Egy bent ragadt szó…

Lassan fél éve annak, hogy azon a bizonyos napon egyszer csak szembesülnöm kellett a ténnyel… Azon a napon, amikor visszafordult bennem az író a mélyből, amikor újra írni kezdtem, amikor megfordult a sorsom, és az egész életem… De tudtam, hogy lesz egy másik nap. Egy másik “olyan” nap. Olyan sorsfordító… Amikor magával a ténnyel, a maga nyers valóságában kell majd szembenéznem. És csak vártam vele, és vártam, és vártam…

Azután közeledett az idő, és egyre kényelmetlenebbül éreztem magam. A gondolat, hogy most már nincs mire fogni… Elmúltak a nyüzsgős napok, az ünnepek, amikor mindenki kötelező jelleggel egy emberként vonul ki… Hogy eljátssza. Amit úgy gondol, hogy elvárnak tőle, vagy egészen egyszerűen csak valami belső lelkiismeretfurdalás diktálja. És képmutatóan, tettetett szomorúsággal… De én nem, ilyesmit nem akartam. Sem látni, sem érezni. De egészen egyszerűen csak… Valami megmagyarázhatatlan érzés volt bennem. Nem tudnám megfogalmazni. Remény? Nem hinném. Az erőt gyűjtöttem talán? Azt sem. Félelem sem volt bennem. Csak valami furcsa, teljesen megmagyarázhatatlan dolog.

Hétfőre esett a választásom. Lemondtam minden más elfoglaltságot. Azt terveztem, hogy ezt a napot csak és kizárólag magamra fogom szánni. Valami különös áhitat lett úrrá rajtam. És a titok, hogy én, egyedül csak én tudom, mire készülök. Ezt a napot annak szenteltem, hogy végre lelkileg egyenesbe jöjjek. Megszabaduljak az anyagi terheimtől, és tiszta szívvel élhessem meg azt, amit másképpen nem volt lehetséges megélnem.

Miután elintéztem a Csacsogós néninek a bevásárlást, és a postán feladtam az utolsó elmaradt csekkjeimet, amit az én Őrangyalomnak köszönhetek, útnak indultam. Nem tudom, hogy azért késtem le a buszt, mert a postán előttem sorban álló három ember, és az én kiszolgálásom több, mint harminc percbe telt, vagy egyébként is rosszul emlékeztem volna a busz menetrendre? Mindenesetre majdnem másfél órás várakozás várt rám a buszmegállóban. Dehát nekem erre is megvolt a tervem. Mint annak idején, a “régi szép időkben”. Amikor az egész országot átszelve kockáztattam, és minden egyes alkalommal nyertem is, és többször is megtettem autóstoppal az Eger-Pécs útvonalat. De most nem négyszáz kilométer várt rám, csak valamivel több, mint harminc. Szinte semmiség…

Az első percek feszülten teltek, a hirtelen jött lehűlés miatt fáztam nagyon, pedig eléggé fel voltam öltözve. Aztán rájöttem, hogy felesleges idegeskednem. Sikerülni fog. Innentől számítva alig pár perc múlva megjelent… A mi falubuszunk! A falugondnokunk a következő faluba ment, és amint észrevett, már húzódott is le az út szélére. Úgy számítottam, hogy ez a néhány kilométer is sokat fog segíteni rajtam. A hátizsákomban ott volt a vékony tavaszi öltöny, amit tisztítani vittem be Pécsre. Aztán a következő faluban már hosszabb időbe telt, mire felvettek. De egészen különös, azt az autót valahogyan már egészen távolról kiszúrtam, amint feltűnt a kanyarban, megéreztem, hogy fel fog venni. És mintha ez lett volna a világ legtermészetesebb dolga, így is történt.

Az autóvezető egy rendkívül barátságos fickó volt, jóformán az egész úton érdeklődve kérdezgetett, én pedig csak beszéltem, beszéltem, és beszéltem… És olyan jól esett végre egy igazi hús-vér emberrel együtt lenni, és mesélni, mesélni… Végtelen nyugalmat árasztott a jelenléte, és mikor beértünk a városba, és megállt egy kereszteződésnél, észre sem vettem, hogy itt kellene kiszállnom. Olyan furcsa volt az egész. Legszívesebben azt mondtam volna neki, hogy menjünk még… Még egy kört, vagy el, valamerre. Csak hallgasson így, ilyen megértéssel, és hadd beszélhessek. Régen ki nem mondott gondolatokat, érzéseket, és azt a csalódást, ami bennem volt… Amit magamban hordoztam, és amit annyira szerettem volna kimondani végre.

Azután buszra szálltam, és a városközpont felé vettem az irányt. Annyira, de annyira könnyű érzés volt tudni, hogy a zsebemben lapuló bankkártya minden, de tényleg minden problémámra stabil megoldást biztosít! Kezdtem a tisztítóval, és eszembe jutott, ha nincs az én Őrangyalom, ezt most fogcsikorgatva kellene elodáznom… Azután tanulva a korábbi esetekből vettem valami gyors kaját, mert az éhség kezdett utolérni. Volt már olyan, hogy sajnáltam a pénzt ennivalóra, és rosszul lettem az utcán… Nem kívánom azt az érzést senkinek.

