Ötvenkét éves lettem én…

És eljött ez a nap is. Nem vártam, nemigen akartam, de itt van. Ám legyen.

Az előző írásom… Folyton tanulok. Tőletek. Mindenről. Az életről, rólatok, és most leginkább magamról – saját magamról!

Bizony, az előző írásom után megint jöttek a rémült reakciók – már aki tudott utána reagálni, vagy köpni-nyelni. A legtöbben még a szokásos lájkot is elfelejtették megnyomni, talán a vindóz fagyott le közben? – Ki tudja. 

Másnap reggel elsők között jelentkezett be Mr. V.B. a Világ Legjobbik Virtuális Barátja, hogy visszahívnám-e? (Már előző este Nomád Pityu is hívott riadtan, hogy mi ez a kiborulás, miben segíthet.. 😀 Néha kell egy kis hiszti, hogy figyeljenek az emberre, dehát ezt már néhány napos korunk óta tudjuk.) Szóval visszahívtam. Bizony a rendelkezésre álló két órás időtartamot 32 másodperc híján kihasználtuk. Közben volt minden – szóban és mozgásban egyaránt. Mint hallottam, ő is megreggelizett, elrendezkedett közben, nekem is belement a beszélgetés néhány privát programba, mint kávéfőzés, ezmegaz… 😀 Szóval eseménydús beszélgetés volt. Azt hiszem, minden eddigit felülmúltunk. Pedig eddig sem üreseket fecserésztünk a rigófüttyről, meg a világpolitikáról. Olyanokat mondtunk egymásnak, amiken utána még sokáig elzörgött az agyunk – úgy gondolom. Persze csak a magam nevében tudok nyilatkozni, de ami az én fejemben történt, az megdöbbentő.

Ha az előző írásomat nem olvastad, akkor most ezt nehéz lesz megértened. Rád bízom, mire vagy kíváncsi, és mennyire szeretnéd megérteni. Menet közben is előkeresheted, nekem mindegy. Én író vagyok, nem pedig olvasó-irányító.

Szóval annyi biztos, hogy a múltkor nagyon hirtelen szakadt a nyakamba sokminden olyasmi, amikkel most már nagyon ideje lenne mit kezdeni. Fogalmam sem volt, mit csináljak, csak azt láttam, hogy elment az életem, és az utóbbi két évben sem haladtam… Na jó, nem mondom, hogy semennyit sem haladtam, de azt gyors fejszámolással megbecsültem, hogy ezzel a sebességgel nagyjából 2-3000 év – ha nem jön közbe semmi nagyobb akadály – és már el is értem azt, amit 2-3000 évvel ezelőtt már el kellett volna érnem. Ezt nem volt nehéz kikalkulálni, de hogy akkor most mi a fészkes fenét kellene csinálnom, azt azért nem eléggé értettem. Nem eléggé – ez tudatos, és szándékos szóhasználat volt… Mert korábban egyszer volt már egy nagyon, de nagyon eszement gondolatom, amit hamar el is hessentettem, mert őszintén szólva nekem is teljesen eszementnek tűnt. Akkor. Csakhogy egyszer korábban Mr. V.B. mondott egy olyant, hogy… Elmesélte a múltjának egy nem annyira becses és büszkeségre okot adó időszakát, és azt, hogy azután bizony nagyon durván befékezett. Megkért, hogy ne írjak róla, ne feszegessem, nem teszem. De a történet végén mondott valamit, ami miatt ezt mégis szóba hoztam. Akkor azt mondta nekem – idézem: “Nehogy visszafogd magad!”

Hát bazmeg, ne akard. Ez volt akkor az első gondolatom. De hagytam csak ülepedni a dolgot. Tegnapig.

Hallottam egy fickóról, aki egyszer eladta az Eiffel-tornyot. csak úgy játszásiból. Basszus, talált valakit, aki egy csomó pénzt adott neki az Eiffel-toronyért! Zseniális, háát nem?

 Aztán egyszer Ron is mesélt egy pasasról – egy nagyon, de nagyon gazdag fickóról – akin “nem működött” a Szcientológia. Rengeteg pénzt lapátolt bele, és mégsem lett jobban. Csak hordta befelé a pénzt, hordta befelé a pénzt – és semmi. Nagyon semmi. Ezért egy alkalommal Ron megkérdezte a fickótól, hogy mi lenne az az ár, amit már ő sem lenne hajlandó megadni a Szcientológiáért. Erre azt mondta a gazdag ember, hogy van neki egy festménye. Nagyon sok pénzt adott érte, és az a kedvence, ott van a nappaliban a legfőbb helyen a hatalmas házában, és soha senkinek nem lenne hajlandó odaadni. Ron azt mondta neki, hogy akkor adja oda AZT. Azt a festményt. Vagy pedig viszlát. A történet vége – a részletekre nem emlékszem – az lett, hogy a fickó mint ki a szívét szakítja ki, végül besétált Ronhoz a festménnyel. Aztán folytatták a dolgot, és végül hatalmas változás történt az életében – olyan nagyságrendű, ami messze felülmúlta minden korábbi elképzelését. És akkor Ron a végén visszaadta neki azt a festményt. Néha az embernek ki kell tépnie saját kezével a saját szívét, hogy valami rendbejöjjön.

Talán úgy tűnik neked, hogy csapongok – pedig hidd el, nem. Nagyon összeszedett vagyok. És ezek a kis aprócska puzzle-darabok vezettek el addig, hogy… Majd megtudod. Egy részét itt, és most, ma, de az egészet nem. Most még nem. Mr. V.B.-vel valami olyant fogunk kifundálni, ami alapvetően felforgató lesz. Mert rá kellett jönnöm, hogy minden eddigi gondolat, minden eddigi próbálkozás, maszatolás csak időhúzás, a megoldás elodázása. Minden eddigi próbálkozás zsákutca volt… Minden eddigi próbálkozás!

Az éjjel – miután végeztem a mosással, befűtöttem, elrendeztem mindent, hogy ne ázzon meg a frissen mosott ruha, főztem, elmosogattam, meg ilyenek, végül lefürödtem, és addigra már el is kezdődött a születésnapom. Kicsit még gondolkodtam, de aztán eldöntöttem, hogy megcsinálom. Megnéztem a filmet. Ezt:

Tudom, a kép minősége az szar, de ez a jelenet minden bizonnyal a világ legnagyobbik marketing-üzenete. A válasz a kérdésemre, hogy: hogyan másszak ki ebből a……………

“Itt nemcsak a pénzről van szó… Hanem arról, hogy ez egyfajta küldetésem nekem…”

Azt nézem.. Figyelem már egy ideje, hogy azok, aki végül megcsinálták – mit csináltak, és hogyan? És hogyan tudnám én is ugyanúgy megcsinálni? És mi lenne, ha most már nem sokáig tartana, hanem NAGYON GYORSAN meglenne? Mi lenne… Mi lenne, ha odaállnék az Úr színe elé, és azt mondanám: “Főnök, te… Itt vagyok már ötvenkét évesen. Te tudod – rajtam kívül te tudod a legjobban – mennyit próbálkoztam, erőlködtem. Igazán megérdemelnélm már, ha… Főnök… Mi lenne, ha az egész eddigi időt, amit ebbe belenyomtam… Mi lenne, ha most az egyszer ezt az egész elbaszott időt.. Beszámítanánk az egészbe? Nem lehetne most már, hogy amit eddig elkínlódtam, azt belevennénk, és a végereménynek az jönne ki, hogy akkor most itt, ebben az egyetlen egy évben egyszerre, minden eddigi álmom, vágyam, óhajom, kívánságom… EGYSZERRE teljesülne?”

Végülis…???

Rengeteget gondolkodtam, hogy mi lenne az, mit kellene ahhoz csinálnom, hogy minden problémámat megoldjam? Nem várnék, ha nem muszáj, oldódjon meg minden egyszerre! Igen, tudom, nem így szokás, de akkor is. Mi lenne, ha kikerülném.. Emlékszem, egyszer..

Egerben történt, még főiskolás koromban. Én már akkor is kirívó eset voltam, azon a “lapos” területen biciklivel mászkáltam mindenhová. Egy idő után megőrjített a város logikátlan forgalmi rendje, hogy pont azon az útvonalon, ahol az egyik tanszékről a másikra kellett menni, vagy a zsúfolt járdán kellett közlekednem, vagy pedig egy hatalmas nagy kört kellett körbebicikliznem, mert az autóút egyirányú volt. Egy idő után rászoktam, hogy lementem a járdáról, és az egyirányú utcában forgalommal szembe mentem. Nem zavartam igazából senkit sem, mert biztonságosan végig tudtam menni az út szélén, és az autók bőven elfértek a másik oldalon. Akkor még a Kresz nem engedélyezte az ilyesmit. Aztán egyszer csak egy alkalommal éppen szembejött egy… Rendőrautó! Utolsó pillanatban látott meg az autóvezető járőr, és én is őt, úgyhogy ilyen megdermedt arccal haladtam el a kocsi mellett, ők is lefagytak, aztán.. Megálltam, visszafordultam. Úgy száz méterrel odébb megálltak ők is, mert éppen szűk volt az az utca szakasz. Kiszálltak, és látszott rajtuk az, hogy nem tudják, mit csináljanak. Nem voltak ehhez szokva, mindenki olyan szófogadóan haladt azon az úton, amin haladni kellett. Az egyik rendőr elindult tétova léptekkel felém! Már hallótávolságban lehetett, elkezdett kiabálni felém, bennem meg egyszer csak felvillant a gondolat: Ha most rögtön elindulok… Ott van előttem a meredek szerpentin, ha nem kapcsolok vissza az emelkedőn – sosem próbáltam még ötösben felmenni az emelkedőn -, és minden erőmmel tekerek felfelé, át a vasúti átjárón – ilyenkor az nem szokott zárva lenni -, aztán még tovább, felfelé a tanszék felé, akkor van esélyem, hogy odaérjek úgy, hogy nem érnek utol! Plusz még ott van nekik a városi forgalom – talán emiatt nem fogják bekapcsolni a szirénát, nem használhatják csak úgy indokoltalanul! – ott van mindjárt a következő kereszteződés, és mivel ketten szanaszét vannak éppen, az egyiknek meg kell várnia a másikat… Szóval akkor MEGÚSZHATOM!

Döntöttem. Azonnal nyeregbe ültem, és… még láttam a felém siető rendőr eltorzult arcát – micsoda örömet éreztem… 😀 Aztán mint akire géppuskából lőnek, behúzott nyakkal, minden erőmmel a tekerésre koncentrálva, azelőtt sosem megtapasztalt energiákat mozgósítva felértem a szerpentinen, el a kollégium előtt, fel a tanszékhez, félre a biciklivel a többi bringa közé, és be a többiek közé a sűrűbe… A körülöttem állóknak halkan odasúgtam – megjelent a rendőrautó, lépésben pásztázták végig a tömeget – : ÉRTEM JÖTTEK! Nevettek, de mondtam, hogy tényleg. Jótékonyan körbezártak. Megúsztam. Mert kihasználtam a pillanatot, gyors voltam, és minden erőmet beleadtam! És most is ugyanezt kell tennem! Nincs egy pillanatanyi elpazarolni való időm! És az erőtartalékaim is végesek. És a lényeg, hogy… Van egy KÜLDETÉSEM!

Jó-jó, de hogyan… Hogy a fenébe lehet ezt az egészet kibogozni? És pont most, amikor úgy tűnik, minden befuccsolt, már jó ideje az írás sem megy igazán, meg valahogyan az egész életem a sokadik kátyújában fetreng… És minderre még ráerősít az, hogy valószínűleg az előző írásommal jól belementem néhány ember lelkébe. Volt, aki hangot is adott ennek. Az egyik ismerősöm például röviddel a közzététel után olyant válaszolt, hogy csak pislogtam. Éppen akkor, éppen abban a pillanatban, amikor végre kimondom, ami nyomja a lelkemet, odaír nekem olyasmiket, hogy koldulok, meg hogy nem csinálok semmit, csak… bla bla bla… És akkor belém hasít a gondolat, hogy mi az.. mi volna az, ami a legeslegjobban segítene rajtam, és ez nem a pénz, hanem csak annyi, hogy valaki IDŐT szánjon rám, és BESZÉLJEN velem, hogy lenyugodhassak, és átgondolhassam a helyzetemet. Erre ez az értetlen odajön, belenyom a szarba, és én csak arra tudok gondolni, hogyha uzsorakamatra kellene pénzt kölcsön kérnem, akkor is visszafizetném neki az ötezer Forintját.

Emlékszem, tavaly ilyen időtájt voltam egy könyvírás tréningen, nem sokkal azután egy hatékony időgazdálkodás tréningen, és mindkettőn arra számítottam, hogy micsoda fantasztikus technikákat fogok majd tanulni, és milyen hiperjól fogok tudni majd írni… És de nemám…

A könyvírói tréningnek körülbelül a NYOLCVAN SZÁZALÉKÁBAN arról volt szó, hogyan ismerjük fel azokat az embereket, akik kicsinálnak és tönkreteszik a kretivitásunkat (magabiztosan!), és hogyan szabaduljunk meg ezektől az emberektől (kíméletlenül, és villámgyorsan!). Az időgazdálkodás pedig ugyanez pepitában. Mert a kérdés NEM AZ, hogy az az ember, aki önmagát írónak tartja, és ezért elmegy egy könyvírás tréningre, az valóban író-e! Hát persze, hogy az! Hanem sokkal inkább az a kérdés, hogy a bennünk szunnyadó Írót hogyan tudjuk a legjobban kibontakoztatni, és megóvni magunkat a “környezeti ártalmaktól”?

Amikor Mr.V.B.-vel beszélgettünk – ezt nem is tudja, mert erről közben nem is esett szó, mégis megtörtént – felrémlett bennem a gondolat, hogy.. Itt van ez a lepusztult környezet, meg a lavórban fürdés, meg a salétromos falak, meg a kútvízben fürdés, meg a hülye fahasogatás, meg a nagymosás, meg a kályhán vízmelegítés, meg az összes büdös rohadt időrabló tevékenység… Amiktől ÚGY ÉRZEM, hogy megőrülök, és nem megy.. Nem tudok írni, mert “annyira ki vagyok készülve!”. Dehátááácsi… Amikor folyt belőlem az írás, amikor úgy ment az egész, mint a karikacsapás… Amikor például megírtam minden idők legszebbik, legművészibb, leginkább lélekig ható írásomat, a Bent ragadt szóról… Akkor ezek a falak nem voltak salétromosak, a lavór hirtelen hatalmas sarokáddá vált, és a falból pillanatok alatt megeredt a fürdővíz? Hát nem! Dehát akkor meg…???

Hogyan a bánatba fogom újra rehabilitálni azt az ihletett állapotot, amiben én megint fogok tudni olyanokat írni, amiktől majd megint megindul az olvasók érzelem-áradata???

És akkor eszembe jutott valami – valami pofonegyszerű! Hát PONTOSAN UGYANÚGY! Ugyanúgy, ahogyan korábban! Hát az meg hogyan volt? Hát ez az… Nem tudom, fogalmam sincs, egyszerűen csak csináltam valamit ösztönösen, de… Elfelejtettem megfigyelni magamat, hogy mit csinálok, hogyan hozom magam abba az ihletett állapotba! Pedig ha egyszer – ha egyszer, vagy többször ez sikerült, akkor ezt meg tudom csinálni máskor is! A kérdés az, hogy hogyan is volt az akkor? És erre – most még – nem tudom a választ, de innen már nem nagy az ugrás – egyszerűen csak vissza kell olvasnom, és azokat az írásaimat újból végigolvasni, és visszanézni a fészbukon, hogy mikor mit csináltam, mikor mire hogyan reagáltam, mi volt az a KÖZÖS azokban a pillanatokban – logikusan kell, hogy legyen jó pár közös bennük! – és azután ugyanazt az állapotot újra – most már tudatosan – létrehozni MINDEN ÁLDOTT NAP EZUTÁN, ÉSSS…

Kész. Készen vagyunk.

Tudok írni olyant, amitől könnyre fakadnak az olvasók, vagy éppen a hasukat fogják a nevetéstől – kik ők? Igen, itt egy másik pont, amit eddig nem értettem meg: kik az olvasóim, kik a LEGJOBB olvasóim, akik minden betűt elolvasnak, mindent átélnek, mindenre reagálnak, mindennek tudnak örülni, és mindezt ki is mutatják? Hát.. Nem azok, akik az életük minden pillanatában a könnyebb utat választották, de nem ám! Az a megfigyelésem, hogy:

Minél jobban megtaposott az élet valakit, minél többet szenvedett, átélt tragédiákat, elveszítette mindenét, felállt, majd újból és újból elbukott…

