalni a szomszédban lakó fiatal, de nagyon szomorú özvegyasszonykát. Aludt rá már egyet-kettőt, de a gondolatot nem sikerült kivernie a fejéből. Így hát a tettek mezejére lépett. A részletekről nem sokat tudni, csupán annyit, hogy a találka igencsak jól sikerült, a vígasztalás elérte a kívánt hatást, és Kis Béla megrögzött agglegény végül engedett a kérlelésnek. Aznap éjjel nem otthon aludt. És nem is egyedül…

Eljött azután a kora reggel, a szemrevaló özvegyasszony még csendesen aludta az igazak álmát, amikor Kis Béla megrögzött agglegény igyekezett kisomfordálni a szerelmi fészekből, és a szobából, amikor váratlanul… A szoba ajtaját csendesen behúzta maga után, és fordultában szembetalálta magát… A szemrevaló ifjú özvegyasszony három csöppnyi gyermekével – összeadva a hármójuk életkorát sem lenne több az eredménye úgy tizenkettőnél… Mindannyian riadtan nézték a másikat, mígnem a legnagyobbik, és a legbátrabbik gyermek e szavakkal törte meg a csendet:

“- Akkor most te leszel az apukánk?”

Az élet néha csak úgy kiszámíthatatlanul osztogatja a szerepeinket – egyiket a másik után. Hol kiharcoljuk, hol előléptetnek, esetleg kineveznek, van olyan is, hogy lefokoznak. Vagy egyszerűen csak rajtunk marad. Mint azon a bizonyos szamáron a fül.

Mesélek egy kicsit.

Bizonyára fogalmad sincsen arról, hogy mi is történt a legutóbbi bejelentkezésem óta, és ha esetleg láttál is ezt-azt, annál rosszabb lehet a helyzet a fejedben. Hogy a fészkes fenébe kerültem én alig három nappal azután, hogy megjósoltam a teljes összeomlást, ki Angliába? Nos – ezt most sem fogod megtudni. Ennek sok oka van, egyrészt mindent megírni arról, hogy mi történt ez alatt a hónap alatt, az a jelenlegi időkeretemet meghaladó feladat lenne. A nagyobbik baj, hogy ezért ráadásul senki egyetlen fillért sem fizetne, és a helyzet már jó ideje annyira akut, hogy az észszerűség irányába kell állítanom a dolgok menetét. Ez egy kicsit ridegen hangzik – és az is. Valamiből most már meg kell élnem, ez így tovább nem mehet. Azért néhány gondoltot megosztok itt, mert az utolsó írásomnak annyiféle hatása volt… Ebbe nem is kezdenék bele. Csak néhány részlet…

Van egy sosem megírt történetem, amit szintén meg kell majd írni egyszer… A történet arról szól, hogyan utaztam el Amerikába mindössze 3000 Forinttal, és 5 Dollárral a zsebemben, és hogyan mentettem meg a legutolsó fizetségemből – a 2013-as karácsonyi bónuszból – azt a bizonyos kabala százdollárost, ami akkor az első újfajta, fémszálas százdollárosom volt. Ez volt a legelső ilyen pénz, ami a kezembe került, és az volt vele a tervem, hogy ez a pénz fog visszavezetni engem egyszer majd oda, ahol megkaptam… A múltkori katasztrófa-helyzetben meghoztam hát a legnehezebb döntést, amit az elmúlt közel hat évben még sosem hoztam meg: be fogom váltani az utolsó kabala-pénzemet. Arra gondoltam, és ez a gondolat hajtott, hogy ha én magam nem bízom saját magamban annyira, hogy ezt meg merjem tenni, akkor soha senkitől sem várhatom azt el, hogy megbízzon bennem. Abban, hogy MEG FOGOM CSINÁLNI. Ha a fene fenét eszik, akkor is. Ha belegebedek, AKKOR IS!

Tudod… Van nekem egy rám ragadt nevem. Mostanra már egyre többen így jegyeznek: “A” Varázsnok.

