Az Önélet-harc folytatódik

Az író két hónapja haldoklik bennem. Nemhogy írni nem tudott, de élni is alig.

A könyvem címe: Önélet-harc. Nem tudnám megmondani, honnan jött ez a cím. Csak úgy jött. Valahonnan irdatlanul mélyről. Az első pillanatban tudtam, hogy EZ A CÍME. Megvan. Pipa.

Egy harc az nem valami elméleti dolog. Egy harc nem egy elképzelt dolog. Nagyon is valós. KÉT FÉL kell hozzá. Nem igazán gondolkodtam el ezen. Nem érdekelt.

Aztán jöttek az írások. Ilyenek, meg olyanok. Valahogyan mindig újabb és újabb témák, ötletek, emlékek. Egyre többször éreztem magam kellemetlenül. Hogy ezt nem… Ezt MÁR NEM. Már nem írhatom meg. Mert… Mert ez aztán tényleg, de igazán naagyon naaagy port kavarna. Úgyhogy hagytam inkább. Aztán a következőt. Meg az az utánit. Végül már nem maradt mit írnom. A lágyabbakat nem akartam elkezdeni. Nem azokon volt a figyelmem. Amiken volt, azok meg túúúúl… Túl forróak voltak. Égették a kezeimet. Inkább nem.

Végül majdnem megállt az írói szívem. Miközben minden, de tényleg: MINDEN erőmmel azon voltam, hogy megírjam. Nem pusztán azért, meg megígértem. Nem pusztán azért, mert többen már kifizették előre. Hanem mert úgy éreztem, azt éreztem, hogy EZEN KELL átmennem. Valahogyan. Áhh. De nem.

Próbáltam összeszedni magam. Olyan voltam, mint egy terméketlen kőszikla, aki mégis mindenképpen forrást akar csikarni magából. Mert itt bent, leges-legbelül ott volt az a hűs forrás. Mivel már évek óta folydogált valami, csak úgy takarékon… Ehh. Ez NEM AZ ÉN JÁTSZMÁM! Nem az én nagyságrendem!

Néhány hónappal ezelőtt furcsa kép tárult a lelki szemeim elé… Azt láttam, hogy az előttem álló rét ketté nyílik… A virágok a réten két térfélre szakadnak. Vannak azok, akikre a fényem továbbra is süt, és vannak, amelyek többé már nem nyilnak, nem fordulnak felém. Az egész világ a szemem láttára készült kettészakadni előttem. A hideg is kiráz a gondolattól, annyira féltem mindig is ettől. Az egész világ ketté szakad: rajongókra, imádókra, és ellenségekre, gyűlölködőkre… A siker törvényszerű velejárói. A harc alkotó elemei. Az Önélet-harc alapkövei… Ami miatt az egész történet életre kelt bennem.

Elfordítottam a fejemet. Nem akartam ezt a gondolatot tovább gondolni. Mentem én mindenfelé, amerre csak lehetett, keresve a nyugalmat. Mentem pecázni. És este hazajöttem. És még mindig nem voltam nyugodt. Mentem táncolni. Majd azután a jéghideg éjszakában magányosan, átfagyva érkeztem haza. És nem voltam nyugodt. Aztán mentem fát vágni, emberekkel beszélgetni. Aztán hazaértem. És nem voltam nyugodt. Aztán leültem, és hallgattam a madarak tavaszi dalát. Aztán bejöttem. És nem voltam nyugodt. Mentem birkózni a Tutyával. És nem élveztem. És nem voltam nyugodt. Hallgattam a rádiót, a sok-sok ostoba fecsegést. Hogy majd eltereli a figyelmemet. De nem terelte el. És nem lettem nyugodt. Leültem a géphez, és kártyáztam. Sokat, sokáig. Aztán az éjszakában egymagam teljesen kimerült aggyal, hullafáradtan estem be az ágyamba. És nem voltam nyugodt. Sokszor aludni sem tudtam. Hajnalban felriadtam, órákig forgolódtam, a fél délelőttöm azzal a küzdelemmel ment el, hogy összeszedjem magamat. Kimentem fát hordani, bozótot irtani, cipekedni. Főztem, mostam, takarítottam… A testem kifáradt, fájt tőle mindenem, az ujjaimba szálka ment. Aztán bejöttem. És nem voltam nyugodt.

