Ebből bukás lesz

Pontosítok.

Ebből KURVA NAGY bukás lesz.

És ez nem hangulatkeltés, és nem is szenzációhajhászás. Ez csak egy tény, egy rideg TÉNY.

Egy hónapja nem írtam már. Nemcsak ide, úgy összeségében amikor visszanéztem a szeptemberi termésemet, azt láttam, hogy… Alig látok valamit.

Elgondolkodtam.

Mi ennek az oka?

Talán érdekel a sorsom, és ezért vetődtél ide, talán véletlen volt. Nem tudom.

Sok oka van, és sokáig csak néhányat vettem észre, és amikor elkezdtem ezekkel az okokkal foglalkozni, kiderült, hogy ez még nem minden. Vannak még további okok is. És nagyon, de irgalmatlanul nehéz volt szembenéznem az igazsággal.

Úgy döntöttem, hogy leírom. Mindegyiket. Talán lehet belőle tanulni.

Először is, amikor ideköltöztem ebbe a házba fel sem tudtam mérni, hogy mit veszek a nyakamba. Egyrészt ezzel a házzal, másrészt ezzel az elszigeteltséggel. A napokban visszaolvasgattam a régi írásaimat, és egyrészt meg kellett állapítanom, hogy emberfeletti akadályokkal harcoltam, másrészt teljesen használhatatlanok az akkori írásaim. Tele vannak szétszórtsággal, összevissza van bennük minden, és úgy, ahogyan vannak, semmire sem használhatóak. Én emlékszem arra az időszakra, és amikor elolvasom a saját beszámolóimat, pontosan tudom, hogy ezek miért olyanok, amilyenek, de a KÍVÜLÁLLÓK SZÁMÁRA ezek csak összehányt zagyvaságok. És ez a baj, ez itt a nagyon nagy baj…

Nem tudtam, amikor idekerültem, hogy ez a világ már nem ugyanaz a világ, mint annak idején, a papáéknál… Ebben a világban a földre hullott mag az bizony nem boldogul. Sőt. Az elvetett mag sem nagyon boldogul. És a bótban rendelt csirke sem ugyanaz, mint amit 18-20 évvel ezelőtt én magam keltettem a kotlóssal! A bolti száz csirkéből akármennyire is igyekeztem, eléggé nagy volt az elhullás. De ami még ennél is rosszabb volt, az az, hogy a bóti csirkéket NEM lehetett átszoktatni a rendes takarmányra. Az úristennek sem akarták enni a búzát, kukoricát. A tápon kívül mást nem voltak hajlandóak megenni, és majdnem fél éves korukban is alig érték el az egy kilós súlyt. És akkor ugye nem is beszéltem a rókáról, ami még fényes nappal is bejött az udvarba, és a szemem láttára vitte el a csirkéimet. Az összes csirkémnek több, mint a felét – úgy emlékszem, 53 darabot – vitte el a róka.

És ezek csak a régebbi emlékeim. Most, hogy visszanéztem, most jöttem rá arra, hogy tulajdonképpen csak azért nem vettem észre, hogy nem volt semmi esélyem sem, mert túlságosan keveset értek ezekhez a dolgokhoz. Egy olyan ember, aki ért a növénytermesztéshez, és az állattenyésztéshez, pontosan tudhatja azt, hogy mennyire szélmalom-harcot vívtam. Miközben még azt sem tudtam, hogy nincs esélyem. NINCS SEMMI ESÉLYEM.

Nézzük a mostani helyzetemet.

Két hónappal ezelőtt volt egy sikeres lépésem. Pár nap alatt nagyon sok új érdeklődőt sikerült elérnem. De nagyjából ennyi történt.

Valamiért az emberek úgy hiszik, hogy én annyira rendkívüli képeségekkel rendelkező mágus vagyok, hogy mindent képes vagyok egymagam megoldani. Valahogyan ezt a képet sikerült kialakítanom magamról. De erre csak mostanában kezdek rájönni… Ugyanis egy mágusnak nincs szüksége pénzre, és úgy általában semmire sem. Hiszen ő mindent meg tud oldani.