A nyáron szöget ütött a fejembe, hogy tulajdonképpen hogyan is lett ez az elnevezés? Volt valami emlékem arról, hogy annak idején csináltam egy közvélemény-kutatást, és egy bizonyos nő ismerősömnek tulajdonítottam ezt a Varázsnok-nevet. Visszakeresgélve viszont kiderült, hogy egy másik – szintén hölgy – ismerősömtől származik ez az elnevezés. Ő egyébként már sokkal korábbról ismerte az életem bizonyos “sötét” időszakait (rengeteg mesélnivalóm van, csak győzzem egyszer billenytűkkel). A furcsa a dologban az, hogy ez a névadó hölgy azóta szinte egyetlen egyszer sem szólalt meg. Két és fél év alatt egyetlen szava, hozzászólása nem volt – mégis ezt a jól sikerült elnevezést éppen neki köszönhetem. Miért írtam le ezt a történetet? Azért, mert… Néha egészen váratlanul felbukkanhatnak (és biztos lehetsz benne, hogy fel is fognak bukkanni!) olyan személyek az életedben, akik sem azelőtt, sem azután szinte semmit nem tesznek veled, vagy érted – mégis lesz egy igen meghatározó, a sorsod, és az életed folyását alapvetően befolyásoló lépése. És a másik lényeges pont ebben a gondolatmenetben az, hogy néha olyan pozíciót, beosztást, szerepet kapsz váratlanul az élettől, amire sem felkészülve nem voltál, sem nem is akartad. Egyszerűen csak odaesett a nyakadba. És teljesen mindegy, hogy mit akarsz, vagy gondolsz erről. Az lettél, itt a kinevezés, és PONT.

Így hát én lettem a “Varázsnok”.

A legutóbbi bejegyzésem után egyetlen olyan dolog történt, ami igazán arra vall, hogy valakinek itt és most helyén volt a lelke és a szíve. És tudta, hogy ez itt az a pillanat, amikor szükséges segíteni. És nem kérdezett, és nem kért engedélyt… Tudod, hogy például annak idején hányan mondogatták azt, hogy jaj de jó, olyan szívesen olvassák az írásaimat, és miért nem csinálok egy blogot… És csak jöttek a bíztató szavak, de valódi segítség jó ideig nem érkezett, csak a szuperjó ötletek. Aztán egy szép vasárnap reggelen Erecske (áldassék a neve!) bejelentkezett, hogy ráérne aznap, és elkészíti nekem a blogot, ha az úgy jó lesz nekem… És este nyolcra elkészített nekem egy teljesen új email fiókot, regisztrálta ezt az oldalat, és több, mint száz korábbi facebook-írásomat szépen egyesével, képekkel, szöveggel, egyéb hülyeségekkel együtt feltette, majd azután szólt, hogy készen van, fejléc, satöbbi is megvan, és ezután akkor írjam tovább én ezt a blogot. Ingyér! És az az igazság, hogyha ezt nem tette volna meg, akkor ez a blog most nem lenne. És ha az én kedvenc nénikém nem ismeri fel a múltkor, hogy “helyzet van”, akkor egyrészt ugrott volna a kedvenc százdollárosom, másrészt meg… Lett volna baj másképpen is – de nem lett. Egyszerűen csak azt látom, hogy minél több emberrel kerülök kapcsolatba, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy nem fogok idő előtt elpatkolni, és valahogyan tudok időt nyerni ahhoz, hogy beletanuljak ebbe a… Ebbe a pokoli nehéz, és teljesen ismeretlen pályába… Ebbe a Varázsnok-életbe… Abszolút pénz, és tartalékok nélkül, totálisan egymagamban.

