Névadó

Van egy szokásom mostanában. Illetve nem is emlékszem, mikor kezdődött. Valamennyire mindig is volt bennem egy gondolat, egy szándék, hogy belefolyjak mindenfelé mindenféle beszélgetésekbe. Annak idején, mikor még kicsi voltam, és később is, amikor kamaszodtam, szerettem volna résztvenni a többiek beszélgetéseibe, a bolondozásokba, de valahogyan nagyon félszeg voltam, és a “dumám” sem volt annyira menő. Sokszor épen az ellenkezője sült ki belőle. Emiatt rengeteg kudarc-élményt hordoztam magamban. De valahogyan mégiscsak éreztem annak a fontosságát, hogy belekapcsolódjak a külvilág fecsegéseibe. Egy idő után kialakultak azok a témák, emberek, társaságok, amikkel könnyen fel tudtam venni a ritmust. Azt hiszem, annak idején csupán csak az volt a baj, hogy nem a megfelelő társaságokkal próbálkoztam. De most legalább megnyítak a kommunikációs csatornák, és úgy ugrabugrálhat az ember országról országra, témáról témára, ahogy csak akar.

Az igazi változást az hozta el a számomra, amikor eljutottam a semmi szélére, és két és fél évvel ezelőtt ideköltöztem a semmi szélére. Egymagamban. Nem sok időbe telt rájönnöm, hogyha nem ekzdek el irgalmatlanul nagy mennyiségben kommunikálni, akkor végem van. És ez nem csak arról szól, hogy írom, és írom a magamét. Mert ezzel a módszerrel nem jutok annyi figyelemhez, ami elég lenne arra, hogy kimásszak a saját csapdámból. Úgyhogy új ismeretségeket kerestem, és ismeretlenek csevegéseibe kapcsolódtam bele. Abban a reményben tettem ezt, hogy így majd a saját egyedi, sokszor vicces, humoros megszólalásaim felkeltik mások figyelmét, és elkezd épülni körülöttem egy normális emberekből álló környezet. Erre két és fél évet kellett várnom. Most jutottam el arra a pontra végül, hogy akkora felületen tartom a külvilággal a kapcsolatot, hogy maga a szabad felület mérete miatt kezdem azt érezni, hogy nem érhet már nagyobb baj. Valahogyan valaki valahonnan mindig megtalál, vagy meglát, vagy egyszerűen csak jönni fog egy ajánlat, egy lehetőség. Csak figyelnem kell, és folytatnom ezt az egészet. Azok az általam sikeres, és emiatt példaképnek tekintett emberek, akiknek a tevékenységeit figyelemmel kísérem, ugyanígy működnek. Tehát a dolog nem puszta hülyeség, és felesleges időtöltés.

Ennyit a bevezetésről.

Az egyik nap az általam egyszerűen csak “nagyonszép-irodalom” kategóriában alkotó író-költő-kisgyerekes anyuka-kecskegazda ismerősömnél (aki a jövő héten induló “Varázsnok-iskola” csoportom egyik alapító tagja), jött elő a gyeremekek névadásának témája. A lényege az volt, hogy manapság a régi szép ősi magyar nevek nagyon ritkán jelennek már meg, és a valamikor divat-nevek mára teljesen a feledésbe merültek. Őszintén szólva akkor jöttem csak rá – így húsz év elteltével – arra, hogy ebben bizony én magam is “bűnös” vagyok…

Ifjú éveimből élénken él bennem az emlék, amikor apai nyagapám a nagycsaládi körben megült aranylakodalmuk legünnepélyesebb pillanatait arra használta, hogy személyesen engem megszólítva azt a fogadalmat erőltette ki belőlem, hogy a majdan születendő elsőszülött FIÚ gyermekemnek úgyszintén az “András” nevet fogom adni. Ez a név ugyanis az általánosan használt keresztnevem, a Zsolt nevet csak a megkülönböztetés miatt kezdtem használni néhány évvel ezelőtt rendszeresen. A családunkban ez egy régi tradíció volt, apám elsőszülöttként, és gondolom, nagyapám, és az ő apja is emiatt kapta az András nevet. Én azonban ezzel nem annyira értettem egyet. Dehát egy ilyen helyzetben az emberfia nem kezd el alkudozni körülbelül huszonöt-harminc emberrel szemben.

