Ilyen sem volt még. Eddig. Most mégis van.
Nos. Ha mindenáron, de feltétlenül meg kellene halnom ma éjszaka, és semmi, de semmi más megoldás nem volna, és alkudozni sem lehetne, én akkor is…
Én akkor is azzal a biztos tudattal mennék a másvilágra, hogy valami olyant éltem, tapasztaltam meg, amit sosem gondoltam volna azelőtt, és bizonyára az emberek java része úgy tűnik el a semmiben, hogy halvány lila gőzük sincsen arról, hogy van ilyen. Ami velem megtörtént ma.
Volt régóta egy olyan furcsa érzés bennem, hogy nekem az élet biztosan nem tartogat segítséget. Habár az utóbbi két évben ez a fajta teória megdőlni látszott, mégis… Az érzés még mindig bennem maradt. A mai napig.
Sokszor gondoltam arra is, hogy mennyire, de mennyire jó lenne végre megtudnom, vajon mi is száradhat az én lelkemen, ami miatt úgy ömlik ki az energia, és az élet belőlem, mintha én lennék a bőségszaru – miközben dehogyis – és ennek dacára szemmel láthatóan kevés jó dolog akar rám találni, amire úgy igazából életbevágóan nagy szükségem volt mindig is. Ez lényegében nem is valami anyagi dolog, sokkal inkább a… A…
A TÖRŐDÉS.
Ami csak úgy van. Nem kell érte könyörögnöm, nincsenek végeláthatatlanul hosszú igénylő formanyomtatványok, sem elbíráló bizottságok. A törődés, ami csak úgy magától teljesen ingyen jár nekem. Azért, mert vagyok, azért, mert ilyen vagyok, amilyen vagyok. Egyedi, és utánozhatatlan. Egy darabka “Én”-je ennek a világmindenségnek.
Volt olyan – ez most eléggé hajmeresztő lesz, vagy próbáld megemészteni, vagy ugord át, ha mégsem – szóval volt olyan, hogy egy speciális “gyónás” közben egyszer csak a szemem előtt láttam egy furcsa képet. A dolog lényege, hogy az ember összeszedegessen, átválogasson olyan dolgokat, amiket megtett, de nem kellett volna megtennie. Vagy nem tette meg, amit meg kellett volna tennie. Erre a témára azért az esetek nagy többségében nem nagyon szoktak középkori, vagy egyéb sztorik beugrani – legalábbis nekem ilyen azelőtt még sosem volt. Szóval ott volt egy kép.
Egy középkorú fickó, talán valami mesterember lehetett, meg egy fiatal nő állt egy ház kapujában. És vártak. Aztán valami furcsa hangok is voltak. Bentről jöttek. Valaki éppen… Hogy is mondjam. Készült a túlvilágra menni. Aztán egy érzés, hogy: mikor leheli már ki a lelkét a némber? A fickó, meg a fiatal nő pedig csak álltak ott a kapuban, és vártak.
Hát… Nem állítom én azt, hogy az a pasas ott abban a kapuban azzal a fiatal nővel – aki minden bizonnyal a szeretője volt – éppen megmérgezte az asszonyt, és arra vártak odakint, hogy a némber végre feldobja a patáját, miközben a fél várost felverte.. Dehát a némberekért általában nem volt szokás túl sok könnyet ejteni akkoriban, és ez az eljárás sem volt akkortájt elfogadhatatlan. Ja. A mondatot meg elfelejtettem befejezni. Szóval nem állítom én azt, hogy az a pasas azzal a bővérű fehérnéppel az én voltam. De azért azt gondolhat az ember, amit akar, vagy nem? 🙂
Meg aztán egy eféle sajátos “igazságszolgáltatás” miatt talán nem száműzik az ember fiát véglegesen a Paradicsomból… Úgyhogy lehetnek még feltárandó homályos részletei a múltnak. Úgy tudom, hogy senki sem szent. Ha belenézek a tükörbe, ezt minden kétséget kizáróan ki tudom jelenteni… 😀
Akkor hát folytatom is.