Amikor legutóbb megírtam, hogy pontosan mekkora a baj, tömegével kaptam az ilyen-olyan hozzászólásokat, tanácsokat, meg mindenféléket. Volt, aki szerint a külföldi betegápolás lenne a járható út. Más szerint is a külföldi meló lenne a megoldás. Erre azután konkrét ajánlatot is kaptam – de nem éltem vele. És nem is fogok… Volt, aki szerint az lenne a megfelelő megoldás, ha egy egészen “speciális” módszerrel méregtelenítené a szervezetemet… A részletek kigondolását a fantáziádra bízom. Ez mind szép, és jó, de….. Ki a fészkes fenének jutott akár csak egyetlen pillanatig az az eszébe, hogy én itt és most egy ÍRÓ vagyok? Nem. Nem betegápoló, nem külföldi bérmunkás, és nem is a szexuális kielégülés hiánya az elsődleges problémám. Jó, tény, ami tény, e téren nem áll a szénám túl rózsásan, de most ezt akkor sem tenném a sor elejére. Ha eddig tudott várni, tud még várni egy keveset. Na.

Van egy elszomorító felfedezésem, amitől még napokkal azután is kóvályogtam, miután már vége volt a katasztrófa-állapotnak, sőt már Angliából is hazaértem. A felfedezésem pedig az, hogy itt és most, ezen a ponton – sőt már egy korábbi ponton is!!! – az ismerőseim szinte kivétel nélkül kiszálltak volna. Feladták volna, igen, valószínűleg már te sem bírtad volna a feszültséget, és a nyomást. Senki, rajtam kívül az égadta egy világon senki nem maradt volna itt, és nem folytatta volna a “Lehetetlen küldetés”-t. Senki nem maradt volna, hogy valahogyan megoldja a tüzelő gyűjtést, senki nem maradt volna, hogy végignézze, és végiggoondolja, hogy MIÉRT NEM MEGY a dolog úgy, ahogyan kellene mennie? Senki nem vizsgálta volna meg ezt a helyzetet egy kívülálló szemével, senki nem ült volna ide ehhez a kib@szott géphez, és senki nem kezdett volna el olvasgatni, adatokat elemezgetni, hogy melyik írás milyen hatást hozott, melyik után mi történt, és a többi, és a többi, és a többi. Senkinek nem jutott az az eszébe, hogy pancser (igen, PANCSER, elnézést, de pontosan az!!!) vélemények, amiket úgy dobálnak az emberek messziről, hogy egy hajszálnyit sem ugatják a helyzetet pontosan… Mi történt, mikor volt jobb, mikor esett vissza, és mi történt azután, és “olvassuk el ezt az egészet mégegyszer úgy, mint egy teljesen vadidegen olvasó, és vizsgáljuk meg azt, hogy miért nem hozta a kívánt hatást???”.

Tudod….

Senki nem gondolkodott volna azon, amin GONDOLKODNI KELL EGY ILYEN RETTENETESEN TOROKSZORÍTÓ HELYZETBEN!!!

Azon, hogy:

Hogy a búsba lehet EZT a helyzetet megoldani? Nem, nem egy másik helyzetet, egy másik munkát, egy másik állást egy másik országban, hanem PONTOSAN EZT a helyzetet!!!

Senki nem akart volna szembenézni ezzel a helyzettel. Ezzel a pénzhiánnyal, ezzel a reménytelenséggel, ezzel a káosszal, ezzel az abszolút vesztes pozicióval. Senki.

Rajtam kívül senki.

És nem. Én nem vagyok egy húdenagy f@sz@gyerek. Én csak egészen egyszerűen eldöntöttem azt, hogy meg fogom csinálni. Innen, ebből a mínuszból. Ebből a vert helyzetből. Ha beledöglök, én baszki, akkor is meg fogom csinálni.

Tudom, sokan vagytok, akik nem hiszik el, nem hisznek bennem… Tudod… Elmesélek egy nagyon régi történetet.

A sztori azt hiszem, 1986 őszén volt. Akkor kezdtem először az egri tanárképzőt, és akkor próbáltam ki életemben először az autóstoppolást is. És élveztem. A pénz megtakarításon kívül tetszett a szabadság, és az is, hogy nagyon érdekes emberekkel hozott össze a sorsom. Ráadásul szinte mindig a tájékozódó-képességemre kellett hagytakoznom, nem volt még waze, meg google térkép, meg semmisem volt. Leraktak valahol Budapest egy pontján, és oda kellett találnom Budapest másik végéhez, vagy a Délihez. Érdekes volt, és izgalmas. Élveztem.