Utána felmentem a Széchenyi-térre, mivel ott van az egyik olyan gyógyszertár, ahol hajlandóak kimérve adni B1 vitamint! Ráadásul nem is kellett rendelést leadni, mert volt éppen készleten nekem elegendő vitamin. 50 grammot vettem, ami így körülbelöl ötöde annyiba került, mintha rendes kapszulában vettem volna meg. Majd egy bioboltban vettem egy nagy zacskó C vitamint. A többi vitamint holnap fogom megrendelni, és kezdődik a rettenet-korszak, amikor is feltöltöm a szervezetem kiürült készleteit!

És ezek után a virágüzlet felé vettem az irányt.

Csak úgy érzésből válaszottam ki azt a halvány színű rózsát. Valami azt súgta, hogy az tetszene neki. Már nem emlékeztem igazán az ízlésére, csak a megérzéseim vezettek. Díszcsomagolást sem akartam, sem zöldet. Csak magában azt az egyetlen szál rózsát. Szinte gépiesek voltak a mozdulataim. Mintha nem is én lettem volna, vagy mintha valahonnan kívülről láttam volna önmagamat. Képtelenség elhinni, hogy ezt én csinálom, hogy én megyek oda… Éppen én. Oda???

Buszra ültem, és néztem az ismerős útvonalat. A főkapunál szálltam le, a gyalogátkelőnél lévő lámpát nem bírtam kivárni, hogy zöldre váltson. Erős szél fújt, és a lelkem belülről hangok nélkül tombolt!

Az útbaigazító tábla mutatta, hova kell mennem. A főépületbe mentem, és meglepetésemre egy sorszám osztó automata várt… Pár pillanat múlva nyílt az ajtó, kijött rajta az előttem lévő, és megjelent a sorszámom a kijelzőn. Bementem, és zavartan kezdtem beszélni. Édes Jó Istenem.. Ez nem… Talán tévedés. Vagy mindjárt felébredek.

Elmondtam, miért jöttem, kit keresek… Kinek a… A… A sírhelyét. Mondtam a nevét, egy pillanatra idegennek hatott a számból nem mondtam már ki több, mint húsz éve. És egy pillanat alatt megvolt, és nem, nem mondta azt, hogy “Sajnálom, ilyen néven nincs nyilvántartásban elhunyt személy”. Az utolsó ostoba reményem is szertefoszlott, mindezt igyekeztem rezzenéstelen arccal szemlélni. És olyan furcsa volt, olyan… Olyan hiányérzet volt bennem.

Egyetlen kérdést sem tett fel. Miért keresem? Kije vagyok az elhunytnak? Úgy szerettem volna kimondani valakinek, hogy “A volt feleségem sírját szeretném megtalálni. Hogy utoljára találkozhassak talán még vele, legalább gondolatban…” Ki tudja, meddig beszéltem volna. De nem volt szükség rá. Pillanatokon belül egy előrenyomtatott térképpel a kezemben és egy hozzá tűzött kis jegyzetlappal, rajta a névvel, a parcella, a sor, és a sírhely sorszámával. A kis térképen pedig tollal berajzolva az útvonal. És elindultam… Rápillatottam a lapra, tekintetem önkéntelenül a kis cédulára tévedt. Annak idején még a teljes nevemet vette fel, amikor hozzám jött feleségül. Nem beszéltük meg, magától értetődő volt neki, és évekig büszkén viselte ezt a nevet. Szinte mintha szabadulni akart volna a “lánykori” nevétől. Végre eljött az idő, hogy büszke asszonyként mutatkozhatott be mindenkinek. És úgy igazából nagyon is rá volt szabva ez a név. De a kis cédulán már egy másik név volt. Félig megtartotta a válásunk után visszavett leánykori nevét, és csak a férje vezetéknevét használta.

Lassan mentem felfelé. Közben meg-megálltam, nézegettem a sírfeliratokat, és elméláztam – mindenhol emberi sorsok, megváltoztathatatlan veszteségek, hátramaradt űr. Kinek elérkezett, kinek csak hirtelen jött. Volt, aki várta, és volt, aki mindent megtett ellene, de nem sikerült elkerülnie. Egy résznél csupa kis sír volt, és a feliratokon is gyerek nevek, alig pár napos-hetes-hónapos, vagy néhány éves, még el sem kezdődött picinyke életek tanúságaként.

A térképen nem volt könnyű eligazodni, és a sírhelyek számozása is egy idő után elmaradt az út mentén. Csak úgy találomra keresni kezdtem. A térkép szerint egy “második sort” kellett keresnem, de semmiféle felismerhető sort nem tudtam felfedezni. Aztán valahogyan sejteni kezdtem az irányt, és a távolságot, kiszúrtam egy sírkövet messziről, de csalódva olvastam rajta egy teljesen ismeretlen nevet, amikor felnéztem, körbenéztem, hogy “Ebben a zűrzavarban most vajon hogyan fogok rátalálni?”  Vajon még hány sírkövet kell elolvasnom feleslegesen, mennyi ideig fogok bolyongani körbe-körbe? És kétségbeesésemben ránéztem a mellettem lévő sírra… Szinte megijedtem, önkéntelenül felkiáltva… Előttem volt Miss Lion, az első szerelmem, az első feleségem sírja, rajta az ő nevével…

Percekig szinte nem tudtam magamhoz térni, csak bámultam a sírkövet. Nem volt más, csak egy kőfedél, a szokásos sírkő nem volt a fejnél, csak két kőkorsó, benne művirágokkal. Olyan egyszerű, de nagyon szép sírkő volt, rajta az alsó részén egy bevésett rózsacsokorral. Hát… Ezt legalább eltaláltam. Igen, rémlik, hogy a rózsát szerette, és azt hiszem, a menyasszonyi csokra is rózsákból volt, amit a hat éves házasságunk alatt sosem volt hajlandó kidobni.

Aztán eszembe jutott, hogy legalább egy-két fényképet elvinnék magammal emlékbe róla. A rózsámat a neve alá helyeztem, és lefényképeztem. A virág halvány színe mintha csak erre a sírra lett volna megfestve. És körbenéztem. Örültem, hogy sehol nem volt senki. Éppen így terveztem. Csak egymagamban. A környéken szinte alig voltak sírok, főképpen még üres sírhelyek voltak. És furcsa dolog történt… Addig a percig, míg oda nem értem a sírhoz, erős szél fújt. De amíg ott álltam a sír mellett, a szél teljesen elállt, és mintha még egy meleg légáramlat is érezhető lett volna. Aztán figyelni kezdtem… Az érzéseimre.

Azon gondolkodtam, talán kellene beszélnem valamit. De egyszer csak azt éreztem, hogy NINCS KIHEZ. Arra figyeltem, vajon érzem-e, hogy itt van még? Vagy netán a közelben – megfordultam, de mindenhol csak ürességet éreztem. És akkor jött egy gondolat… 2017 májusa – lehet, hogy már lassan két éves megint! És mintha egy kicsit láttam is volna egy kicsike leánykát valahol a homályos távolban. De már nincs itt, ebben egészen biztos voltam. Úgyhogy a szót, amit hoztam, nem mondtam ki végül. Mert nem volt ott, akinek hoztam. Neki jobb ez így, semmi esetre sem jó beleragadni egy életbe, ottmaradni test nélkül, és csak várni, és várni egy sírkövön ülve, és szomorkodni, sírdogálni, vagy méltatlankodni… Ahelyett, hogy lezárná a lélek ezt a fejezetet, és menne gyorsan megnyitni egy újat. Azt hiszem, ő szerencsére ezt a megoldást választotta.

Én pedig csak néztem, és néztem a sírt, és… Csendesen gyönyörködtem benne. Sosem gondoltam volna ezt. Hogy én gyönyörködni fogok egy sírkőben… Aztán önkéntelenül odasétáltam mellé, leguggoltam, és képzeletben megsimogattam az arcát. És az arca a képzeletemben nagyon szép, és nyugodt volt. A sírkő hűvös, sima tapintása pedig olyan megnyugtató. Belegondoltam, mennyivel könnyebb azért legalább a búcsúzás így, hogy van egy VALAMI, egy anyagi dolog, amihez oda lehetett mennem, aminél el tudtam gondolkodni, láthattam a nevét, tudhattam, hogy igen, tényleg ez a valóság, és nem, nem elképzeltem… Valóság.

Elrévedtem a távolba. Vajon milyen lehetett a temetése? Kik voltak itt, hányan lehettek? Mit éreztek valójában? Milyen emberek voltak itt, és ő milyen emberré vált azokban az években, amikor… Fuu…

Eszembe jutott az édesanyja. Az egykori anyósom. Aki saját gyermekeként szeretett, sőt imádott. Furcsa, de egy darabig az apja is. Az érkezésem a családba egy kész csoda volt. Miss Lion egyedüli gyermek volt, így egy második gyerek végtelen boldogsággal töltötte el a szívüket. Új értelmet nyert az életük. Az imádott egyetlen lányukon kívül lett egy saját fiuk is. Ugyanaz a törődés, kényeztetés, amit a lányuknak megadtak, kezdetben nekem is alanyi jogon járt. Mi több, gyakran megesett, hogy a saját lányukkal szemben mellettem álltak ki a vitás pillanatokban. Ugye, az élet nem egyéni dolog, hanem csapatjáték… És nekem ők adtak egy olyan mértékű támogatást, amiben korábban sosem volt részem. Semmi korábbihoz nem lehetett ezt a támogatást hasonlítani. Dícséretet, elismerést, csodálatot, folyamatos bíztatást, a nehéz pillanatokban komoly segítséget. És nem, nem csak kényszerből, semmiképpen nem fél szívvel. Tényleg, igazán önzetlen segítség volt ez.

Aztán a dolgok megváltoztak. Az ő fejükben elképzelt jövőkép egyre messzebb állt a mi elképzeléseinktől. Kezdett egyre inkább megfelelési kényszerré válni a korábbi szerető környezet. Miközben fokozatosan a saját lábamra álltam, erősödtek a kritikák, és nőtt a velem szemben kimutatott elégedetlenség. Mert eszem ágában sem volt átvenni, kitanulni a családi birtok csinját-bínját. Emellett irgalmatlanul elkezdett jönni a pénz. Olyan eszeveszettül…

Volt egy pillanat, egy fordulópont… Soha, senki nem tudott róla. Csak Miss Lion, és én. Egy alkalommal, 1992 telén, a karácsony előtti hajtásban, amikor olyan igazán dübörgött az üzlet, belefutottam egy csaló bandába, akik valutaváltáskor hatalmas pénzzel megloptak. Pontosan nem tudtam visszaszámolni, hogy mennyi pénzzel, de valamivel több, mint százezer Forintot loptak el tőlem. Akkor kétségbeesve mentem Miss Lion-hoz, és tehetetlenül kérdeztem tőle: “Most mi lesz???” – És rám nézett, teljesen nyugodtan, semmi neheztelés nem volt benne, pedig nem kicsit voltam felelős a hatalmas veszteségért, ez akkoriban több, mint fél éves fizetése volt egy embenek… Rám nézett, és csak ennyit mondott: “Nem lesz semmi. Holnap kimentek Ausztriába, és bevásároltok, visszafelé pedig a határon NEM LESZ SEMMI BAJ!”

Másnap indultunk ki Ausztriába áruért. Még így is maradt bőven pénz, de hazafelé a határ előtt olyan rosszullét jött rám, hogy majdnem ott kint döglöttem meg. Aztán összekaptam magam, beültem az autóba, és csak nyílegyenesen néztem előre, és mentem, és mentem… És egyszer csak átértünk a határon. Megúsztuk.

Aztán jöttek a vadabb idők.

Egy alkalommal este kisírt szemekkel rohant haza. A kolléganői, akik egyébként is folyamtosan gyötörték, lévén, hogy ő volt a legfiatalabb, és a legszebbik mindegyikük közül, az öltözetére, és a megjelenésére tettek megjegyzéseket. Teljesen kicsinálták, zokogva panaszolta el, miket mondtak neki. Ránéztem, mint aki akkor látja először a saját feleségét, és csak ennyit mondtam neki: “Igazuk van a vén kurváknak! Tényleg úgy öltözöl, mint egy vénasszony! Holnap elmegyünk, veszünk pár göncöt.” Másnap, miután kivittem a vásárba a cuccot, kipakoltunk, és magára hagytam az első, és legjobbik alkalmazottamat, hazamentem, kivettem az asszonyka kezeiből a keverőtálat, meg a habverőt, betessékeltem a szobába, ráparancsolatam, hogy öltözzön, különben így cipelem magammal…

Autóba ültünk, és a legjobb butikokat vettük célba a belvárosban. Abban az időben minden egyes nap egy vastag pénzköteg volt a zsebemben, egyszerűen úgy éreztem, ha nincs nálam folyamatosan legalább százezer Forint, nem is vagyok igazi üzletember. Hozzá voltam szokva, hogy nyitott szemmel járok, és bármikor bármit meg akartam venni, megvettem. Az egész gyerekkorom arról szólt, hogy “nincs ennyi pénzünk, nem tudjuk megvenni!”. Végre legyőztem a múlt árnyait!

Azon a napon, jól emlékszem, két eladó lányka folyamatosan kettőnkkel volt elfoglalva, én pedig csak azt lestem, hogy mikor melyik ruhára néz “úgy” az én feleségem. És azt egyből, ellenkezést nem tűrve raktam a kosárba, majd amikor az megtelt, a kupac tetejére, majd annak a tetejére, és annak is a… Aznap egy fél butikot, vagy talán két fél butikot vittünk haza, és onnantól hetekig csak a divatbemutató folyt a munkahelyen… Imádtam látni a vén kurvák irigy pofáját, és a feleségem örömkönnyeit minden egyes alkalommal, amikor a fene tudja, hányadik csodás ruhakölteményében vonult be a munkahelyére. 😀

A támadások tovább folytatódtak, és akkor már sajnos hazai vizeken is. De nem vettem észre, és nem is sejtettem a bajt. Olyan “természetesnek” tűnt a piszkálódás (hiszen ez volt az életem fő összetevője már kisgyerekkorom óta). A rosszízű megjegyzések. Az autómra. A “piperkőc” ruhámra. Az üzleti érzékemre… De mindez olyan “viccesnek” volt beállítva. A furcsa rossz érzés pedig úgy fészkelte be magát az életembe és a mindennapjaimba, hogy nem is tudtam, hogy mi van. Akkoriban durva számítások szerint (körülbelül ismertem az erőviszonyokat!) egymagam annyi pénzt kerestem, mint a saját szüleim, és a feleségem szülei együttvéve. Pedig egyikük fizetése sem volt alacsoony, külön-külön sem.

Abban az időben körülbelül három havonta kerestem meg egy olyan lakás árát, amilyenben éltünk. Alkalmazottam volt a vásártéren, volt két büfém, és egy exkluzív üzletem az utolsó  munkahelyemen, az Alba Regia Hotel-ben Fehérváron, ahol kizárólag Zsolnay porcelánt árusítottam (ott is egy csinos fiatal szépség dolgozott nekem). És ez már sok volt. Nagyon sok, nagyon, de nagyon sok… Mindenkinek, még nekem is. Akkor nőtt fölém az üzlet igazán, és én erre nem voltam felkészülve, sőt senki sem tudott segíteni, tanácsot adni. Pedig akkor még menthető lett volna minden. De azt hiszem, éppen akkor szűnt meg az önzetlen segítőkészség, és váltott át folyamatos piszkálódásra, és macerára. És bár eszem ágában sem volt a családban “átvenni a hatalmat”, azt hiszem, ennek a veszélye legalábbis az apósom fejében már felmerült. És ez volt az, amit a legkevésbé sem szeretett volna.

Miközben a “baba-projekt” újabb és újabb kudarcokon feneklett meg – gyakorlatilag 1992 tavaszától, amikor a közös saját lakásunkba költöztünk, folyamatosan ment a próbálkozás. A válásunkig végigjártuk az akkoriban elérhető szinte valamennyi szakembert. Évekig jártunk a komlói híres füves emberhez, mindenféle orvosokhoz, vizsgálódtak itt is, ott is, hümmögtek, meg hummogtak, hogy “érthetetlen”… Elvégeztek két “kisebb korrekciós műtétet”, amire ugyan nem volt szükség, de “hátha mégis”… Nálam ott el is szakadt a cérna, és nem voltam hajlandó bemenni a kórházba.

Aztán jött a pszichológus, sőt egyszer egy pszichiáter magánrendelésébe is befutottunk… A legvégső lépés, amibe egészen egyszerűen nem voltam hajlandó belemenni, az a lombik program. Akkor kategorikusan kijelentettem, hogyha nem vagyunk képesek természetes úton gyereket csinálni, akkor nem is lesz soha gyerekünk. Ezalatt éveken át folyamatosan ittam a rettenetes gyógyteákat, napi két liter volt az adagom… Abban az időszakban alakult ki először nálam az allergia is, és soha életemben nem volt annyi egészségügyi problémám. Pedig még csak alig múltam el 25 éves.

Miss Lion sírjánál sok minden az eszembe jutott. De ami leginkább az eszembe jutott… Az a vég. Az a csúnya vég…

Az utolsó együtt töltött hónapok, amikor már arra is képtelen voltam, hogy egy szobában éljek vele. Minden együtt töltött pillanat elviselhetetlenné vált a számomra. Létezni sem bírtam a folyamatos hisztériák, veszekedések, és az állandó érzelmi nyomás miatt. Addigra elkészült a kisszoba, teljesen be volt bútorozva, és én egy alkalommal, már nem is emlékszem, miért, és hogyan, csak arra emlékszem, hogy átköltöztem oda… A “gyerek”-szobába, ami addigra teljesen okafogyottá vált. Vendégszoba sem lett belőle, hiszen soha senki nem jött vendégségbe hozzánk. Akkor már az egész élet kínszenvedés volt.

A vállalkozásom romokban hevert, az adósságok egyre csak nőttek és nőttek. Az újabb kétségbeesett próbálkozásoknak sem ereje, sem értelme nem volt. Akkor történt, hogy az egyik barátom egyszerűen fogott, és bevitt a Szcientológiába. Ha ezt akkor nem teszi meg, hamarosan összeomlottam volna, és valószínűleg vagy diliházba kerülök, vagy felakasztom magam. Utolsó pillanat volt, tényleg, a leges-legutolsó…

A Szcientológiában pár nap alatt elvégeztem az első életjobbító tanfolyamomat, az “Egyszer fenn, egyszer lenn” tanfolyamot. Elkezdtem látni a helyzetemet úgy, ahogyan az valójában van. Megrázó volt, és pokoli szerencsém volt, hogy abban a pillanatban, hogy lezártam a tanfolyamot, máris irattak be a következőre. Mert kevés látni egy helyzetet, az csak a megoldás nulladik lépése! Hiába látod, hogy jön a katasztrófa, ha nem vagy kiképezve arra, hogyan kerüld el. A szakadék felé rohanva életem első, és rettenetesen nehéz fordulata következett.

Meg kellett tanulnom szembenézni a környezetemből jövő folyamatos és állandó nyomással, és kézbe venni a saját életem irányítását! A poklok poklán keresztül vezetett az út, és áldott szerencsém volt az, hogy talán a világ egyik leghozzáértőbb emberének a kezei közé kerültem, aki kőkeményen kihajtotta belőlem az eredményt! Hamarosan összefutottam a baráttal, aki bevitt a Szcientológiába, akinek végül kiöntöttem a lelkemet. Hogy eldöntöttem, hogy befejezem… de nem tudom, hogyan kezdjek hozzá…

Végül egy szombati napon, a tanfolyam után hazatérve leültettem az akkor már csak papír szerinti feleségemet, és bejelentettem, hogy elválok tőle. Azt hiszem, abban a pillanatban dőlt össze minden benne. Ő még a hétfői nyaralásra készült, én pedig semmit sem szerettem volna ennél kevésbé. Nem érdekelt sem ő, sem a nyaralás, nem bíztam sem benne, sem bennünk, sem senkiben, akinek bármiféle köze is volt a családi kötelékeinkhez. Eldöntöttem, és nem hagytam semmiféle esélyt annak, hogy bárki is visszarántson. Egészen biztos voltam benne, hogy nincs semennyi időm sem. Éreztem a helyzet komolyságát, és azt, hogy most aztán igazán veszélyben van az életem.

Vasárnap zárás után az üzletem raktárában az íróasztalra borulva kimerülten elnyomott az álom. Amikor képes voltam összeszedni magam, előkerestem egy hirdetőújságot, és böngészni kezdtem az albérleti hirdetéseket. Az egyik jónak tűnt, azonnal felhívtam. Még aznap délután meg is néztem  a szinte teljesen üres kétszobás lakást, majd másnap a tulajdonos házához mentem, hogy megkössük a szerződést. De a hölgy mindenféle hülye kifogásokat hozott fel. Nincs még meg a bérleti szerződés. Mondtam neki, nem baj, írjuk meg. De előbb át kell olvasni… Az előző bérlővel volt egy… Mondtam, az éppen megfelelő lesz. De nincs leírva… Mondtam, adja ide, majd én leírom. Kézzel átmásoltam két példányban a másfél oldalas szerződést a kerti kis padon ülve. Aláírtam, majd az orra alá nyomtam: a pontozásnál kérem aláírni! Aláírta. A zsebembe nyúltam, kiszámoltam a bérleti díjat, és a két havi kauciót, és kiterítve az asztalrta tettem. Kértem a kulcsokat…

Hazaérve a feleségem újabb dührohama várt… De újból megleptem. Bejelentettem, hogy elköltözöm. Most, rögtön! Minden ellenállása dacára – innen te NEM VISZEL KI SEMMIT! – sikerült a szekrényből találomra néhány cuccot összeszednem. Egy törölköző, egy váltás alsó, egy kispárna, és egy paplanhuzat. Nagyjából ez volt az új életem kezdőkészlete…

A folytatás borzalmas volt. Hetekig nem jutottam a saját személyes dolgaimhoz hozzá. Tudtam én, hogy valami olyant tettem, amire soha sem gondolt volna, és amit soha senki nem mert megtenni vele: NEMET MONDTAM NEKI! Ezzel – most már bebizonyosodott – egy életre elvágtam magam nála… Egy egész életre.

Egy újabb próbálkozást tettem, hogy elhozzam a holmimat tőle. Az ügyvédem – egy igazi érzéketlen vadállat – elmondta, mit tegyek. Hallgattam rá, és megtettem. Bementem a zárt ajtón – volt ugyan kulcsom a lakásunkhoz még, de nem engedte, hogy bemenjek. Jogilag nem lehetett kifogást találni benne, a kihívott rendőr is megerősítette, hogy az eljárásom jogszerű volt. Az ember a saját lakásával azt csinál, amit csak akar, amíg az nem veszélyeztet más lakókat. Morálisan nem foglalkoztam vele, egyszerűen a leggyorsabb megoldást akartam, és megtettem, ami ehhez kellett. A holmim akkor már össze volt rakva dobozokba a szoba egyik sarkában.

Elkezdtem lehordani a kocsiba őket, de a feleségem folyamatosan akadályozni próbált, amit nem értettem. Minden alkalommal megfogtam, és félreállítottam. Kellett hozzá önuralom, és önfegyelem, hogy az őrjöngő asszonyt a leghiggadtabban tudjam kezelni. És elvégezni, amit el kellett végeznem. Fogyott a holmi, egyre gyengült az ellenállás, végül az ágy szélére zökkenve egykedvűen szemlélte, hogy hordom kifelé a lakásból a személyes holmijaimat, amiket ő készített össze – tehát semmi olyasmi nem volt közte, ami nem az enyém lett volna.

Azután eljött az utolsó részlet. Amikor a kezembe vettem, elindultam vele az ajtó felé, már csak az üres sarok maradt mögöttem. És akkor hirtelen felugrott, elém állt, és ellenkezést nem tűrő hangon a szemeim közé vágta: NEM MÉSZ SEHOVA! És akkor… Visszanéztem a szemei közé, és… Letettem a kezemből a holmit, és… Lendült a jobb kezem. Akkora erővel csattant az arcán – szinte lassított felvételként láttam a pillanatokat egymás után lépegetve. Ebbe az egyetlen pillanatba sűrűsödött bele minden, az égvilágon minden keserűségem, sérelmem, gyűlöletem, csalódottságom, kétségbeesésem, és az ezekből fakadó összes bosszúvágyam is. És a végső pillanat, amikor feladta. Megadta magát egyetlen további szó nélkül. És kisétáltam az ajtón.

Azután a válást lényegében a két ügyvéd játszotta le. Egyetlen közös tárgyalásunk volt, pontosan a harmincadik születésnapjára esett. Az ügyvédem, a cinikus barom, persze nem hagyta ki, hogy boldog születésnapot kívánjon neki…

A bíróságra már ügyvéd nélkül mentem, ők ketten voltak a fiatal ügyvédnővel. A papírok elkészültek, alá volt írva minden, szóval semmiféle további kérdés nem volt. A még nála maradt holmimat két tanú jelenlétében elhoztam, és… Kész.

Soha többet nem beszéltünk egymással.

Ott álltam a sírjánál, és csak valami nagyon nagy ürességet éreztem. Szerettem volna kimondani, utoljára kimondani azt az egy szót. De nem ment. Arra a soha többé meg nem valósuló beszélgetésre gondoltam, amikor – reméltem lelkem mélyén, kimondatlanul – egyszer majd leülünk egy parkban egy öreg fa alatti korhadt padra, és megbeszéljük. Megbeszélünk mindent. Még utoljára. Nyugodtan, kicsit a múltba révedve, emlékezve a szép dolgokra is… Inkább csak azokra emlékezve. Az első csókra, az első ölelésre, az első együtlétünkre, a sikerekre, a szép új autónkra, arra, hogy mindenki, aki csak ismert minket, csodált minket KETTŐNKET!