30 éves koromban a Miss Lion-tól történő válásom után alig másfél hónappal elhagyta ezt a világot az én apai nagyapám. Valahogyan volt egy olyan érzésem, hogy kitartóan várta a pillanatot, hogy az elsőszülött fia elsőszülött fiától származó András nevű dédunokáját a karjaiba vehesse. És miután a reménye a válással végül 6 évnyi hiábavaló várakozás után szertefoszlott, mintha ő maga is feladta volna az egészet, és egy egyszerű hétköznapi megfázással befejezte evilági létezését (egy időre). Így most visszagondolva furcsa a számomra, hogy ő is ugyanolyan gyorsan és komolyabb előkészületek nélkül hagyta el a testét, mint a Csacsogós néni. Szerintem ezt egyébként nagyjából így is kell megszervezni.

Emlékszem a pillanatra, amikor elköltöztem az első feleségemtől, Miss Lion-tól a bejelentésemet követő két napon belül. Ennyi idő alatt rendeztem el azt, hogy legyen egy különálló lakás, ahol békében és nyugalomban élhetek tovább, és huss… Már ott sem voltam. Amikor mindezeken túl voltam, felhívtam a szüleimet, és az első telefonos beszélgetésünk már arról szólt, hogy én 30 évesen megfogadom, hogy mindössze KÉT éven belül új feleségem, és egy csodálatos gyönyörű gyermekem lesz. Emlékszem az anyu megütközésére, hogy ezt mennyire nem tudta elfogadni. És – hogyan, hogyan nem – két év múlva, körülbelül 2 héttel a két év lejárta előtt, 1999. július 18-án született meg a csodálatos gyermekem, és volt egy feleségem is hozzá. Azóta tudom, hogy a kívánságok megfogalmazása nem holmi csacsiság, és mekkora figyelmet kell fordítani a megfelelő megfogalmazásra. Mert az Univerzum hajlamos azt pontosan abban a formában megadni, ahogyan az szavakba – vagy gondolatba van öntve. És egy gyönyörű, és rendkívül értelmes gyermekhez kaptam is egy feleséget. Így tömören…

Az első pillanatban, amikor megtudtam, hogy apa leszek, a kezdeti katasztrófa-elhárítási munkálatok után – éppen se pénz, se munka, se semmi, amiből egy albérletet fent lehetett volna tartani – nem éppen ideális körülmények egy gyermek érkezése előtt. Miután lett munka, pénz, lakóhely, megvolt gyorsan az esküvő is, és felmerült a kérdés: “Mi legyen a gyermek neve?”. Nagy hadvezéreket megszégyenítő magabiztossággal jelentettem ki, hogy egészen biztos vagyok abban, hogy ez a gyermek csakis egy KISLÁNY lehet! Lelki szemeim előtt ott volt egy picike lányka pörgős szoknyácskában, aki odaszalad hozzám, két keze közé szorítja az arcomat, majd egy hatalmas nyálas-cuppanóst ad a számra és a nyakamat átszorítva azt suttogja a fülembe: “Apucikám, én ÍGY szejetjek TÉGED!”.

Ennek a földre szállt angyalnak keresgéltem a megfelelő nevet.

Nem is kellett sokáig várni, hogy megjöjjön az Isteni Szikra. A létező legszebb nevek legszebbikét gondoltam ki, amit a leendő anyuka is jónak talált: “Tündér Zsófia”!

Teltek a hónapok, és a beszélgetéseinkben a pocaklakó következetesen a Zsófi megszólítást kapta. A fogadott orvosunk – egykori általános iskolai ének tanárnőm férje, a fehérvári kórház szülészeti osztályának akkori legfőbb vezetője – minden vizsgálaton elutasította azt a kérést, hogy megnézzük “a gyermek nemét”. Öreg motoros lévén addigra rengeteg kellemetlen élményt szerzett ezzel a témával kapcsolatban, és az egészet azzal intézte el, hogy ő ezt nem hajlandó megvizsgálni! Pont.

Már a nyolcadik hónapban jártunk, amikor talán éppen az utolsó  vizsgálatra várakoztunk, a doktorunk a rutin dolgok után az emeleti rendelőjéből lifttel lekísért minket az alsó szinten lévő ultrahang vizsgálóba, ami dugig volt várakozókkal. Ezt meglátva beadta a papírokat, és elköszönt, hogy ő nem tud ennyit várni velünk. Amikor sorra kerültünk, kettesben vonultunk be a vizsgálóba, a nyakamban az apámtól elkért hatalmas SONY videó kamerával. Amikor bekapcsolták a készüléket, a kamerát a képernyőre állítva rögzítettem az esemémyeket… Jöttek a szokásos dolgok: csontok, koponya, körfogat, vastagság, miegymás. Szívdobogás, és… Egy kósza pillanatra valami “izéke” képe tűnt fel a monitoron, de tényleg csak egyetlen pillanatra. De az a pillanat rögtön meg is állt. A doki hirtelen ránk nézett: “A gyermek neme???”. Ennél meglepőbb, egyszeresmind hülyébb kérdést még életemben nem hallottam, csak dermedten álltam, miközben a kamera halkan duruzsolt a kezemben. Anyuka tért magához hamarabb, és mondta, hogy még nem tudjuk, mert a “főorvosúrugyebár”… Erre a doki visszanavigált az “izéhoz”, és a monitorra mutogatva kezdte mondani: “Ez itt a hímvessző, ez ott pedig a herezacskó…”

A vizsgálat folyt azután tovább, én pedig ezen a ponton elhagytam a valóságot. Anyuka már a hasáról törölgette a ragacsot, kezdett volna felülni és lekászálódni a vizsgáló asztaról, de én csak ott álttam az útjában. Néztem kidülledt szemekkel a dokira, és egyszer csak váratlanul kijött belőlem eme bölcsesség: “Akkor ez most… ööö… NEM ZSÓFI LESZ?”. – NEM!!! – hangzott a röviden kijózanító válasz, a doktor értetlenkedő tekintete kíséretében. Már odakint ültünk az autóban, amikor belém hasított a kérdés: “Dehát akkor mi lesz a gyerek NEVE?”

Teltek a napok, és minden igyekezetemmel azon voltam, hogy még mielőtt a jövevény előbújna, átállítsam a hozzáállásomat “lányos apuka” üzemmódról “fiús apuka” üzemmódra, és hogy találjak végre egy kib@szott fiú nevet ennek a névtelen Hősnek!

Aztán a pörgős szoknyás képet sikerült lecserélnem egy kis göndör hajú csibészes szemű ördögre, aki meztelenül rohangászik a lakásban, és a konyha ajtajába beállva hangosan kacagva lóbálja a fütykösét, hogy “Kapjatokeeeejjj…!! 😀 😀 “. 😀 Ez sem volt egy rossz elképzelés… NA, ENNEK a világrosszának kellene megfelelő nevet találnom – ez volt a feladat! És amint megvolt az elmémben a kép, jött is hozzá a név – a Marci név! De… A Márton névvel – hiába rágcsáltam, ízleltem napokig – nem sikerült megbarátkoznom. Volt ez a másik név ugyan, de valahogyan… Olyan “furcsa” volt. Eszembe jutott akkor a régi kényszer-fogadalmam, de hallani sem akartam erről a névről. Úgy döntöttem, hogyha az egész család miszlikre szed, akkor sem lesz a fiam neve is András! A Marci nevet elkezdtük használni anyával, de a dilemmánk nem oszlott el. Mígnem egy alkalommal – éppen kint kapáltam a kertben – anya izgatottan loholt felém, a kezében valami kicsi tárggyal. Odaérve hozzám, diadalmasan az orrom elé nyomta a dobozt. Egy fültisztítós henger alakú dobozt. Benne a kékes háttérben egy kisfiúval, aki a kezében egy szál fültisztítót tart előre. És a felirata: “MARCELL”!

