Van Pécs belvárosában egy utcazenész fiú…
Emlékszem, talán első alkalommal a citrom utcai átjáróban hallottam őt dalolni. Egy régi opálzöld klasszikus gitáron kísérte az énekét, és beleborzongtam abba, ahogy Máté Pétert énekelte. Nem tudtam nem menni a hangja után. Aztán amikor megláttam őt, méginkább furcsa érzés lett úrrá rajtam. Szemei a semmibe meredtek, tekintete jellegzetesen üveges volt. Kezén ócska kesztyűt hordott, melynek ujjvégei ki voltak vágva, hogy a húrokat fogni és pengetni tudja. Az október végi, vagy november eleji szelek dacára kint ült az utcán, és zenélt. Maga előtt egy kis fadobozba gyűltek a pénzek… Nem sokan jártak éppen arra a kellemetlen hideg időben. De ő ezt nem láthatta. Valójában semmit sem láthatott. Csak zenélt.
Valahogyan ottragadtam vele szemben, és azon elmélkedtem, miközben hagytam magam sodródni a zenével, hogy vajon ha már úgy adódott, hogy ez a fiú ebből az egész világból semmit az égegyadta’ világon nem láthat, vajon mit érzékelhet minden fény helyett? Vajon hallja azt, ahogyan a távolból közelgő kis párocska róla suttogva beszélget? A látvány alapján róla beszélgethetnek, tekintetük gyakran vetődik rá, néha mutatnak is felé, de a hangjuk az én füleim számára nem hallható. Azután megállnak, aprópénzt dobnak a dobozba – irigylésre méltóan jól öltözöttek… Én meg csak álltam, és hallgattam tovább a zenét. Sokáig ottfelejtettem magamat, még ha a gondolataim időnként a távolba sodródtak is. Aztán egyszer feleszméltem, hogy “mennem kelll…”, és szapora léptekkel mentem tovább. Magam sem tudom már, hová.
Szombat kora reggel van, és én nem tudok aludni. Az este, már az éjszakába nyúlóan összesen vagy öt órányit beszélgettem a Miska anyukájával… Fájdalmas beszélgetések ezek. Sokára fejeztük be, vagyishogy inkább hagytuk félbe sokadjára. Az Élet idesodort minket egymásnak, tudva azt, hogy keserves időket kell emiatt majd megélnünk. Talán három órányit tudtam aludni, és hosszú forgolódás után végül úgy döntöttem, hogy felkelek, és kiírom magamat. Talán azután jobban fogok tudni aludni. Itt van egy Nő, aki úgy tudna engem szeretni, ahogyan engem kell, és azt a megbecsülést és csodálatot tudná adni nekem, amire mindig is szomjaztam. Csakhogy… – És itt van ez a “csakhogy”.
Egy egész világmindenségnyi szakadék van közöttünk. Mégpedig nem emberileg, hanem a küldetéseink szempontjából. Ugyanúgy, ahogyan nekem megvan végre-valahára a küldetésem, ugyanúgy őneki is megvan, és ezekben a “röppályákban” nincs semmi tartósan közös. És ha ezt nem látnám ennyire kristálytisztán, akkor talán még bele is mennék… De el kell egymást engednünk, mindenek ellenére. Mert egy ilyen hibás döntéssel végzetes állapotokat idézhet elő az ember. Tudom én, tudom, de mégsem tudom elengedni igazán. Még elvagyunk mi így távolból egymással. Sok vizet egyikünk sem zavar a másik körül… Csak benne.
Évekig egy pécsi “sufni-pizzériában” dolgoztam futárként. Miss Cukormáz mellett ennyire jutottam. És semmivel sem többre – évekig. Tudomásom szerint számtalan ilyen “sufni-vállalkozás” működik, ahol a tulajdonoson kívül senki sincsen bejelentve. A bevételeknek elenyésző része kerül nyilvántartásba. A pénzeknek úgy 80-90%-a feketén van kifizetve, mint ahogyan az árubeszerzés is javarészt számla nélkül történik. Ez így mégis tud menni akár évekig, évtizedekig, mivel ezeknek a vállalkozásoknak nincs nyilvános üzleti megjelenésük. A “szükség” sodort engem is oda, majd ott ragadtam évekig. Életem legborzasztóbb évei ezek voltak. Folyamatos bizonytalanság, kiszámíthatatlan jövő, és jelen, lecsúszott emberek körülöttem, akiknek semmi sem számított, csak az, hogy meglegyen a napi pénzük, sörük, legyen mit enni, és néha jusson lóvé egy-egy szál füves cigire is. Amit örömmel, szertartásosan lehet adni kézről kézre… Nagy szerencsém, hogy ebben azért nem volt kötelező résztvennem. De eltűrtem. És épültem le én magam is, még ha csak közvetve is. Ha nem sikerült volna végre lerúgnom magamról miss Cukormázat, egészen biztosan még a mai napig is ugyanott tartanék… Vagy már lejjebb. Néhány ásónyommal lejjebb…
Egy alkalommal a nemes egyszerűséggel csak “Alkesz”-nek nevezett szakáccsal beszélgettünk. Amíg nem volt tele ezzel-azzal, néha egészen normálisan lehetett vele beszélgetni. Úgy tizenegy-dél körül szokott elkezdeni remegni az első sörért. Begyúrta az első adag tésztát, és felrakta keleszteni a kemence tetejére. Kellemes, csendes, nyugodt napnak néztünk elébe, kint ücsörögtünk a teraszon az ócska, már sehova sem kellő fotelekben elterülve. Még egyik telefonnak sem akaródzott csengenie. Eszembe jutott az utcazenész.