Azon a bizonyos őszi péntek délutánon a Déli Pályaudvar közelében ráleltem egy sportboltra – ilyenek akkoriban nem voltak minden utcasarkon… A boltba hosszú-hosszú lépcsőn kellett lefelé menni, csak menni… És a pincében volt “A bolt”. A választék akkoriban lélegzet-elállítónak számított. Ennyi fajta és féle márkás sportcipőt akkor láttam életemben először. 19 éves voltam, és egy rakat lány között teltek a mindennapjaim – akkor történt az a mese is, amit korábban megírtam a Nőről, aki úgy csókolt… Szóval ott volt az a rengeteg sportcipő… És egyszer csak megpillantottam. AZT.

Az anyuval már előző héten megbeszéltem, hogy majd veszek én magamnak sportcipőt, elvégre mégiscsak én tudom azt, hogy milyent is szeretnék… Kaptam is rá pénzt, meg a heti költőpénzt kajára, vonatjegyre (“Fiam, nehogy megint autóstoppal gyere!!!” – “Á, dehogyis…”)

És ott álltam a kezemben életem leges-legelső Nike sportcipőjével. És nem. Nem hittem el azt, hogy egy cipő lehet ennyire könnyű!! Milyen lehet ez az ember lábán??? Ki KELL próbálni. Nem halhatok meg addig, míg egy ilyen cipő a lábamon nem volt. Az ára… Egészen pontosan emlékszem erre a 33 évvel ezelőtti pillanatra. Ott álltam a pince utcai fal felőli soránál, a fejem felett magasan voltak az utcára néző pinceablakok… A cipő ára 2.790 Forint volt. Egy vagyon. De nem. Ez KÉT vagyon. Megpróbálnám átszámítani mostani pénzre, de hiábavaló. Ez egy másik világ, de akkor a 2.790 Forint az.. Az egy ELMEBETEG ár volt!

Felvettem a lábamra. Hát… Akkor még nem ismertem, hogy milyen az első szexuális élmény (nemcsak külsőleg, de belsőleg is 😀 ), de arra gondoltam, hogy ennél az sem lehet sokkal jobb. Na. Isten bizony. Ott topogtam záróra előtt nem sokkal. A számok olyan sebesen villództak a szemeim előtt, hogy nem is láttam tőlük semmit sem. Azt láttam, hogy egy darabig elleszek a pénzzel. Egy darabig… Vajon meddig? Talán az anyu ad még, ha vasárnap este elindulok a vasútra. Talán… Talán. De nem, Nekem itt MOST KELL döntenem. Zúgott-sípolt a fülem, lüktetett a dobhártyám, szédelegtem a rosszulléttől, és azt is megbántam, hogy erre a világra születtem. Egy másik bolygóra kellett volna. Ahol nincsenek cipők. És nincsen pénz sem. Áááá.

A pénztárhoz mentem, a kosárban a cipővel. Végülis. Egyszer úgyis meg kell halni az embernek. De EZ akkoris a lábamon kell, hogy legyen! Két vagyon. Nem egy…

Úgy rémlik, hogy talán kaptam valami kis engedményt, igyekeztem megmenteni egy ezrest talán, és még akkor is szűk volt a maradék. Mindegy. Megvettem. Onnantól egészen hazáig azt számolgattam, hogy mennyit merjek mondani, mennyibe került. Az anyu abszolút nem ért a cipőkhöz, illetve ilyent úgysem látott a büdös életbe sem. A kérdés csak az… Azt hiszem, egy ezressel kevesebbet vallottam be otthon, attól is majdnem fibrillált… 😀 Már csak a hiányzó pénzt kellett valahogyan kiokoskodnom. Azt mondtam, hogy az ezrest Egerben hagytam. Mintha gyanakodott volna az anyu, én meg vártam, hogy hátha mégis akar adni még valami pénzecskét, mikor indultam vissza vasárnap este. De nem. Nem akart. Mindegy. Kibírjuk…

A következő hétvégén nem utaztam haza. Úgy is volt megbeszélve. Szombaton délig tartott ki a pénzem. Akkor vettem egy tejbárban valami maradékot. Talán egy kefírt, meg valami lekváros buktát. És kész, vége, nincs tovább.

Visszamentem az albérletbe, és újabb rosszulléttel küzdöttem. Alig vártam, hogy a főbérlővel beszélhessek. Valahogyan kölcsön kéne kérnem. Vagy nem tudom… Az albérlőtársam hazautazott, egyedül voltam az alagsori szobában. Hirtelen elhatározással felmentem a Laci bácsihoz. Szikár, alacsony sportoló ember volt, akkor volt 40 éves. Lehívtam. Kis idő múlva hallottam a lépteit. Fogalmam sem volt, mit mondjak neki. Elkezdtem tétován beszélni, ő meg figyelmesen hallgatott. Sehol nem szólt közbe, és az Istennek sem segített egy halk sóhajjal sem. Végül magatehetetlenül összeroskadtam, és vártam az ítéletet. Ami valahogyan eképpen hangzott: “Hát ezt alaposan elkefélted, András fiam!” Na. Ezt nem gondoltam volna…

Aztán méltatni kezdte a neveltetésemet, hogy engem ezek szerint az én apám sehogyan sem készített fel az életre, mert egy apának ilyesmit nem szabadna hagynia, hogy megtörténjen – persze, érti ő, hogy senki a világon nem tud erről az egészről.. Na mindegy. Azután, miután végsőkig kivéreztetett, megjegyezte, hogy az utcában van két helyen is építkezés, és talán érdemes lenne odamenni, és megkérdezni, hogy kell-e másnapra segédmunkás…

Kellett.

Másnap éhségtől kopogó szemekkel jelentem meg az utca elején lévő félkész ház udvarában, valahogyan kibírtam a reggeliig, azután ebéd is volt, és én úgy hajtottam, és úgy dolgoztam, mint egy erőművész! És a nap végén meglett a pénz, és elég volt a következő hétre, és életben maradtam. Ezt a mázlit!!!

Soha senkinek eddig erről még nem meséltem. Talán az akkori gyerekkori-ifjúkori egyetlen barátomnak elmeséltem, de senki másnak. Nem tudom, miért, de azt hiszem, most már nemigen van olyan pillanata az életemnek, amit ne tudnék könnyedén elmesélni.

Valamit meg kell, hogy érts ebből.

Sokan vannak, akik ekkor, vagy akkor ígértek ezt, vagy azt. Számítottam rá. És szükség is lett volna arra, hogy megtartsák azt, amit ígértek. De egyszerűen ebben a hatalmas káoszban elveszett az erőm, és nem tudtam, nem voltam képes azt mondani, hogy: “Kérlek, küldd azt a pénzt, meg basszus, ÉHEN DÖGLÖK…”

Igen, tudom. Sokan látják a “kínlódásomat”, és nem látják “az eredményt”. Néha valaki belép a képbe, jön innen-onnan nem várt bevétel, most legutóbb felástam egy-két kiskertet, lenyírtam pár udvar füvet, kipucoltam egy vizesárkot, meg sziklakertet… De mindez csak átmeneti megoldás, és a rendes megoldás az kellene, hogy legyen, hogy egyrészt azok, akik ígértek nekem bármiféle pénzügyi ezmegazt, azok teljesítsék, amit megígértek, azután akik még nem ígérték, de egy ideje már gondoltak rá (tudom, ne lapíts, tudom, hogy volt, amikor az eszedbe jutott, ne mondd, hogy nem jutott az eszedbe, te kis huncut!), azok is szólaljanak meg. És azután kelleni fognak majd újabb olvasók. Miért is??

Ide figyelj.

Ez a nyamvadt világ teljesen ki van éhezve olyan emberekre, akik nem adják fel, akik talpon maradnak, és AKIK EZZEL EGY JÓ PÉLDÁT MUTATNAK, ERŐT ADNAK MÁSOKNAK. Neked, a szomszédodnak, az ország másik sarkában valakinek, aki nagyon nagy bajban van, és éppen készül feladni. Neked halvány lila fogalmad nincsen arról, hogy hányan írtak már, hányan írták meg a sorsukat, az életüket, a nehézségeiket… Legutóbb az egyikük végre kirakta a férjét, összeszedte magát, és sok év után beadta a válópert. Van, aki végre nekiállt, hogy írjon. Nemrégiben egy ismerős az első saját könyvét küldte el nekem, hogy írjam meg a véleményemet. Volt, aki azért követ, mert a feje tetején áll az élete, tönkrement a vállalkozása, saját bevallása szerint csak csúsznak és csúsznak lefelé a lejtőn… Mégis őszintén… Te tudnál ezeknek az embereknek erőt adni úgy, hogy eközben te is a végtelenségig mélyen ülsz a sz@rban?Nem, ne hidd, hogy én találtam ki, ezt már sokan mások írták, és mondták, hogy nekem életben KELL maradnom, nekem példát KELL mutatnom, nekem ki kell jönnöm ebből a nehéz helyzetből. És meg kell mutatnom az embereknek azt, hogy…

Hogy ÉRDEMES ÉLNI!

Figyelj csak.

Azzal, hogy engem támogatsz így, vagy úgy… Azzal nem csak pusztán nekem segítesz. Sokkal inkább a részese leszel egy hülye, idióta mozgalom-féleségnek. Vagy nem tudom…

Értsd meg!

Igen, tudom. Nem vagy meggyőződve arról, hogy a pénz, amit küldesz (esetleg, mondom, esetleg…), az TÉNYLEG jó helyre kerül, és tényleg jó célra lesz fordítva. Megértem, hogy ez a te szemed számára nem eléggé látható. De tudd. Tudd azt, hogyha BELEDÖGLÖK IS, ez a könyv akkor is meg lesz írva! Nem tudom neked megmondani, hogy mikorra, csak azt tudom egészen biztosan, hogy MEG LESZ ÍRVA. És ha ez a könyv meg lesz írva, akkor Te is jól fogod magad érezni azzal, ha besegítesz. Hogy elkészüljön. Ez nem rimánkodás, és nem könyörgés. Az eddigi két és fél évben meglehetősen sok segítséget kaptam eléggé sok embertől, és azt is tudom, hogy nem mindenki érzi jól magát, és azt is tudom, hogy vannak, akiknek csalódást okoztam. Megértem, és ez minden erőfeszítésem ellenére így van. Ezen most már változtatni nem tudok. De amikor majd fogok tudni, akkor fogok is. Nem felejtem el, és a szemem előtt van az ügy. Ugyanis nem vagyok rossz ember. Sőt.

Az az igazság, hogyha te ezt a készülő könyvet csak huszada annyira akarnád, mint én azon az 1986 októberi péntek délutánon azt a rohadt Nike sportcipőt, akkor nekem nem lennének most ilyen nehézségeim. Csak egyetlen szellő-suhanásnyi időre gondolj ebbe bele. Nem, azt hiszem, neked nem kell emiatt elmenned az utca elejére maltert keverni, és sódert lapátolni, meg cipekedni… Arra semmi szükség.

VAN tervem arra, hogyan legyen ez a könyv végre készen. Bár időről időre felborítja ilyen meg olyan vihar a terveimet, de mindig felállok, összeszedem a gondolataimat, és újból nekiindulok. Ugyanazon a rohadt úton, amin elindultam. Nyugodj meg, bízhatsz bennem. Vagy ha mégsem, hát… Akkor inkább ne is olvass.

Köszönöm.

Lassan hajnalodik, ideje útjára bocsátanom ezeket a sorokat. Varázsnoklatos ébredést kívánok… Én pedig balra el.

És ha úgy döntenél, hogy…… 🙂

Itt olvashatsz arról, miképpen támogathatod az írói munkásságomt, és olvashatsz tőlem még több történetet:

Ezen gondolkodj egy picit…