Mondtam én anyának, hogy ez valahogyan már bennem is felmerült, de ezidáig még nem tudott egyértelmű formát ölteni, de jó, akkor itt kint a kukorica föld közepén állapodjunk meg arról, hogy legyen a gyermek neve Marcell! Éss igen, így lett végül az én gyermekem elnevezése is idegen név, ami minden, csak nem ősi, meg magyar… Addig-addig ízlelgettük, míg végül második névként a Bence is odakerült a sor végére. Hadd legyen a gyereknek is szép hosszú neve! 🙂

Ezek a dolgok jutottak az eszembe, amikor a nagyonszép-irodalmár ismerősöm előhozta ezt a névadós témát. Ugyanakkor elkezdtem valamin akkor gondolkodni ami még engem, önmagamat is meglepett. Sosem volt azelőtt semmi hasonló gondolatom!

Furcsa érzéseim lettek az utóbbi időben a… A saját nevemmel kapcsolatban. Észre sem vettem, hogy mi történt mostanában kettőnk között. De amikor szóba kerültek az ősi régi magyar nevek, arra gondoltam, hogy “hiszen az András név is ezek közé tartozik…”. És hogyan – hogyan sem, de megfogalmazódott bennem az, hogy… Visszagondoltam a pillanatra, amikor a Miskát a kezemben tartottam. Főleg az utolsó napokban, amikor már nem is tudtam visszafogni magamat, és folyton csak puszilgattam azt a kis csodát… Senkit nem zavart, mi több teljesen természetesnek éreztem ezt a fajta kötődést ehhez a kisemberhez. Olyan érzésem volt, mintha anyuka a húgom lenne, a Miska pedig a “köröszt-gyerekem”. És bár van saját testvérem, sőt van nekem saját, rendes “köröszt-gyerekem” is, de… Az öcsémmel sem volt már vagy harminc éve egy normálisabb beszélgetésem – amikor elmondtam neki, hogy szeretném meglátogatni, tekintettel a tényre, hogy már ő is az egyedülálló férfiemberek sorába lépett, így tehát tarthatnánk nála egy éjszakába – másnap hajnalba nyúló sörözgetős-beszélgetős, életkibeszélgetős összejövést… De egyszerűen NEM VOLT RÁ IGÉNYE. A “körösztlányommal” pedig, akinek legalább papíron a keresztszülője vagyok – soha egyetlen pillanatig sem volt ilyen jellegű kapcsolatunk. Ennek természetesen “én vagyok az oka”, és ez kizárólag csak rajtam múlt. De végülis ezek a családi posztok ezidáig valódi tartalom nélkül lebegtek a semmiben. Így az üres helyre jogosan toppanhatott be a Miska, meg az anyukája. Úgyhogy végülis.. Miért ne??? 🙂

Szóval az lett a megállapításom, hogyha már egyszer túlestem az életem első ötven évén úgy, hogy nemigen sikerült jóba lennem a saját nevemmel, de valami megfoghatatlan erőnek köszönhetően észrevétlenül képes voltam nem pusztán csak elfogadni, de meg is szerettem a SAJÁT nevemet… Mégis…

Mi akadálya lehetne mindezek után annak, hogy a még meg sem született – mi több, teljesen anyátlan – gyermekem neve az lehessen, hogy: “ANDRÁS”?

Most már csak azt kellene kitalálnom, hogyha véletlenül a Tüdér Zsófia és az András – Valami mellé egészen véletlenül bepottyanna egy harmadik “gyerök” is, akkor annak mi a fészkes fene legyen a neve?

És végülis… Ki fogja hozzá adni a genetikai – és SZELLEMI – állománya másik felét???