Arra gondoltam, még talán utoljára látni fogok a szája sarkában egy halvány mosolyt. Egy olyan réges-régi mosolyt, amit ifjú korunkban annyira szerettem. És azt a gyengéd nézését, amikor úgy tekintett rám, mint egy óvodás kisfiúra. Szeretettel, megértéssel. Mert egész életemben ezt, csak ezt szomjaztam. Erre vágytam mindig, minden egyes kapcsolatomban. Megértésre, gyengédségre, amiktől új erőre kapok, és megyek vissza, neki a nagyvilágnak! Igazi Férfi módjára! És azután – miután ki-ki elmondta azt, ami a hosszú-hosszú évek során a lelkét nyomta, lassan felállunk, nehezen rászánva magunkat a búcsúzásra, majd végül békésen összeölelkezünk, és… Egyikünk erre, a másikunk meg arra. Végleg.

Ilyen befejezést szerettem volna. Sosem gondolkodtam a befejezésen, de nekem ez valahogyan így volt elképzelhető. Tulajdonképpen magától értetődően.

Nem voltunk egyformák. Nagyon nem.

Én futottam mindenféle célok után, amiket másoktól lestem el, jobb híján lehetett velük menni ideig-óráig valamire. Sosem ültünk le, és sosem beszéltünk a jövőről. A jelenről sem. A lakásunk berendezése is teljesen az ő kezében volt. Mivel a stílusunk és az igényeink messze voltak egymástól, inkább ráhagytam. Futottam a magam dolgai után.

Igazából azt hiszem, nem is volt nekünk KÖZÖS célunk. Az élet, amit külön-külön elterveztünk, egészen biztosan nem is hasonlított egymásra. Emlékszem, én már a legelején előálltam az ötlettel, hogy szeretnék egy jó nagy családot! Egy csomó gyereket, nyüzsgést, pezsgést. Sok utazást, jövés-menést. De ő kategorikusan kijelentette, hogy arról szó sem lehet. Két gyereknél többet sosem fog szülni. Akkor azt gondoltam, majd megváltozik… Hányszor gondoltam ezt azóta is??? És soha, de soha senki nem változott meg. Én pedig ide jutottam. Egyedül maradtam, mert azt hittem, hogy az ember könnyen tud változni. Tévedtem.

Aztán a válásunk után fejvesztve rohantam… Mire észbe kaptam, már ott volt a fiam. Még két év sem telt el azután, hogy elhagytam őt. Izgatottan vártam, végre-valahára APA LESZEK!

A kórházból hazaérve másnap a postára mentem, és vettem két képeslapot. Munkált bennem a megfékezhetetlen rosszakarat, és a bosszúvágy.

“Örömmel tudatom veled, hogy megérkeztem!

A nevem:…

A testem … gramm súlyú, és … cm hosszú.

Köszönöm szépen, JÓL VAGYOK!”

És az aláírás a fiam teljes nevével.

Végül egy utolsó sor. Egy szó különbséggel a két képeslap alján:

“Lehettél volna az anyukám/nagypapám!”

Aztán feladtam a két képeslapot, egyiket a volt feleségem, másikat a volt apósom címére. És nem éreztem miatta sosem rosszul magamat. Sokkal inkább úgy éreztem, hogy kiegyenlítettem a természet egyensúlyát ezzel. Senkinek sosem beszéltem erről még. Valamiképpen le akartam zárni azt a veszteséget. És akkor ez így sikerült csak. Ítélj el, ha úgy gondolod. De ne feledd: ez az én életem. És ez az én döntésem volt. És senkinek nem hagytam beleszólást.

Teltek az évek, és egy alkalommal váratlanul, kerülő úton jutott el hozzám egy furcsa hír. Éppen az egyik szerencsétlen kapcsolatomban kínlódtam egy borzasztó helyzetbe csöppenve. Magamnak sem tudom megmagyarázni ezeket a döntéseimet… Egy három gyerekes anyukával, akinek az agresszív volt élettársa minden tőle telhetőt megtett azért, hogy az életünk ne lehessen sem kellemes, sem  nyugodt, meg a három gyerek: a legnagyobbik kiskorú bűnöző, akinek a magántulajdon fogalma ismeretlen volt, amit, ahol, akitől tudott, folyton lopott, mindig mindent el kellet dugni, el kellett zárni tőle, a középső súlyos testi fogyatékos, az egyik szemét kiskorában kioperálták, emellett súlyos játékfüggővé vált 12 éves korára, és gyakorlatilag éjjelente szinte ájulásig játszot az interneten, másnap pedig lehetetlen volt életet lehelni belé, és a harmadik, a pici lány, aki igazi cukorfalatka volt, de négy éves korára még mindig nem lehetett érteni, amit mond.

Az egyik alkalommal a párom azzal a hírrel jött haza, hogy a volt feleségem, akinek a gyermeke az ő nővére gyerekével egy osztályba jár, azt üzente neki, hogy nagyon-nagyon vigyázzon velem. Persze a párom nevetett az egészen, hiszen látta, hogy a körülményekhez képest mekkora türelemmel igyekszem a helyzetet kézben tartani, a pici lánynak apja helyett apja lettem szinte pár óra alatt, gyakran én jártam böcsődébe érte, vittem logopédushoz, jártam szülői értekezletre, ha kellett. Fürdettem, altattam, etettem, a fenekét töröltem wécézés után… Mekkora egy baromság ez az egész már???