A múlt héten rájöttem, hogy miért nem volt kedvem kommunikálni, és úgy döntöttem, hogy akkor is fogok. Ezért a hétvégén erős kampányba kezdtem. Ismét volt sok látogató, visszajelzések, de ahogyan ma délelőtt átnéztem a hétvége eredményeit, azt láttam, hogy azokat a mondanivalóimat, amiket ÉN fontosnak tartottam elmondani, azokra szinte semmi válasz nem volt. Volt viszont rengeteg lájk, meg szívecske azokra a fotókra, videókra, amik úgy alapvetően nem nagyon szóltak semmiről sem.

Azzal kezdtem, hogy ebből bukás lesz.

És amikor az írói tevékenységemet reklámozom, az szinte senkit sem érdekel. Viszont ha készítek a videót arról, hogy begyújtottam a cserépkályhába, arra százával jönnek a lájkok. Tehát akkor valamit nagyon, de nagyon nem jól csinálok. Mégpedig annyira, hogy ezt eddig észre sem vettem. Ugyanis abból nem lehet megélni, hogy az ember cserépkályhába begyújtós videókat tesz fel a fészbukra. Sajnos abból egyáltalán NEM lehet megélni.

Arra gondoltam, hogy készítek egy sorozatot azzal a céllal, hogy összeszedek az eddigi írásaimból egy csomót, és ma délelőtt, amikor olvasgattam a régebbi írásaimat, akkor jöttem rá, hogy ezek nem jók. Ezek zavarosak, csapongók, és aki nem ismeri a dolgok hátterét, annak egészen biztosan érthetetlenek is. Márpedig egy érthetetlen íráshalmazért nem fognak fizetni…

Sajnos az igazság az, hogy nem tudok akármikor jókat írni. Az eddigi írásaim közül van néhány olyan, amit most is ugyanolyan jónak tartok, de ezekből nincs túl sok. Persze ahhoz, hogy az ember igazán jókat tudjon írni, ahhoz folyamatosan írnia kell, és írnia kell, és írnia kell… Én pedig nem tudok eleget írni ahhoz, hogy ez a készség kialakulhasson nálam. Nem tudok akármikor kiemelkedőt írni! Pedig ennél alább nem akarom adni. Olvasgattam mostanában más írók műveit, és volt olyan, amelyiket például nagyon sok ismerősöm követ, és kedvel, de szerintem rettenetesen erőltetett és kacifántos a stílusa. És van, akinek vannak roppant jó írásai, de nála sem láttam azt, hogy folyamatosan tudná hozni ezt a nagyon jó szintet. Messze vagyunk még sokan attól a szinttől. Márpedig én eldöntöttem, hogy ebből akarok megélni.

De úgy tűnik, hogy nem fogok.

Egy írónak például képesnek kell lennie nagyon sok embernek egyszerre fenntartani az érdeklődését. Ez nekem néha sikerült – de csak egy nagyon rövid ideig.

Aztán egy írónak képesnek kell lennie, elviselni nagyon sok embertől mindenféle megjegyzést, véleményt, kritikát. Az eddigi tapasztalatom az, hogy ez nekem nem ment. Voltak olyan vélemények, amik hetekig, sőt akadt olyan vélemény is, ami több hónapra elintézte az alkotói képességemet. A kívülállók számára úgy tűnhet, hogy én “nem csinálok semmit” – holott az igazság az, hogy az időm nagy részét olyan küzdelmek megvívásával töltöm, amikor valaki betalál egy olyan – már eleve bennem is meglévő – aggodalmamba, félelmembe, amire még nem találtam meg a gyógyírt.

ÉN ERRE NEM VOLTAM FELKÉSZÜLVE, EGYÁLTALÁN NEM VOLTAM FELKÉSZÜLVE!!!