Végső kétségbeesésemben a könyvespolchoz léptem, leemeltem azt a könyvet, amiben rengeteg kérdéssor van, mindegyikük egyfajta felidézése a múlt bizonyos pillanatainak. Azért, hogy az ember gondolatait rendbe tegye, a figyelmet pedig jó, és még jobb dolgokra irányítsa. Találomra kiválasztottam egy listát, ami az élet sikeres pillanataira tereli a figyelmet. És olvastam a kérdéseket, és küzdöttem velük. És küzdöttem. Órákig. És csak mindig, újra, meg újra ugyanazokkal az emlékekkel találkoztam. Veszteségek, bukások, veszteségek, bukások… Egészen egyszerűen semmi másra nem tudtam figyelni már. Úgyhogy azt gondoltam, ha ez jön, akkor ez jön. Jöjjetek, idióta gondolatok, veszteségek, bukások! Gyertek csak, b@ssz@tokmeg!!! És jöttek. De azért egy idő után kezdett lazulni a dolog. Kezdett könnyebben menni, kezdtek rövidebb idő alatt jönni a válaszok. Kicsit jobban lettem. Éreztem, hogy nem ez az, amit most csinálnom kellene, csak azt nem tudtam, hogy ha nem ezt, akkor mégis mit???

Múlt keddre aztán tényleg kidőltem. Egyre korábban feküdtem esténként, egyre később ébredtem… Aznap sehogy sem tudtam már felkelni. Csak aludtam, aludtam, aludtam… Aztán eldöntöttem, hogy akkor aludni fogok. Minek még rosszabbul érezni magam? Úgyis éppen eléggé erőtlen vagyok. Valamikor kivánszorogtam enni, aztán igyekeztem összeszedni magam, lefürödtem, mert másnapra jegyem volt egy tréningre. Amit még tavaly novemberben fizettem ki. Az egész annyira sorsszerű. Tudtam, hogy ez a visszaút záloga. Nem tudtam, mi fog történni, csak azt, hogy az életemet fogja visszaadni nekem. Biztosan tudtam, egy pillanatig sem volt bennem kétség. Még a téma is pontosan az volt, amire szükségem volt: “Érd el a céljaid – avagy a célok elérésének mestere”.

Régi, régi morális problémáim voltak. Nehezen eldönthető kérdések hemzsegtek a fejemben. Mit tehetek meg, és mit nem? Ki mondhatja meg ezt nekem? És milyen jogon? Végső soron… 100 évvel ezelőtt azokat, akikkel most kapcsolatban vagyok, még nem is ismertem – javarészt nem. Lehetnek “visszatérő résztvevők” az életemben, de a legtöbbjükkel nem volt dolgom 100 évvel ezelőtt. A rokonaim nem voltak a rokonaim. A barátaim nem voltak a barátaim. Az ismerőseim nem voltak az ismerőseim. És 100 év múlva sem lesznek azok. A legtöbbjük nem. Egyetlen egy valaki van, akivel 100 évvel ezelőtt egészen biztosan volt kapcsolatom. És akivel 100 év múlva is lesz.

Én. Én magam. Kinek van tehát joga beleszólnia abba, hogy ÉN milyen állapotban leszek majd 100 év múlva? Talán pont azoknak, akik megkérdőjelezik még azt is, hogy 100 év múlva egyáltalán élni fogok? Vagy talán azoknak, akik mindeddig ebben az egész életemben minden lehetőt megtettek, hogy nyíltan – vagy ha nyíltan nem ment, hát titokban, burkoltan! – megakadályozzák azt, hogy magamra találjak, hogy megtaláljam mindazt, amire tehetségem van… Az írás, a zene, a művészetek, a tánc…

Nem állítom, hogy sokan vannak. Nem hemzsegnek az ember életében olyanok, akik mindenre elszántan ha beledöglenek is, akkor is keresztbe tesznek. Mindig. Mindenben. Sokszor látszólag pont az ellenkezőjét teszik, de végül kiderül: mégsem. Már megint bevettem… Bekajáltam. Sokadszorra is.

Nagyon meglepett, hogy az előző írásomra – várakozásommal ellentétben – nem kaptam sok támadást, viszont kiderült, hogy sok olyan – eddig nem felhozott dolgot – érintettem, amivel sokan tudtak azonosulni. Ez pedig elgondolkodtatott. Mit írhatok én akkor meg tulajdonképpen? És mit is számít az, hogy vannak, és lesznek is olyan történetek, amik néhány embernek naaagyon nem fognak tetszeni, de amelyek sokkal, de sokkal több emberben szabadítanak fel olyan emlékeket, amikkel már régóta nem foglalkoztak, nem mertek foglalkozni… Csak úgy hordozták magukban. Mennyivel van több joga annak, aki az egész életét arra tette fel, hogy ártson… Számtalan eset, de tényleg… Ha belekezdenék, sosem tudnám abbahagyni, úgyhogy nem merülök bele annyira… És megérdemli-e vajon az, akinek rengeteg fájdalom köszönhető… Hogy elhallgassam, amit érzek, amit gondolok???

Eszembe jutnak olyan dolgok, hogy most így utólag a hátamon futkos a hideg… 10 évesen Berlinben az Alexander-platzon. Egy “baráti” családdal voltunk nyaralni. A légkör egyre csak rosszabb és rosszabb lett, és én egyre rosszabbul éreztem magam. Igazságtalanul bántottak, és ott volt ez a két család, és senki, de tényleg senki nem mondta azt, hogy: “ÁLLJ! EBBŐL ELÉG VOLT!” És akkor, ott, az Alexander-platzon, 10 évesen elindultam… Világgá. Az anyám elől menekültem. A SAJÁT ANYÁM elől. Aki mindent, amit csak ember meg tud tenni, megtett. Hogy bántson. Hogy megalázzon. Hogy kikészítsen. Hogy miért… Már megtudtam. De akkor még nem is sejtettem. Úgyhogy mentem, csak mentem előre azon a bazi nagy téren, emlékszem azokra a furcsa hatalmas szobrokra, és leültem az egyik szobor tövébe, biztonságos távolságra a többiektől. És ültem, és néztem körbe-körbe… És azon gondolkodtam: most mit tegyek? És hirtelen rádöbbentem: 10 éves GYEREK VAGYOK! Egy idegen országban, ismeretlen emberek között, akiknek még a nyelvét sem értem! Nincsen hova mennem. Nincsen, aki segítsen rajtam. Akikkel együtt érkeztem, akikkel együtt vagyok, nem védenek meg, nem állnak mellém. És ültem ott jó sokáig, míg a többiek ettek. Én nem ettem. Nem volt mit ennem. És szembe kellett néznem, hogyha nem megyek vissza közéjük, veszélybe kerül az életem. És akkor visszamentem. És újból megaláztak. Kigúnyoltak. És odavetették az alamizsnát, hogy ne dögöljek éhen… Érted ezt?

Vajon megírhatom én ezt? Van jogom megírni? Ki mondhatja meg, hogy megírhassam ezt, vagy akármelyik másik emlékemet? Talán az, aki akkor sem volt rám tekintettel? Akkor sem vett emberszámba? Akkor sem tudott uralkodni azon a belső késztetésén, hogy belém taposson, és csak nézte, és nézte azt, amit átélek? Igen… Erre lehet azt mondani, hogy: “NEM IGAZ!”. De. De igen. Igaz. Sajnos IGAZ. Annál is inkább, mert az én emlékezetem sokkal, de sokkal jobb állapotban van, és mindig is jobb állapotban volt, mint azé, azoké, akik azt mondják, hogy nem igaz.

Tele vagyok kétségekkel. Az elmúlt közel 30 évemben mást sem hajszoltam, csak a boldogságot, és a sikert. Tele vagyok bukásokkal, veszteségekkel, és ezektől iszonyatosan nehéz elválasztódni. Különösen akkor, ha ezeket a veszteségeket, kétségeket még folyamatosan erősítik, táplálják is. Tudatosan, szándékosan, vagy csak butaságból. de sokan, és sokféleképpen. És hidd el, ez nem egy néhány résztvevős dolog. Nekem most a becsületem a tét, hogy meg fogom tudni írni a könyvemet, amit megígértem, vagy nem? Fenn tudom-e tartani a szándékomat, hogy teljesítsem az ígéretemet, vagy nem? Ha tudom teljesíteni, nem csak előttük marad meg a becsületem. Ha holnaptól mindenki, aki elküldte nekem a pénzét, azt mondaná, hogy bocs, de nem hiszek benned tovább, kérem szépen vissza a pénzemet, az nem csak azért vágna agyon, mert pénzügyileg tönkremennék, hanem azért, mert ezekből a kicsike “igen”-ekből táplálkozom… Ezekből az elismerésekből…

Tegnap végre leültem, és kigyűjtöttem minden olvasói véleményt, amit eddig valaha is kaptam tőletek, és azoktól, akik a könyvemet előre kifizették még akkor, amikor egyetlen betű sem volt belőle megírva. El sem tudjátok képzelni, mekkora dologként éltem meg azt, hogy ezt megtettétek! Amit pedig az én őrangyalom megtett, hát… Arra nincsenek is szavak. Megírtam az előzőben, a “Mindenféle angyalok”-ban.

Szóval elérkezett az idő, hogy átlépjem a külső, és a belső gátjaimat. El kellett végre határoznom, hogy megírom AZT, PONTOSAN AZT, ami az eszembe jut. Nem fogok foglalkozni olyanokkal, akik úgy egyébként tényleg…

Az utolsó csepp a pohárban. HETEK ÓTA azon molyolok, hogy MEG MERJEM ÍRNI??? Igen. Meg merem írni. Már érlelődött bennem az elhatározás. Mert éreztem, hogy ha ezt nem írom ki, akkor nem fog menni ezután az írás.

Csak hogy értsd. Fel kellett fognom, hogy az ÉLET CSAPATJÁTÉK. A sikerek nem egyéni sikerek, a bukások nem egyéni bukások. Amikor majd’ beledöglesz, hogy sikeres, és boldog életet élj, hogy sikeressé és boldoggá tehess másokat, de nem megy… Az Istennek sem megy! Akárhogyan is nyomod, majd beledöglesz… Sokan tényleg bele is döglenek, ha nem adják fel a harcot…

Amikor elkezdtem írni a könyvemet, és jöttek az első pénzek, jöttek a dicséretek… Eszembe jutottak a régi idők nagy kalandjai. Egyik a másik után. Élveztem az írást, és tudtam órákon keresztül csak ülni a billentyűzet mellett, és csak írni, és írni… Kialudt a tűz a kályhában, kifutott a tea, odaégett a kávéfőző, éhen halt a Tutya… Édes pofám, mennyire túlélő típus. Szerencsém van ezzel a döggel, na. Ő az első nem emberi élőlény ebben az életben, akit képes voltam megpuszilni úgy, hogy az tényleg egy szívből jövő, őszinte, valódi puszi volt. És nem keltett bennem rossz érzést, sőt… Nyavalyás! 😀

Egyszer csak váratlanul az anyu nekem szegezte a kérdést, hogy ŐK IS olvashatják-e a könyvemet? Az a furcsa régi érzés azonnal belém jött, de…. elhessegettem. Arra gondoltam… Végül is annyira keveset tudnak, értenek rólam a saját szüleim. Mennyivel könnyebb lesz majd az életem, ha ők is elolvassák, miket csináltam – nem sokat beszélgettünk ilyesmikről korábban otthon. Olyan jó lenne, ha az én szüleim is megértenék az én érzéseimet, a vágyaimat, a problémáimat, megismerhetnék az izgalmaimat, a szerelmeimet, amikről sosem beszélgettünk őszintén. Sohasem. Hát nem tök jó ötlet? Rábólintottam.

Mentek a könyv részek, írtam a blogot folyamatosan. Az első időben nagyon termékeny író voltam, sőt egyre jobbakat írtam. Éreztem is, törekedtem is rá, és jöttek is a visszajelzések.

Ilyeneket:

“Fantasztikus és magával ragadó az írásod! Elolvastam és potyogtak a könnyeim. 10 évesen hogyan tudtál ilyen mély érzelmeket megélni? Akkor vajon most, 51 évesen mire lehetsz képes? Mi mindent kaphat Tőled a leendő párod?”

Meg hogy:

“Az tetiszk a történeteidben, hogy közvetlen hangvételben mesélsz, mégse köznyelvi, élőszóhoz hasonlítani akaró, hanem sokkal inkább novellaszerű irásmóddal.