Persze, eszembe jutott, amit néhány régi ismerőstől hallottam vissza a válásunk után, hogy Miss Lion elhíresztelte rólam, hogy egy agresszív állat vagyok, aki össze-vissza verte őt… Persze, eszembe jutott, hogy amikor a holmimat elvittem tőle, több alkalommal erősen megfogtam a karját, és azt is tudtam korábbról, hogy a bőre annyira érzékeny, hogy egyetlen erős kézfogás hatalmas véraláfutásokat okoz neki, de sosem gondoltam, hogy ezt arra fogja majd használni, hogy elhíresztelje, hogy én össze-vissza vertem. Persze… Tudom. Nem voltunk sosem egyformák.

Azon az egyetlen egy arcul csapáson kívül soha, de soha kezet nem emeltem egyetlen egy nőre sem. És ezt mindenki, aki valaha is beszélt velem, tudta rólam. Ezek szerint viszont elég sokan tudni vélték rólam mégis, hogy agresszív állat vagyok. Ami némiképpen megmagyaráz sok furcsa helyzetet. Hogy miért nem álltak velem szóba sokan a régi közös ismerőseink közül. De ez nekem nem is tűnt fel, és mivel új életet kezdtem, új kapcsolatokat alakítottam ki magam körül, sosem hiányzott senki a régiek közül. A válásunk után alig néhány hónappal, november végén a névnapi bulimon már több, mint hetven vendégem volt! Ennyi emberrel összesen nem beszélgettem a házasságunk hat éve alatt! Jobban belegondolva az életem időről időre arról szólt, hogy hirtelen sok-sok új barátot szereztem, akik igazából mindig nagyon kedveltek engem.

Szóval jött ez a hír, és elgondolkodtam. 18 évvel a válásunk után Miss Lion még mindig nyomon követte az életemet. Azok után, hogy már réges-régen új életet kezdtünk, családot alapítottunk, és soha egyetlen percig sem álltunk szóba egymással, ő mégis napra kész volt azzal kapcsolatban, hogy mivel foglalkozom, hol, és kivel élek… Megtalálta azokat az embereket, akikkel az elmúlt években a legsúlyosabb harcaim voltak, megtudott rólam minden gusztustalan, rosszindulatú pletykát, sosem törődve azzal, hogy igazából mi is történhetett. Ezzel szemben én csak annyit tudtam, hogy férjhez ment, és született két gyermeke. A régi kollégiumi nevelői állását otthagyta, és átképezte magát a közgazdasági területre. Minden bizonnyal a rá jellemző viselkedése miatt továbbra sem volt sok közeli barátja – már ha egyáltalán volt neki, a mi időnkben ilyenre nem is emlékszem, azokat pedig, akikkel én jól kijöttem, rendre elmarta mellőlem.

Amikor megtudtam, hogy ennyi év után még mindig azzal foglalkozik, hogy az életemet hátulról, titokban nehezítse, ahogyan csak tudja, rákerestem a nevére, és megtaláltam egy pénzügyi szolgáltató weboldalán – fotóval, elérhetőséggel együtt. És akkor írtam neki egy maróan gúnyos emailt. A létező összes undokságomat belesűrítettem abba a néhány sorba. És a gúnyos megjegyzésekből az apját sem hagytam ki. Persze én róluk semmit sem tudtam, csak úgy hirtelen felindulásból kiírtam azt, ami kijött. Azt hiszem, az apja körülbelül abban az időben ment el végleg – 2015-ben… A történetnek ez a részlete viszont csak mostanában derült ki a számomra.

Azt hiszem, valamiképpen én mindvégig álomvilágban éltem. A remény, hogy majd egyszer leülünk arra a padra, az alatt az öreg fa alatt, hiú ábránd volt csupán. Az a tömény gyűlölet, az az életre szóló pusztítási vágy sosem múlt el belőle. Sosem állt volna szóba velem, sosem érdekelte volna a saját nézőpontom, a saját igazságom. A csalódottság, ami bennem volt, amikor megtudtam, hogy búcsú nélkül ment el, és ami bennem is maradt a temetőben a sírja mellett állva. Az a rossz érzés, hogy nekem senki sem szólt… Hogy így, ilyen méltatlan módon, a google-tól, másfél évvel később kellett megtudnom, hogy elment… Hogy nekem senki nem szólt.. Hogy sosem volt lehetőségem emberhez méltó módon elbúcsúzni tőle… Az Elsőtől. Az Első Szerelemtől, az Első Feleségemtől, és az Első Kudarcomtól is, de mégiscsak…

Hiányzik, és most már örökké hiányozni fog nekem az a beszélgetés. Ott, a korhadt padon, az alatt az öreg fa alatt. És örökké bennem ragad az az egyetlen szó. Az utolsó szó, amivel szerettem volna, amivel annyira jó lett volna elengednem őt… Sosem fogom tudni megmondani neki azt, hogy…

SAJNÁLOM! Nagyon, de nagyon-nagyon SAJNÁLOM!

Áldjon az Ég mégis, mindenek ellenére. Még úgy is, hogy tudom, egészen biztos vagyok most már abban is, hogy… Fordított esetben te soha, de soha nem jöttél volna el. Hozzám, az én síromhoz. Hogy elbúcsúzzunk egymástól, Emberhez méltó módon. Kettesben, csendesen.

Miss Lion, szerencsés utat Neked, fényes jövőt, és találd meg a következő életedben az igazi, a felhőtlen, és felszabadult boldogságot!

Én szerettelek téged.