Mondhatni, hogy ezek NEM egy író dolgai. Pedig az igazság az, hogy egy írónak nem pusztán annyi a dolga, hogy leül, és ír… Valójában azok a pillanatok, amikor végre le tud ülni, viszonylag nincsen semmiféle zavaró körülmény, éppen előtte senki nem szúrt bele valami olyan helyen, ahol éppen egy régi, soha be nem gyógyult seb található… És..

És úgy általában véve nem aggasztja semmi komolyabb probléma.

Nincs éppen baja azzal, hogy miből vesz majd ennivalót. Nem aggódik amiatt, hogy miből lesz kifizetve a telefonszámla. Nem idegesíti az, hogy lehet, hogy ki fogják kapcsolni a villanyt…. És ilyesmik.

Akkor most elmesélem, hogy mi is a helyzet pontosan.

Csak hogy érthető legyen, hogy hogyan is jött ki az a fenti címsor az egyenlet megoldásaként. Miért lesz ebből most már valószínűleg elkerülhetetlenül bukás?

Korábban említettem, hogy a ház sorsa mennyire kérdéses. Most már csak napok kérdése, hogy megtudjam, vajon nyert-e a gazda a pályázaton, és lesz-e a házból vendégház. Ha igen, akkor mennem kell. Nem tudom, mikor, de azt még kevésbé tudom, hogy hova. Hetek, sőt hónapok óta ebben a mindennapos létbizonytalanságban telnek a napjaim. Nem tudom, hogy van-e egyáltalán bárki is, aki ezzel a helyzettel tudna csak egy picit is azonosulni.

Az utóbbi időben az írói teljesítményem annyira visszaesett, hogy már a régi követőim bizalma is megrendült. Az újakra pedig nem volt akkora hatással az én életem és írói munkásságom, hogy hajlandóak legyenek fizetni is az írásaimért. Ez egy rideg tény. Utólag visszanézve most ezen már annyira nem is csodálkozom. Eltelt újabb két és fél év, és most sem sikerült a vízválasztó vonal fölé emelkednem. Még mindig az éhezés, és a nélkülözés vonala alatt tengetem az életemet, és ez is tény. A bevételeim annyira alacsonyak, hogyha nem lett volna néha egy-egy nem várt anyagi segítség, már nem lenne internetem, világításom, és én sem biztos, hogy lennék. A mostani helyzet az, hogy bár a villany kikapcsolását sikerült elkerülnöm, de két nap múlva a telefonom és az intermetem ki lesz kapcsolva, egyelőre semmiféle komolyabb esély nincs semmiféle oldalról a további bevételre. Az elmúlt hetekben rengeteg energiát fektettem abba, hogy a környékről tüzelőt szedjek össze, de mivel használható szerszámom nemigen van, alig tudtam összevágni. Jelenleg – ha az idő ilyen hűvös marad – körülbelül egy hétre – tíz napra van tüzelőm. Kajám ennél is kevesebb időre van.

Alapvetően nem tudom, mit kellene tennem, mi az, amire az olvasóim vágynak, így a reklám próbálkozásaim is csak erőtlen, levegőbe puffogtatások.

Talán az egyetlen, amit sikerült megúsznom, az az, hogy azoknak az embereknek a társaságát, akik most az “Ugye én megmondtam előre!” – segítséget adhatnák, azokat sikerült félretenni az életemből. De ez kurvára sovány vigasz. Ennek ugyebár az is az ára, hogy egyedül maradtam.

Szóval úgy tűnik, hogy ebből kurva nagy bukás lesz. Még akkor is, ha tudom, hogy sokan vannak, akik lelkük mélyén azért szurkolnak, hogy nekem legalább sikerüljön… Mert az, amit eddig csináltam, némi reményt adott a számukra, hogy nincs még veszve minden… Szóval talán még nincs veszve minden, de ezt most én is csak azért írom, mert jobb ötletem most már tényleg nincs.