Azt érzem hogy a történet az elejétől a végéig magával ragad, és végig tudni akarom a sztori végét 😀 😀 

Hajrá, kitartás, és eléred amire vágysz!”

És Mr V. B. a világ legjobb virtuális barátjának másik gyönyörű írása (ez az előző is tőle van!):

“Teljesen olyan hogy leveszel valami menő könyvesbolt bestseller polcáról egy könyvet amiben életrajzi novellák vannak 😀 😀

Lebilincselő a történet és az is ahogy kifejted.

Nekem nagyon tetszenek azok a részek amikor kérdésként teszed fel a gondolatokat.

Az úgy viszi előre a figyelmet :D”

És még egy másik, egy másik olvasótól:

“Hát ezt annyira átadtad, ezt a történetet!

Olyan torokszorító üresség lett bennem…

Kalandos életed van, az biztos, úgyhogy anyag hiányban nem szenvedsz. Csak így tovább, várom a folytatást!”

És végül a kedvencem:

“Andris!

 Elhatároztam az írásod olvasása előtt, hogy nem fogok keresni új jelzőket, a korábbiakat gyűjtsd össze. (A megkezdett és elküldött változatból már éreztem, hogy nagyon jó lesz)

De ez zseniális!!!!! Ezt nem lehet csak úgy kezelni, mint gondoltam. Éreztem a szerelmes izgalmadat, a fájdalmadat, a csalódottságodat.

Benne éltem az első betűtől az utolsóig.

Folytasd, folytasd!!!! Irj! Ne bizonytalanodj el! Kérlek szépen!”

Egészen egyszerűen IMÁDOM, amiket az olvasóim küldenek egy-egy írásom után! Te nem így éreznéd??? Hosszú-hosszú oldalakon csak ilyenek vannak… Szinte lehetetlen kiválasztani közülük a “legjobbat”, mert mindegyik nagyon-nagyon kedves a szívemnek! Hamarosan a gyűjteményemet fel fogom tenni egy oldalra, és mindenki megismerheti őket. Nade vissza az elejéhez.

Múlt az idő, és valahogyan furcsán éreztem magam. Azért úgy vártam, hogy majd valami reakció lesz a szüleimtől, de semmi. Közben történt mindenféle ez meg az… Azért egy keveset írtam ezekről.

Aztán jött az alagút vége. A teljes sötétség beállta: ELFOGYOTT A PÉNZ, és elapadt a virtuális írói tollamból a tinta. Se pénz, se írás… És akkor arra gondoltam… Tudod, ilyenkor néha azt gondolja az ember, hogy hátha éppen az orra előtt hever a megoldás… Tudtam, biztos voltam benne, hogy KELL EGY WEBOLDAL. Kell egy weboldal, ahol több új olvasót tudok szerezni, ahol a régi követőimet is el tudom indítani, fel tudom ébreszteni az érdeklődésüket, és ha lesz megint bevétel, és lesznek új megrendelések, akkor talán… Akkor talán majd az írói kreativitásom is megindul megint. Hátha csak “átmeneti üzemzavar” ez az egész. Csak egy kis PÉNZ KELLENE. Csak egy weboldalnyi, nem több.

És akkor eszembe jutott, amit pár hónapja mondott az anyu. “Fiam, a kettőnk nyugdíja apáddal nekünk bőven elég mindenre, sokszor még azt sem tudjuk elkölteni. Nincs nekünk már semmi újra szükségünk, MINDENÜNK MEGVAN MÁR.” És emellett az apám még mindig dolgozik a vállalkozásban. És ez a vállalkozás megy, és megy már huszonhatodik éve. Van munka, és van bevétel.

Én sosem foglalkoztam a szüleim anyagi helyzetével. Dacára annak, hogy ezt nem hiszik el, de tényleg nem érdekelt sosem, hogy mennyi pénzük van, és mire költik. Tudtam, hogy van, és néha elgondolkodtam, hogy vajon miért… Vajon miért van az, hogy a tágabb családunkban, és elég sok ismerősömnél is azt tapasztaltam, hogy az anyagi nehézségek idején a családok általában összetartanak. Nálunk ilyen nemigen volt. Igazából VALÓDI összetartás sosem volt. Belegondoltam: Vajon én APAKÉNT, ha anyagilag teljes biztonságban élnék, és tudnám, hogy a fiam nélkülöz, vajon meddig mennék el a segítségnyújtásban?