Ma ismét beleírtam a lelkemet a blogba. Mostanában ilyenkor röviddel a közzététel után megmozdul az ég, meg a föld is, és órákig jönnek mindenféle reakciók. Csak győzöm kapkodni a fejemet. Mr. V.B.-vel is elemeztünk, meg jöttek másik üzenetek, hozzászólások is, aztán készülődnöm kellett kórus próbára. Az egyik igen segítőkész hölgy ismerősöm, akivel már korábban párkeresés-párválasztás témában sokat fejtegettük a helyzetet, eléggé rémülten válaszolt, és miután előadtam neki néhány számomra évek óta megoldhatatlan problémámat, onnan kintről, Angol honból elkezdte a hazai és nemzetközi kapcsolatrendszerében megmozgatni azokat, akiket én nem is igazán ismerek, de esélyes az, hogy tudnának segíteni rajtam. Mindezt csak úgy, kérés nélkül. És alig pár óra alatt – úgy néz ki – elkezdett megoldódni egy borzalmasan összekuszálódott ÖT ÉVES probléma, ami úgy húz vissza a nap minden órájában, mint egy kifeszített gumipók!
De a másik… És megint, megint itt van. Alig egy-két órával azután, hogy írtam, kidobtam az asztalra elétek lelkem koszos gubancait, és ismét csak jött egy üzenet – éppen a próbára készülődtem, nagyon kapkodnom kellett, és még enni sem volt elég időm, és rohanás, se fogmosás, se fésülködés… És jött az üzenet: “Csütörtökön érkezik a pénz. Ne hagyd abba! Írj! “Az őrangyalod”.”
Megmondom őszintén, én percekig úgy nevettem, hogy a könnyek potyogtak a szememből! Nem tudom, és mindegy is, hogy pontosan miről, mennyi pénzről van szó. Persze majd számít az is, hogy a fenébe ne számítana, de… Azt, hogy én valaha valakitől ilyen gyorsan ennyi mindenféle igazán kérés nélküli ÖNZETLEN segítséget kapjak!!! Már nem tudom kifejezni azt, amit érzek, mert már legutóbb sem tudtam igazán kifejezni. Csak azt tudom, amit nemrégen sikerült megismernem, miután megérkezett az előző utalás Németországból. Akkor beszélgettünk az Őrangyalommal egy olyan igazán, de tényleg IGAZÁN bensőséges, baráti, szívből jövőt, elég hosszú ideig tartott. És megtudtam legalább néhány részletet róla – a nevén, és a lakóhelyén kívül is. Hogy én azt hiszem, hogy egyike azoknak a ritka lényeknek, akiknek igazán aranyból van a szívük. És nem, nem csak azért, mert komoly anyagi támogatóm lett. Hanem még azokért is, amiket elmesélt magáról, az életéről, a munkájáról, és arról, hogy mennyire különleges – és teljes mértékben megérdemelt – megbecsülésben van része ott, ahol van, és azért, amit tesz. Végtelen vidámsággal, sosem csökkenő derűvel, és határtalan életörömmel!
Mert azt hiszem, hogy ilyen élmény egy egész életen át kevés embernek adatik meg, amik ma velem történtek!
És hát akkor folytatom is az írást. Hiszen egy író arról ismerszik meg, hogy: ÍR!
A bemelegítés után még egy aprócska kaland, aztán majd jönnek a húzósabb témák is.
Az előző írásomban, “Az Önéletharc folytatódik”-ban írtam, hogy múlt héten szerdán életmentő beavatkozásra Budapestig vonszoltam magamat. A “műtét” sikerült, még aznap este saját lábamon, saját felelősségre hagytam el a tett helyszínét. Este 10 óra után fáradtan, éhesen, és sántikálva szálltam le az Intercityről Sásdon. Mostanában gyakran fájt a térdem, de nemigen foglalkoztam vele. “Annyira azért nem fájt!” A lezárt biciklihez közeledve furcsa érzésem volt, és egy gondolat. Lapos a kerék. Persze a sötétben nem láttam, és ilyesmi azelőtt sosem történt, volt, amikor 3 napig is otthagytam a biciklimet, és még a rajta felejtett lámpát sem bántotta senki. Még azt is éreztem, hogy a hátsó kerék. És tényleg. Lapos volt, és hiányzott is róla a szelepsapka.
Hazafelé indulva egy rövid ideig megpróbáltam használni a paripát, de féltem, hogy még nagyobb bajt okozok vele, úgyhogy aztán jobbnak láttam gyalogosan menni hazáig. A defektes biciklin kívül a térdem is teljesen defektes lett.
Másnapra a Csacsogós néninél lett volna jelenésem, de le kellett mondanom. Hát… Azt az aggodalmat. Mi lesz most a biciklivel? És a térdemmel? És nincs senki, aki segíteni tudna? És.. És… És…
Pár nap múlva – emlékszem, azért ez már nekem is sok volt – egyetlen nap alatt NÉGYSZER is hívott amiatt, hogy: “Meg ne próbáljam még egyszer az állomáson hagyni a biciklimet, és amint tudok, siessek hozzá, mert kulcsot akar adni a kapuhoz, meg a garázshoz, hogy én soha többé kint ne hagyjam az állomáson a biciklimet.” Egyszerűen ez már… Rettentően sok, de mégis… Nem tudok rá haragudni. Akárhogy is nézzük, ő nekem egy igazi hiánypótlás. Vagy talán csak az Élet akar általa törleszteni? Nem tudom, de hát legyen…
Szóval van még egy bennem szorult történet. Több is van, de ez most a soron következő.
Egy hallomásból ismert történet. Talán már unod a sok előző életes mesét, jöjjön most egy következő életes! 😀
Az eset Dél-Afrikában történt. Egy alkalommal egy idős hölgy szólított meg egy fiatal házaspárt egy különleges helyen egy különleges pillanatban. A részletek nem fontosak. Csak a mese.
Megkérdezte az idős hölgy az ifjú pár hölgytagjára nézve, hogy mikorra várják a babát. Értetlenül, és megdöbbenve néztek rá. Alig néhány órával azelőtt tudták meg, hogy gyermekáldás elébe néznek, és még senkinek nem volt idejük sem elmondani az örömhírt! A néni mégis meglátta azt, amit mások nem sejtettek…
Szó szót követett, és a beszélgetés nagyon felszabadultan folytatódott. Igencsak boldogan beszélgettek az ifjak az idős hölggyel. Olyannyira, hogy a néni végül rátért a lényegre. Hogy mit szólnának, ha… Furcsa, szokatlan volt a kérdés, nem szokás az ilyesmit csak úgy előre megbeszélni… Szóval. Mégis mit szólnának ők ketten, ha a néni… illetve hogy is fogalmazzak. Maga az a LÉNY, aki most a néni testében lakozik, szóval: ha ő lehetne a jövendőbeli gyermekük???
Megvallom őszintén, ez a történet nekem is eléggé eltúlzottnak tűnt. Egy darabig. De most már…
A folytatás aztán jól alakult, a néni, és az ifjú pár együtt mentek el nagy bevásárlásra, és a néni ragaszkodott hozzá, hogy a végösszeget ő fizesse – elvégre hát azért… mégiscsak ő fogja használni azokat a holmikat, vagy nem???
A történet további részét nem ismerem. De nem nehéz elképzelni. Igaz, kissé hajmeresztő, dehát.. Az Élet már csak ilyen. Igen. Valójában az Élet az ILYEN!
Hallottam korábban hasonló esetről, nem is annyira távoliról, egy magyar házaspár, akik babát vártak, a mendemonda, vagy talán igaz történet szerint egyszer különleges, messziről jött vendég párost fogadott, és ha igaz a hír, ők is leegyeztették, hogy az idős pár férfi tagja hamarosan abba a testbe költözzön, amelynek ők a szülei. Sőt talán még az is igaz lehet, hogy az idős hölgy,az egykori “feleség” időről időre elviszi magához vendégségbe a gyermeket, aki azóta már felnőtt. És nem férfi testben él…
Nem akarok én nagyon mindenféle határokat feszegetni, de csak úgy elméleti szinten belegondolok abba, hogy mennyire más lenne egy olyan világ, ahol ez lenne az elfogadott szokás? Végülis… Eléggé nagy lutri csak úgy véletlenszerűen becsapódni a semmiből egy vadidegen nő lábai közé… Anélkül, hogy tudná az ember előre, hogy mire is számíthat majd… Én annyira azért nem emlékszem tisztán azokra a pillanatokra, inkább csak nagyjából el tudom képzelni magát az eseményt. Talán ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor egy műanyag tányér kocsonyát teljes erőből a falhoz vág az ember, oszt… Csatt… Mindenhol baromi nagy fényesség, és ordíccsá! Különben még piszkálgatnak is, ha nem teszed. Emlékszem, Lenkei doktor úr Gyengéd születésről szóló könyvében írta le nagyjából a születés utáni eseményeket minden ködösítés és szépítgetés nélkül úgy, ahogyan az van. Vakító fények egy 9 hónapig teljes sötétségben élő szempár számára, mindenféle orvosi eszközök érintése, és hangja, a létező összes lukba mindenféle izékat dugdosnak, cseppentenek ide meg oda, szétfeszítik a 9 hónapig összehajlott gerinc oszlopot. Roppant mókás dolgok ezek… És aztán jön a bemutatkozás – már ha a szülők képesek arra, hogy emberként kezeljék az újonnan érkezett kistestű, ámde mégiscsak humanoid lényt. Aki talán éppen azelőtt lépett meg egy öreg, és rozoga testből…
Szóval… Az egész nem kifejezetten a saját életem miatt jött elő.
Egy alkalommal egy facebook csoportban, ahol elvileg író és alkotó emberek osztják meg a gondolataikat, egy korombeli fickó írását olvastam. Bár nyilvános az írás, inkább nem idézném szó szerint. Csak a lényeg röviden.
A fickó leírta, hogy a lánya 15 éves korában egy alkalommal, mikor a lány egy fiú osztálytársával biliárdozni készült, miket csinált, és mondott. Gyakorlatilag életveszélyesen – és nem viccből! – megfenyegette a fiút, hogyha nem viszi haza időre a lányát, akkor kinyírja őt, akárhol is van. A lánnyal pedig ugyanezt végigcsinálta még a program előtt. Olyan ordenáré módon viselkedett, hogy a lánya végül belökte a szobába, és rávágta az ajtót. A biliárdozás helyett kész pokol lett a sztori, mert a fiú gyakorlatilag idegbajt kapott, és már jóval korábban el akart indulni, mint ami egyébként indokolt lett volna. Egy következő alkalommal pedig az akkor már 17 éves lányának egyszerűen csak neki szegezte a kérdést, hogy: “Aztán volt-e már a lábaid között kukac?”. Minek eredményeképpen sem az anya, sem a lánya két napig egy szót sem szólt hozzá. És akkor bennem felmerült a kérdés: vajon a két nap után MIÉRT álltak szóba vele?
A csoportban nagyon népszerű volt az írás, és sokan jót nevetgéltek rajta, voltunk viszont néhányan, akik hangot adtak a rosszalló véleményüknek. Addig folytatódott a dolog, míg engem 24 órára felfüggesztettek a csoportból. Mert csak nem akartam elfogadni, hogy egy apának ilyen módon kellene a lányát kezelnie. A többiek pedig elégedetten röhögtek tovább.
Akkor ott azon a napon valami megroppant bennem. Nem csak maga a történet miatt, és azért, mert mélységesen át tudtam élni annak a szerencsétlen kamasz srácnak az érzéseit. Sokkal inkább azért, mert megdöbbentett, hogy emberek egy nagy csoportjában, ahol elvileg többé-kevésbé értelmes és intelligens, olvasott, és írni is tudó emberek vannak, ez a degenerált, őrült viselkedés nem csak elfogadhatónak, de egyenesen kívánatosnak is számított! MIÉRT???
Na, én ekkor fordultam egyet, vagy inkább a világ fordult velem egyet, és belegondoltam abba.. Vajon mekkora borzalmas tévedés éppen egy ilyen családba, egy ilyen apához megszületni? Nem, egyáltalán nem gondolom azt, hogy a leírt két “aprócska” történet egyedi lett volna ennek a családnak az életében. Nem, ez minden bizonnyal mindennapos lehetett náluk. És azért na. Egy ilyen családban felnőni… Hát. Hiányzik az a fészkes fenének (és most borzasztóan visszafogtam magam, és a szókincsemet!).
És úgy elmerengtem. Nem úgy kellene-e legközelebb intézni a dolgokat, hogy ez a születés-sztori ez ne olyan legyen, mint egy borítékos sorsjegy a postán: “Sajnos NEM NYERT”. Kaparjon másikat! Jujj.
Azt hiszem, mégiscsak menni fog. Ma annyi mindent írtam, annyi mindent megéltem, és megjártam érzelmileg… De már megy az írás megint. És fog ez menni. Mert: Élvezem, megint élvezm, folynak a betűk, ömlenek a szavak, csattognak a billentyűk… Muzsikál a klaviatúra, életre kelnek a történetek, és… Életre kelek én is lassan.
Mára ennyi, legyetek jók, olvassátok a régebbi írásaimat is, mert kiderült, hogy elég sokan vannak, akiknek igazából nem sok fogalmuk van arról, hogyan kezdődött ez az egész, hogy kerültem én ide egyáltalán, meg hogy ki a franc is vagyok én valójában???
Ülök egy ágon… Egy szép hosszú ágon… Fölll… Leee… Fölll… Le….
Jóéjszakát Nektek! 🙂