Igen, igen, ŐK AZOK, akik az én olvasóim! És akik ilyen emberek, azoknak MINDEN PÉNZT megér… Itt van az én Őrangyalom! Ha ő nincs, akkor én sosem jutottam volna el ezekhez a gondolatokhoz! Sosem gondoltam volna azt, hogy létezik olyan ezen a világmindenségen, hogy egy ember eldönti, hogy egy másik embert mindenképpen a siker útjára segít, legyen az bármilyen nehéz, és kerüljön az bármibe is… Az én könyvem… Az én könyvem még meg sem jelent, de máris van egy ember, akinek több százezer Forintot megért az, hogy ez a könyv elkészüljön!!! És… Rettenetesen idegesít a gondolat, most ki kell mondanom… Vajon hány ilyen ember létezhet még a világon? Mert nem létezik, hogy mostantól mindig csak neki kell.. Mindig csak rajta kell, hogy múljon az, hogy sikerül-e nekem, vagy nem. Mert az Élet egy TÁRSAS-játék (igaz-e “Kishúgom”???), másrészt pedig nekem van egy igazán naaaagy, HATALMAS NAGY Küldetésem. És nem tehetem meg, hogy elbukok. Nem tehetem meg, hogy ne találjam meg azokat a TÁMOGATÓKAT, akik megvédenek, akik bíztatnak, és akik addig, amíg el nem készülök a munkával, addig megelőlegezik az árat… Azt az Árat, amit nekik megér. És ez nem… Ez nem pusztán csak párezer Forint – itt sokkal, de tényleg sokkal-sokkal többről van szó. Mert nem – meg kell érteni, én most már biztosan tudom -, nem vagyok koldus, kéregető, és semmiképpen sem vagyok élősködő – épphogy nem az vagyok! De most valami olyant kell megtennem, amire eddig még sosem volt példa. Meg kell alkotnom egy új kategóriát, egy teljesen merész, és újszerű könyvírást, és könyvkiadási rendszert, a Könyvek Szent Grálját. Egy VIP könyvet, amit VIP-k fognak szponzorálni, és VIP-ek (és nem kizárólag anyagi szempontból, sokkal inkább “más” szempontból) fognak kézbe venni azért… Nem, nem pusztán azért, amiért a többi könyet megvették, és a polcukra rakták, de nem ám…

Na itt lesz az a Valami, ami megfordítja minden eddigi elképzelésemet az Emberről, a Művészetről, és egy olyant fogok megalkotni, amilyen még sosem volt, ezért nem is lehet sem felmérést csinálni, sem igényt felmérni, hiszen Ford is tudta, hogyha az embereket kérdezné meg, akkor az emberek azt mondták volna neki, hogy egy gyorsabb szekeret akarnak…

És nem. Én nem mechanikus web-gépezetet akarok létrehozni, és az egymillió-egyedik könyvet a piac dzsungelébe dobni, mert… Mert NEM. NEM akarok “best-seller” író lenni. NEM AKAROK. Nincs kedvem ehhez.

Valami mást akarok megcsinálni, és meg is fogom csinálni.

És végül…

Köszönhetem mindezt a felismerést annak, aki szerint én csak egy pitiáner koldus vagyok, akinek “nem kell a pénzem vissza”. De hidd el, amint a banki rendszer karbantartása végetér, az lesz az első dolgom, hogy visszautalom neki! Most ez nem rajtam múlik, és már két napja nem működik az a rendszer.

Szóval az is eszembe jutott végre, vagy inkább összeállt a fejemben…

Volt nekem  már mindenféle “párom”. Volt olyan, aki unalmában bevett negyven Algopirynt (ez volt az egész készlet otthon), és én voltam a szerencsés, aki kétségbeesve nyomta tövig a gázpedált az éjszaka közepén, hogy elvigye a kórházba gyomormosásra. Volt nekem olyan “párom”, aki fűvel-fával csalta az előző férjét, és a szülei fizették a lakását, meg a svájci frank hitelét, miközben megesett, hogy a fizetés előtt egy héttel az utolsó hatezer Forintját a körmöshöz vitte, majd utána velem ordított, hogy milyen szemét vagyok, hogy nem vállalom önként magamra az ő, és a gyereke etetését… Volt olyan is, aki szintén nagy jódolgában – miután ő is fűvel-fával összevissza kefélt – végső kiborulásában besétált a pszichiátriára, és egy hétre lenyugtatóztatta magát. És… Nem sorolom. De!

Sosem volt még olyan párom, aki ennyi – de legalábbis fele ennyi – megpróbáltatáson átesett volna, és aki mindezek ellenére mégiscsak valamennyire épelméjű tudott maradni, és.. Tudod, akik nem veszítették el az életben LEGALÁBB EGYSZER MINDENÜKET, azok… Azt látom, hogy nem értenek, egészen egyszerűen nem értenek. Sosem maradtak az életben fedél nélkül, sosem éheztek az életükben úgy igazán, sosem hagyták őket úgy istenigazából cserben. És az én történetemet csak úgy nézik, mintha az egy (szintén unalom-szülte) brazil szappanopera lenne. És érdekes módon – nem élvezik. Olvassák, olvassák, de nem érzik át, nem hatol nekik a csontjukig… És vannak a többiek, akik meg minden egyes alkalommal, és egyre csak jobban, és jobban el vannak szállva az én Írói Nagyságomtól…

Tehát akkor kérdem én: kit keresek én magam mellé? És ki az, akinek én írok, akik miatt ezt az egészet csinálom???

Legyen ez a zárás pusztán költői kérdés így, a Költészet Napján, amikor is végre…

Ötvenkét éves lettem én…