A szakács is gitározgatott olykor-olykor, a hangja is egészen jó volt. Mesélte, hogy éveken át úgy élt, hogy nyaranta felkerekedett, és nekiindult a világnak autóstoppal. Irány a tengerpart. Valamelyik. Amerre éppen elvitték. Ott tanyát vert, és nappalonként “élvezte az életet”, éjszaka meg “dolgozott” a sétányokon, tengerparton, vagy ahol éppen adódott hely neki. Ez is csak egy iparág, a maga “farkastörvényeivel”. Állítása szerint rengetegen élnek úgy, hogy a nyári szezonban felkerekednek, és valamelyik tengerparti városban sátrat vernek, esténként zenélnek, napközben meg csak úgy elvannak. Mesélte, hogy van, aki annyit félre tud tenni egy nyár alatt, hogy az év hátralévő részében nem is kell dolgoznia. Ő nem ebbe a kategóriába tartozott. Ő mindig minden pénzt szinte azonnal elvert. Ezért is ragadt meg már több éve ebben a putriban. Kell a napi kaja, meg az a koszos öt-hatezer Forint, Bezzeg ha neki is lenne autója… de sosem lesz. Szerencsére. Sosem tudná megállni, hogy ne igyon. Ezért is nem meri meglátogatni a kisfiát. Akit amúgy nagyon szeret, de szégyelli azt, hogy ennyire lecsúszott. Józanabb pillanataiban egészen őszinte tudott lenni.
Meséltem neki az utcazenészről ott a belvárosban. Felcsillant a szeme – ismeri a pofát, nagyon jó arc… Ja, igaz, tökre vak az ember. De amúgy senki sem gondolná róla, hogy családapa. NÉGY gyereket tart el…
Megállt bennem az ütő.
Felrémlett bennem a pillanat, amikor csak ott álltam a hideg szeles utcában, lubickolva a zenében. Felüdülés volt az ilyesmi a meggyötört lelkemnek. Máskor is szívesen megálltam mellette, és nemcsak Máté Pétert tudta szívbe tépően énekelni… Szinte bármilyen műfajban csodálatos volt. Még azt sem kellett mellette felvállalnom, hogy csak élvezem csendesen az “ingyen-perceket”. Hiszen úgysem látja…
Évekig nem tudtam kimozdulni abból a testileg-lelkileg eltompult állapotból. Nyomasztott a belváros légköre, a felszínes emberi érzelmek zűrzavara, az állandóan utamba kerülő koldusokkal, és valamiképpen mindig taszított az egész. Nekem ez a város nem a kultúra városa volt, hanem a kínlódásé, és a nélkülözésé. És néha egy-egy elcsent zenei élményé, amikor meghallotam a zöld gitáros embert, aki sosem láthatott engem.
Azután, hogy Alkesz-szakács elmesélte, hogy a kedvenc gitárosom négy gyermekről gondoskodik nap, mint nap, nem tudtam többet ingyen hallgatni őt. Egészen egyszerűen már nem ment. És ha csak egy kétszázas erejéig is, de minden egyes alkalommal, amikor megálltam előtte, én is dobtam valamit a fadobozba. És jól éreztem magam. És amikor csendesen-halkan megköszönte nekem, én hangtalanul-magamban azt suttogtam, hogy “Én köszönöm.”.
Néha el-elnézegettem az embereket. Voltak, akik meg sem álltak, csak a pénzt hozták. Bedobták, mosolyogva köszöntek a fiúnak, majd mentek is rögtön tovább. Nem is értettem őket sokáig. Hiszen nem is vitték el a dalt magukkal… Később valamiképpen megsejtettem, hogy valamikor ők is elvitték már a dalt, csak az árát később adták oda. Hiszen az utcazenész becsületkasszával kéri a fizetséget. És a becsület néha csak úgy hirtelen éri utol az embert.
Voltak, akik hozzám hasonlóan, csak álltak ott hosszasan. Élvezték a dalt, és belefeledkeztek. De onnantól én már nem tudtam ingyér’ zenét hallgatni. Ha úgy éreztem, hogy éppen nem tudok pénzt adni (és mennyire hülye is voltam, te Jó Ég…!), már inkább nem álltam meg zenét hallgatni. Pedig a Zene az Ingyen van. Mindenkinek. És valójában egyszer mindenki fizet is érte. Én is fizettem érte – amikor úgy döntöttem, hogy ezt bizony támogatnom kell. És voltak, akik “mások zenéjét” is fizették. És voltak, akik hitelbe vitték a zenét, hogy egyáltalán csak annyi erejük legyen, hogy a mindennapokat legalább valahogyan el tudják viselni másnapig – a következő zenéig…
Már régóta tudom, hogy ez vagyok most én is – egy utcazenész…
Írok, csak írok, amikor van miről, van kinek, van miért… Néha magam sem tudom, miért csinálom, de csak csinálom. Néha csörren a pénz a dobozban, néha csak egy elismerő mosoly a fizetségem, néha rám szakad egy nagyobb összeg váratlanul. Van, aki imád, akármit is írjak, ő csak falja és falja, sosem bírva betelni vele. Én ennek örülök. Évekig én magam is csak kiéhezetten álltam ott annál a zöld gitárosnál. Mindennek eljön a maga ideje. Ha neked most eljött az idő… Akkor megmutatom most, de csak neked… Pszt…
És örültem, hogy benéztél. Maradhatsz nyugodtan, lapozgass csak tovább erre-arra. Minden tett, és minden apró gesztus számít. 🙂
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: