Szerbiai emlékek

Igen, tudom, hogy már vártad. Tessék, mostanra érett meg.

Előzetesen megjegyzem, hogy elég sokat gondolkodtam azon, hogy mennyire részletesen számoljak be az élményeimről. Nem azért, mert annyira titkos dolgok történtek volna. Más okból…

Ma egész nap a besötétített szoba védelmét élveztem. Tegnap váratlanul utolért az allergia, olyan hevesen, és durván, ahogyan az elmúlt körülbelül 25 évben már többször is – az idén viszont még egyetlen egyszer sem. Pedig nálam az allergia-szezon július utolsó hetétől körülbelül szeptember első harmadáig szokott tartani. Az idén pedig tegnapig szinte semmi nem volt. Próbáltam rájönni az okára, hogy mi volt más tegnap, mint az előtte lévő hetekben, de egyelőre semmi ráeszmélésem nem volt. Hát mindegy.

Ma egy hete, hogy reggel 7 órakor felültem a Zenta-Szeged autóbusz-járatra. Ezzel végetért egy nagyon szép, kellemes, és emlékezetes, csupán néhány napos nyaralás. Vagy valami olyasmi.

Amikor utaztam kifelé, közeledve az országhatárhoz, és próbáltam kikapcsolódni, ráhangolódni a pihenésre, egy kicsit valami furcsa lelkiismeret-furdalás ért utol. Hogy ahelyett, hogy “a dolgomat tenném”, egyszer csak fogtam magam, és hátat fordítottam mindennek, és mindenkinek. Talán ez az érzés, ez a gondolat volt, ami az elmúlt közel harminc évben megakadályozta azt, hogy egyáltalán csak a fejemben megfordulhasson egy nyaralás gondolata. Ez eléggé elkeserítő dolog. Azt éreztem, és érzem, hogy úgy szaladtak el az évek velem, vagy mellettem, hogy még csak nem is éltem.

Van egy “aranyszabály” az életben. Hogy amikor a dolgok elkezdenek jobban menni, valami hirtelen javulás beáll, akkor a legelső dolog, amit KÖTELEZŐ megtenni, az, hogy elkezdi az ember visszaadni a TARTOZÁSAIT. Ezért amikor beugrott valami jobb bevétel, rögtön előkaptam a számlákat, és vadul elkezdtem számolgatni, hogy meddig tudom egyenesbe hozni a pénzügyeimet. Vagy vannak ezek a régi szép súlyok, amik évek óta húzzák a hátamat, és ilyenkor mindig felmerült bennem a gondolat, hogy el kellene kezdeni rendezni valamennyit belőlük. Vagy ilyesmi.

De…

Soha, de soha azelőtt nem gondoltam arra, hogy ÉN adósa vagyok ÖNMAGAMNAK!

Én bizony soha nem is mertem gondolni arra, hogy amikor “csak úgy”, “váratlanul” beesett valami “plusz pénz” az ablakon, azt ne azonnal a megélhetésemre, vagy a számláimra fordítsam, hanem… Hanem elkezdjem végre rendezni azt az irgalmatlanul hatalmasra duzzadt adósságot, amit az életem utóbbi kb. 25 évében ÖNMAGAMMAL SZEMBEN felhalmoztam! Így azután az a bizonyos lépés, hogy “fizesd vissza az adósságaidat”, sosem arról szólt… Sosem arról az egyetlen emberről, arról a leges-legfontosabbik emberről szólt, aki mindenért a legnagyobbik árat fizette: a boldogtalanság árát, a kirekesztettséget, az elhanyagoltságot, a lenézettséget, a súlyos körülményeket, amikkel nem sok ember tudott volna ennyi időn át szembenézni. Sosem arról az emberről szólt, aki MINDVÉGIG mindenek ellenére kitartott, és a hátán vitte el a fél világ fájdalmát, és kínját.

Sosem tekintettem ÖNMAGAMAT aként az emberként, aki tőlem – és az Élettől – a legtöbbet érdemli. És sosem kapta, sosem kapja meg!

És rámtört – mit rámtört… Rám robbant a felismerés, hogy muszáj, kutya kötelességem elkezdeni törleszteni azt az elképesztően nagy tartozást, amit ez alatt a körülbelül 25 év – egynegyed évszázad! – alatt felhalmoztam!

Ezért úgy döntöttem akkor, hogy bármit, ami most történni fog, azt tiszta szívvel, és őszinte örömmel fogok megélni. Bármit, amit az Élet felkínál nekem, azt el fogom fogadni. Nem fogok azon aggodalmaskodni, hogy ez másnak, máshonnan vajon mennyire fog hiányozni, és miféle bajokat okozok azzal valakinek, hogyha elfogadom azt, amit tiszta szívvel, és őszinte örömmel ad nekem. Fogalmam sincs, hogy egyébként ezek a gondolatok hogyan, és honnan kerültek pont az én fejembe. Csak azt tudtam, és azt tudom, hogy ez a létező legnagyobbik adósságom, a leges-legrégebb óta, amiről csak tudok. Eljött hát az ÉN IDŐM.

Az utazás ezért aztán az első kerékfordulástól az utolsó döccenésig olyan gyermeki örömet okozott, amilyenben már nem is emlékszem, mikor volt részem.

A reggeli órákban indultam itthonról biciklivel, majd Sásdon a Csacsogós néni házának garázsában leraktam a biciklimet (megállapodtunk, hogy amíg a ház el nincs adva, addig szabadon használhatom a garázst, és ez most igazán jól is jött nekem). Kis séta után buszra szálltam, és Pécsre ment az első buszom. Egy óra várakozás után szálltam át a Pécs-Szeged járatra. Szeged valahogyan az én számomra egy ismeretlen, misztikus város. 52 év alatt sosem jártam még ott. Egyetlen alkalommal mentem csak rajta keresztül autóval, amikor 2000 táján az egyik unokaöcsém lakodalmába mentünk Gyulára. Pedig volt egyszer egy titkos szerelmem, aki éppen ebben a városban lakott. De ennek már több, mint 30 éve. A mai napig szép emlék, de a lány azóta teljesen eltűnt. Csak annyi maradt meg belőle, hogy “a lány Szegedről”…

Izgatott voltam, mert már késve indultunk Pécsről, és tudtam, hogy pénzt is kell majd váltanom. A határ átlépésről is riasztó híreket olvastam. Szóval az a bizonyos zabszem nehezen ment volna be…

Az átszállás viszonylag simán ment. Bár egymás után botlottam bele az utálatos és közönyös emberekbe, végülis fent ültem a Szeged-Zenta buszon (közben azon gondolkodtam, megfigyelve a saját reakcióimat, hogy menyit is számít egy város, vagy közösség megítélésében néhány hülye és jelentéktelen élmény – Szeged nem lett a szerelmem, mint sokaknak…). Gondoltam, hogy nagyot már akkor sem bukok, ha a meghívóm egyszerűen köddé válik, és el sem jön elém. Hiszen az indulásom előtt két nappal elküldte nekem a teljes útiköltséget! Úgyhogy nagy baj már nem lehet ebből az egészből.

A határon lekapcsolatam a mobil netet a telefonomon, mert Szerbia nem uniós tagállam, és éppen elég bajom van már egy nem várt csillagászati számla nélkül is. A határon is simán átértünk negyedóra alatt. A busz lajhár tempóban szelte az utakat, de a várt “városok” helyett csak egészen jelentéktelen állomások jöttek. Szemmel láthatóan ebben az országban úgy 25-30 évvel ezelőtt megállt az idő! 😮

A zentai “buszállomás” inkább hasonlított egy 30 évvel ezelőtti Áfor lerakathoz (ez nálunk annak idején egy állami benzinkút hálózat volt!), mint utasok fogadására alkalmas helyhez. Egyszer csak váratlanul ott temett előttem egy picike, mosolygós szemű, és arcú menyecske egy pirinyó csemetével egy hordozókendőben. Ők ketten maga voltak a megtestesült nyugalom. Rögtön éreztem, hogy jó helyre kerültem…

Míg az autóhoz sétáltunk, a Szerelmes Asszony elmondta a napirendet. Egy panzióban foglalt nekem szállást, nem náluk fogok aludni. Ahogy az autóval tétován elindultunk valamerre, amiről nem sokat tudtam, láttam, hogy az autóval annyira van jóban, mint én annak idején, amikor az első gyakorlati órán ültem be Fehérváron az ATI-nál a piros ezerkettes Zsiguli kormánya mögé. Dehát engem nehéz megijeszteni, mert utaztam én már annyi féle-fajta autóban, és sofőr mellett…

A legemlékezetesebb kalandom még akkor esett meg, amikor Miss Lion-tól, Pécsről indultam hazafelé Fehérvárra autóstoppal. Hosszas várakozás után egy hatalmas nyugati autó – talán valami Ford lehetett – állt meg mellettem, két idősebb fickóval. Az egyikük udvariasan beült a hátsó ülésre, és amint beszálltam az “anyósülésre”, akkor vettem észre, hogy mindketten gatya részegek. 😀 Az utazás Pécsváradig tartott, és én abban egészen biztos voltam, hogyha végül csattanás lesz a végállomás, én k*rv@isten, élve szállok ki ebből a kaszniból, de hogy a másik kettővel mi lesz… 😀 Életem legéberebb negyedórája volt, minden pillanatban készen állva arra, hogy elrántsam a kormányt, és berántsam a kéziféket – mindezt úgy, hogy ebből a sofőr semmit ne sejthessen meg a kedélyes beszélgetés közben. De amikor Pécsváradnál félreálltunk az út mellett, és kiszálltam, akkora sóhajjal intettem a kocsi után, hogy majdnem túlfújtam őket a célon. 😀

Ehhez képest a Szerelmes Asszony csalinkázása félig a felezővonal túloldalán egy kihalt kisváros szűk utcáiban puszta gyerekjátéknak tűnt, miközben kerestünk valamit, amiről egyikünk sem tudta, hogy hol van. 😀

Odaértünk. 🙂

A lepakolás után gyalogosan indultunk a kisváros belseje felé a hangtalanul szundikáló Miska társaságában. Érdekes módon a Miskának hangját is alig hallottam az öt nap alatt – amikor mégis hallottam, akkor azt rajtam kívül egy fél bolygónyi lakosság is hallotta még. Nála a hangerőszabályzó csak a két szélső állapotot ismerte. 😀

Vendéglátóm elmondta, hogy már régen kiszemelt magának egy újonnan megnyílt éttermet, ahova aznap este meghív vacsorára, utána pedig a város legjobbik fagyizójába fogunk elmenni. Rettenetesen figyelt mindenre, és mindenből a legjobbat akarta adni nekem – és ebben nagyon sikeres volt! Egy nagy séta után megérkeztünk a Fantastico nevű étterembe, ami egy gyerekbarát hely, és igen nagy élet folyt odabent. A gombás fácánleves és a nagy adag csevapcsicsa igencsak jól esett a hosszú utazás után, és a hazai sör is jól csúszott hozzá. Kifelé ment végre karjaimba vehettem a Miskát, és rögtön elolvadtam tőle…

Egyébként pedig majd szétdőltem, annyit ettem, de annyira jól esett, hogy vééégre valaki rólam gondoskodik, az én kedvemet keresi, rám figyel… Fagyi után lementünk a Tisza partjára, és nagy meglepetésemre szinte egyetlen szem szúnyog sem volt! Mi több, az öt nap alatt a sok szabadtéri program ellenére ezrede annyi szúnyoggal sem kerültem kapcsolatba, mint itthon. Ezt mondjuk nem értem…

A Tisza-parton találkoztunk egy ismerőssel, akivel elsétáltunk erre-arra, megmutatta a házat, ahol lakik, majd egy másikat is.. A végén fogalmam sem volt, merre is járhatunk, pedig nekem a tájékozódás agyi GPS-sel működik. Azután visszasétáltunk a panzióhoz, és mindenki ment a maga irányába. Én véégre igazi, emberi körülmények között, FÜRDŐSZOBÁBAN zuhanyozhattam. Földön túli boldogság volt…

Volt tévé is, mégpedig magyar adásokkal, egy darabig néztem valami idióta szörnyűséget, aminek végül kivártam a végét, de megállapítottam, hogy az elmúlt kb 6 évben semmiről sem maradtam le.

A szinte falusi környezetben még a kutyaugatás is olyan otthonias légkört teremtett. Másnap reggel jól kipihenten vártam a Miskát, aki hozta nekem a Burekot reggelire. Nem bureket, mert azt csak mifelénk mondják úgy, azt rendesen úgy kell ragozni, hogy “burekot”. Punktum. Megértettem, sosem fogom ezután másképpen mondani.

Hamarosan elindultunk, én kaptam meg a kormányt, és úgy kellett vezetnem, mintha nem is tudnék vezetni. Többet néztem a kilométer-órát az alatt a félóra alatt, mint az elmúlt 30 évben összesen. 😀

Egy tanyára értünk, és összeszedtük a maradék három gyermeket, meg az apukát. Irány Orom, a FESZTIVÁL! Az Oromi Malom-fesztivál. Rengeteg földúton mentünk, szívtuk a port, mint a szibériai torkosborz, rendületlenül. Aztán odaértünk, körbenéztünk, megismerkedtünk ezzel-azzal… A program annyiban módosult, hogy az anyuka a Miskával mégsem maradt ott éjjelre, hanem elmentek haza aludni, azután másnap vissza… A tömegtől nagyon elszoktam, de valahogyan mégiscsak kibírtam. Az általános és hivatalos nyelv a magyar volt, mindenhol így beszéltek, így szolgáltak fel. Voltak mindenféle gyerekprogramok, nagy volt a hőség, még nagyobb a por, a fesztiválozók pedig sátrakban aludtak – már ha aludtak. Megismerkedtem az élet ilyen-olyan részleteivel, és szereplőivel. A számomra teljesen szokatlan helyzet itt teljesen megszokottnak tűnt. 🙂

Későre járt már, amikor az anyuka Miskástól együtt elindultak haza. Az apuka a három gyerekkel maradt, én  pedig belevetettem magam a zenét hallgató fesztiváli tömegbe. Furcsa volt, hogy az egész hatalmas területet meglehetősen lazán rendezték el, mivel aa kizárólag parlagfűből álló növényzetet úgy boka magasságban lekaszálták, és puff neki. Gondoltam, na, ez lesz ám a kihívás… Hatalmas portenger, bokáig érő parlagfűvel! Furcsa módon az allergiám mégsem ott jött elő igazán, hanem a tegnapi napon, és ithon. Ott az öt nap alatt egyetlen egyszer sem volt ilyen elviselhetetlen a helyzet! Ezen nagyon meglepődtem.

Mivel szállás gyanánt egyetlen kicsike sátor volt, amiben az apuka a három nagyobbik gyermekkel szállt meg, én úgy éjjel 2 körül kiszemeltem egy nagy fesztiválos programsátrat, amiben pokrócokon, kiszuperált kanapékon, foteleken heverésző fiatalok lazulgattak éjfél után békésen. Egyszer aztán az egyik babzsák fotel felszabadult, amire gyorsan rávetettem magamat, és olyan kuckót kreáltam, hogy magam is csodálkoztam rajta. Másnap délelőtt 10-ig fel sem keltem, amikor is szép csendesen jóga óra vette kezdetét. 😀

Aznap is kötetlen volt a nappali program. Én kipróbáltam a helyi tusolót (jéghideg víz volt benne), és a “Bázen” elnevezésű úszómedencében is lubickoltam egy kicsikét. Napközben finomakat ettünk, sört iszogattunk mentünk erre-arra, beszélgettünk, bámészkodtunk. Élveztem a semmi csinálását nagyon! 🙂

Az esti program annyiban változott, hogy az apuka a gyerekekkel elutazott, és nekem maradt a sátor egymagamra.

Hihetetlenül jó zenéket hallgattam, számomra teljesen ismeretlen, de fantasztikus tudású zenekaroktól! Teljesen magával ragadott a színpadi technika, és már a durva hangerő sem okozott olyan fizikai kellemetlenségeket, mint az előző éjszaka. Azt kell hogy mondjam, hogy bár mindvégig vendégeskedtem, de szerintem ez a fesztivál ár-érték arányban nagyon jó kis műsor volt. Sok jó zenekar lépett fel, több helyszínen voltak a programok párhuzamosan. A nálunk szokásos szigor helyett nagyon laza szabályok voltak. Itt nyoma nem volt semmiféle hatósági ellenőrzésnek (mondjuk a 11-12 év körüli gyerekeket is simán kiszolgálták a sörös pultnál!). A tisztasággal alapvetően mégsem volt gond. Mindenki megvehetett egy fesztivál-poharat – egy fél literes műanyag poharat, amiben egymás után annyiszor ivott, és azt, amit csak akart. Az ára eléggé borsos volt, 100 dinár, kb 280-300 Forint egy sz@r műanyag izéért (nekem a szegedi Árkádban horror áron, 3,60-ért váltották a dinárt, szóval sose többet!). De működött. Mint ahogyan szemetelést sem láttam egész idő alatt. Részegek voltak néha itt-ott, de ennél lényegesen rosszabbra számítottam, és bár sosem éreztem, és sosem ismerném meg, de mintha néha füves cigi szaga lengedezett volna a levegőben. De erősebb túlkapásokat soha sehol nem láttam, pedig volt vagy 3000 résztvevő (lehet, hogy sokkal több is). Mondjuk nagyon sok szervező és önkéntes járt-kelt folyamatosan a tereületen, és a korlátok mentén. Szóval életem első fesztiválja igenis kellemes élményt, és még kellemesebb csalódást okozott nekem!

Eljött a fesztivál vége, másnap reggel jöttek értem a Miskáék… A progam egy távoli, és ismeretlen “rom-templom” megtekintése volt Aracson. Kicsit misztikusnak ígérkezett a nap még úgy is, hogy egy másik ismerős páros csatlakozott hozzánk a saját autójukkal.

Készülődés és pakolászás után nekiindultunk ismét a poros földutaknak. Miska a vezető melletti ülésben pislogott, míg az anyuka magabiztosan vezette a járművet. Ámde csupán néhány perc múlva a kiskorú rázendített. Én a hátsó ülésen igyekeztem a telefon navigációján eligazodni, de a gyermek csak nem akarta csendesebbre venni. Pedig elméletileg aludnia kellett volna. Valamiképpen elállítódhatott a napok óta tartó sok zötyögés miatt a készülék. Kénytelenek voltunk hát megállni, és az egész járművet átszervezni. Átvettem a kormányt, Miska megkapta, amire vágyott (éhes volt a drágaság), anyuka pedig követte a telefon útmutatásait.

Igyekeztem rettenetesen akkurátusan betartani a sebességhatárokat (hiszen itt állítólag még a kukoricásban is trafipax terem!), figyelni az utánunk jövőket, akik hol lemaradtak, hol meg az autó végére is éppencsak hogy nem akadtak fel. Közben kitalálni azt, hogy a mögöttem ülő, tájékozódási képességeket erősen nélkülöző navigációs munkatárs teljesen határozatlan utasításai mit is jelenthetnek. Ebből egy jó másfél órás világvégi utazás lett, körülbelül három-, vagy négy rendbeli száznyolcvan fokos megfordulással a rekkenő hőségben olyan utakon, amiket én nem is szívesen neveztem utaknak. Olyasmik, mint például eligazító táblák, vagy bármi, amiből sejteni lehetne azt, hogy mi merre van, és úgy egyébként is bármit megtalálni… Abszolút esélytelen volt itt minden. Mintha csak a Holdon jártunk volna (nagyjából akkora is volt a forgalom), kivéve talán azt, hogy a Holdon valószínűleg kevesebb kukorica és napraforgó ültetvény van. Máskülönben úgy is éreztem magamat. Mintha még a Nap is közelebb húzódott volna a kedvemért.

Kész megváltás volt, amikor a hepehupás, hosszú, nyílegyenes földúton délibábként feltűnt valami építmény-féle délibáb. De akkor még kellett utaznunk vagy negyedórát az úttalan úton. És utána balra fordulva is még pár percet. De meglett, de meg ám!

Mondjuk ezután majdnem úgy éreztem, hogy megérte, amikor az elhagyott puszta kellős közepén megpillantottam a több, mint ezeréves templom romokat, amik jobban be voltak kamerázva, mint a Parlament. 😀 Azért, mert az elvakult keresztények annyira nekiálltak szétszedni és elhordani, hogy a helyzet egy idő után kritikussá vált. Mindenesetre a hely légköre és szelleme egészen különleges hangulatot árasztott. Hajlottam rá, hogy elfogadjam, miszerint egy lány szelleme van ezen a helyen, akitől kívánni lehet.

Öröm volt a megpihenni az árnyékban egy pléden, és jutalmul a türelmemért és kitartásomért egy megnyugtató és lazító nyak-, váll-, és hátmasszázst is kaptam. Akkor vettem észre, ami előtte fel sem tűnt, hogy az egész hátam, nyakam, fejem összes izomzata irgalmatlanul beállt. Idejét sem tudom, mikor volt már olyan, hogy valaki ilyesmivel foglalkozzon, hogy én hogy érzem magamat, és hogy is vagyok? Tulajdonképpen a világ egyik legelhanyagoltabb emberének éreztem magam akkor ott, akire egyszer csak valaki rátalált, és a fejébe vette, hogy rendbeteszi azt, ami elromlott benne. Hogy a masszázstól, vagy a kellemes aromás olaj illatától, azt nem tudom, de pillanatok alatt elszunyáltam a hűvösben. Észre sem vettem, hogy eközben a többiek elindultak, hogy körbejárják a romokat, és azt sem, hogy időközben a napsugarak rám keveredtek. Istenien felfrissülve ébredtem, pedig igazából nem tartott sokáig ez a kis pihenés.

Mielőtt búcsút vettünk a helytől, magamban szép csendesen még elküldtem a szellemnek a kívánságomat, amit itt most nem árulnék el. Ha megvalósul, akkor ha eljött az ideje, elárulom, mit is kívántam a szent lánytól. 🙂

Ezután a Miskáékhoz vezetett az utunk, és megismerhettük a helyet, és a szépülő, megújuló házat körbejártuk. Megértettem, hogy egy teljes házfelújítást követően a körülmények tényleg nem voltak ideálisak ahhoz, hogy én is ott kaphassak elszállásolást. És nekem egyébként is teljesen megfelelt a csendes, nyugodt kis panzió Zentán. Egy kis sütizés, iszogatás, beszélgetés után a másik páros elindult hazafelé, Szegedre, és velük utazhattam el Zentáig. Aznap este egy kellemes belvárosi sétát tartottam, fagyiztam, szökőkutat bámultam, majd ismét rendes fürdőszobában megtisztulva aludhattam el.

A másnapi (hétfői) program pedig a Zentai Városháza, és a torony megtekintése volt. Teljesen lenyűgözött a hely, és a szépen kialakított tárlat, a technikai részletek, a toronyba vezető szűk csigalépcső. Egymás után készítettem a fotókat, és elámulva hallgattam a csata történetét. Rájöttem, hogy az én teljes iskolai történelem ismeretem körülbelül a pattintott-kőkorszaknál ért véget, és lényegében a teljes történelem anyag innentől kezdve úgy veszett a felejtés ködébe, hogy azt ember többé sosem láthatja. Én sem.

Arra persze emlékeztem, hogy volt a török hódoltság, és volt olyan, hogy Mohácsi vész, meg Buda visszafoglalása, és Egri csillagok, de hogy melyik mikor, és mi volt az egésznek a lényege… Ahogy hallgattam a történeteket, és a terepasztalon meg a faliképeken követtem az eseményeket, teljesen belelkesültem. Úgyhogy ha egyszer beindul a szekér, és egy hosszabb lélegzet-vételhez jutok, azt hiszem, előkeresem én legalábbis ezeket a dicső idők történelmi emlékeit, és megismerem úgy igazán őszinte SAJÁT érdeklődéstől hajtva a történelemnek ezt az időszakát. Mi mindenre nem jó egy ilyen váratlan vendégség!!!

A programok további része váratlanul változott meg, mert a Miskáéknak haza kellett menniük a házfelújítás miatt. Így a nap hátralévő részét egy ismerőssel töltöttem, elmentünk egy kisvendéglőbe ebédelni, előtte megjártuk a helyi piacot, és elképesztő hatalmas barackot, meg sárgadinnyét vettem! Ezek voltak az idei nyár első gyümölcsei a számomra. Valahogyan majdnem úgy ment el a nyár, hogy még erről is teljesen megfeledkeztem, hogy gyümölcsöt kellene ennem. Szóval nagyon klassz volt. Azután elváltunk az ismerős sráctól, és visszamentem a panzióba. Egy kis bevásárlás, és egyéb apróságok elintézése után nekiindultam ismét a városnak, megkerestem a buszállomást, hogy ne másnap hajnalban kelljen keresgélnem az utat. Majd kimentem a Tisza partra, és csobbantam egyet a hűvös vízben. Kicsit szomorkásra sikerült így a befejezés, mert ismét magamra maradtam, és ez a motívum az életemben valahogyan mindig újra meg újra felbukkan. És vele együtt valami furcsa, megmagyarázhatatlan üresség, és teljes magányosság-érzés. Ez nem holmi önsajnálat, vagy valamiféle hibáztatása bárkinek is. Egészen egyszerűen csak valami olyan dolog, amiről úgy érzem, hogy nagyon, de nagyon mélyen belém van kövesedve… Ki tudja, milyen régóta.

Este mindent szépen összekészítettem, másnap reggel korán ébredtem, és időben kiértem a buszállomásra. Az utolsó dinárjaimon még friss péksütiket vettem, azután a tömött buszon éppencsak helyet találva indultunk hazafelé…

Az utazás nem volt különösebben izgalmas, vagy eseménydús. Útközben sikerült a pécsi ismerőseim közül elérnem azt, akinél azután este szállást kaptam. Nem akartam még hazajönni, és a hátam közepére nem hiányzott itthonról semmi, de semmi sem. A huszadiki ünnepséget Pécsen a Széchenyi-téren néztem végig, elsodort néha a nosztalgia, amikor az István király rockoperából kerültek elő részletek. Régi szép idők….

Másnap kora délután értem haza, a Tutya kitörő lelkesedéssel várt, szinte dupla akkorára hízva, mint ahogyan itthon hagytam. 😀 A délutáni bevásárláshoz a futás igencsak nehezen ment a kisasszonynak, úgyhogy most némi fogyókúrára fogtam őnagyságát, mert a szomszéd bácsi túlságosan lelkesen etette. Az általam meghagyott elegendő húsmennyiségen felül még minden napra jutott neki házi maradékokból.

Amikor hazaértem, azt éreztem, hogy akármennyire is jó volt ez a kikapcsolódás, de alapvetően kevés volt. Körülbelül még egyszer ennyi időre lett volna szükségem ahhoz, hogy azzal az érzéssel jöjjek haza, hogy teljesen kipihenten, és felfrissülve érek haza. Mindamellett az is biztos, hogy az egész vendégeskedés nagyon-nagyon jó volt, és hogy abban a helyzetben, amikor én itthonról elindultam, ez valójában életmentő volt. Amiért nem tudok eléggé hálás lenni…

Előreláthatólag lesz még program, folytatása a mostaninak. Szeptember végén lesz Zentán egy nagy Táncház fesztivál. Az első pillanatban, amikor a zentai toronyból leérkezve az utazási iroda pultján megláttam a szórólapot, azonnal tudtam, hogy ez egy igazán jó alkalom lesz arra, hogy megnézhessem magamnak a Miskát, és az anyukáját magamnak.

Igazából ez az egész egy ennél sokkal, de sokkal fontosabb kérdésemre adta meg a választ. Ami az utóbbi években ott munkált mélyen bennem. Valahányszor előkerült a téma, rengeteg ellenkezést, leszólást, és kritikát kaptam miatta. Pusztán emiatt szerettem volna megtudni az igazat. Önmagamtól, önmagamról.

A kérdésem pedig önmagamhoz így szólt: Megvan-e még bennem az a réges-régi, mindent elsöprő vágy arra, hogy legyen saját gyermekem, vagy kihalt már belőlem végleg? Megvan-e bennem a türelem, tudnám-e vállalni még egy – de akár nem csak egy – kisbaba, kisgyermek sorsának alakítását, útjának egyengetését? Hiszen egyszer már elbuktam. Jó voltam, nagyon jó apa voltam, de kiengedtem a kezeim közül az irányítást, és azok után ez az egész apasági dolog már csak fájdalmat és keserűséget hozott. Mostanra a saját egyetlen fiamat elveszítettem, és végül el kellett engednem a kapcsolatot vele, mert az a fajta kapcsolat, az a fajta viszonyulás nekem már nem volt megfelelő, másra pedig ő már hosszú idő óta nem volt fogékony. Szóval akkor: vajon van-e még értelme az én számomra tovább kergetni az ábrándot, vagy adjam fel most erre az életre már az egészet, és várjam ki, amíg a következő szezonban majd megint elébem adja a lehetőséget az Élet?

És a választ megkaptam, már a legelső pillanatban megkaptam, amikor a Miskát a kezemben foghattam, és a picike puha testét magamhoz szoríthattam.

Én azt hiszem, hogy ezt a választ nem is szükséges szavakkal megfogalmaznom.

Beszélnek a képek úgyis helyettem.

Döntöttem.

Folytatom, amit elterveztem. És akinek nem tetszik, ám legyen. De ha emiatt bárki is megszól, vagy rosszallóan fordul felém, azzal soha, de soha többé nem kívánok sem beszélni, sem semmiféle formában kapcsolatban lenni, vagy maradni.

Sajnálom.

Új dolgok következnek, mióta hazajöttem, nekiálltam rendet tenni a környezetmeben. Túlvagyok egy nagytakarításon, egy nagymosáson, és elkezdtem rendet tenni a könyves dolgaimban is. Talán már nincs is sok nekem itt hátra, elképzelhető, hogy a lakhatási lehetőségem kevesebb, mint 100 nap múlva megszűnik. Nagyon, de nagyon össze kell vakarnom magamat, és nem pusztán önmagam, vagy emiatt a “szarházi” Tutya miatt.

Hanem mert nekem még DOLGOM van…

Ha akarsz, mellém állhatsz, ha gondolod, segíthetsz, ha érdekel a múltam, a jelenem, és a jövőm, olvass sokat itt nálam, vagy jelentkezz a Zárt olvasói csoportomba ITT:

KATTINTS IDE!

És végül a képek…