Mindig is úgy éreztem, hogy az efajta segítségnek a mi családunkban “ára van”. Már eleve nem is feltételezik rólam azt, hogy ép ésszel el tudom dönteni, hogy mire van szükségem. Ezért inkább nem adtak. Biztos, ami biztos. Jobb helyen van az ott, ahol van, mint esetleg valami baromságra odaadni annak a hülyének. Úgyse megy már évek óta semmire, úgyse tud a saját talpára állni évek óta, sose volt igazán jó döntése semmiben… Ezt bizony én nem csak éreztem, de hallgatnom is kellett. Időről időre – a látszólagos békeidők után – mindig újra, meg újra, meg újra előkerültek a bukásaim, a hibáim, a veszteségek, amiket okoztam, a “kidobott pénz, amit nekem adtak”… Basszus, ezt én évtizedek óta hallgatom… Kicsit talán mégis feledékeny lehetek?

Szóval eszembe jutott, hogy egy weboldal elkészítésének az ára minden bizonnyal nem tenné tönkre a szüleimet anyagilag. És… És egy alkalommal megemlítettem az apámnak, míg az anyu kórházban volt, és esténként rendszeresen felhívtam, hogy tartsunk végre ilyen hosszú idő után rendes emberi kapcsolatot, szóval… Arra gondoltam, hogy KÉREK TŐLÜK. Pénzt. Végülis… Csak az életem múlik azon, hogy tovább tudok-e lépni, vagy sem.

Tudod, azért az bennem volt, hogy bár azt tudtam, hogy az anyám rendszeresen olvasta az írásaimat (a levelező program pontosan megmutatja, hogy ki mikor, hányszor olvasta el az emailt!), és azt is tudtam, hogy az apámat ez az egész egyáltalán NEM IS ÉRDEKLI… Azt nem tudom, mikor volt olyan… Ehh. Mindegy. Csak azért azt vártam, hogy egyszer, csak EGYETLEN EGYSZER az anyám ennyit mond majd: “Kisfiam – mindig így hív, ha egy kicsi szeretet-féleség tör ki rajta – ez nagyon szép történet volt. Örülök a sikerednek, örülök, hogy elindultál az életedben azon az úton, ami téged boldogabbá tesz, hiszen látni, érezni rajtad, hogy szereted, amit csinálsz.” És basszus. Mennyire jó lett volna a SAJÁT ANYÁMTÓL megkapni azt, hogy: “Kisfiam! Ne hagyd abba! ÍRJ!”

De nem.

És aztán eljött a múltkori utazásom időpontja, amikor kölcsön kértem az utazásra, annak dacára, hogy az öcsém eleve megkérdőjelezte, hogy “minek?” akarok én odamenni. És mindvégig, míg ott voltam, azt éreztem, az volt a levegőben, hogy.. NEM.

Hogy a szüleim NEM akarnak támogatni. Hogy NEM akarnak segíteni. Hogy NEM érdekli őket a kibontakozó írói pályafutásom, hogy NEM akarnak támogatni.

És ez hagyján.

De azt is tudtam rögtön, hogy nemcsak hogy nem támogatnak, de ettől fogva MINDENBE, amit csak tenni, írni, mondani fogok, amibe csak lehet, BELE fog – vagy fognak? – kötni.

És akkor valami végleg megszakadt bennem. És jöttek is a kritikus hozzászólások, a kétségbevonás, az akkor már teljesen nyílt támadás.

És a letiltás. Végleg.

Mert… Korábban történt már olyan, hogy nem bírtam kezelni a helyzetet, és az EGYETLEN módja annak, hogy elviselhető legyen a helyzet a számomra, az volt, hogy megszakítottam velük MINDEN kapcsoltot. Annak idején, amikor kis híján utcára kerültem, amikor Miss VékonyH ígérete ellenére egyik napról a másikra kitette a cuccaimat a lépcsőházba – a szüleim nem voltak sehol. Tudtak volna segíteni – csak egy autó, és egy tank benzin kellett volna – mindkettő megvolt nekik, bőségesen megvolt. Nekem mégis busszal kellett mentenem, ami menthető, miközben a szüleim békésen élték a mindennapjaikat. És akkor ez hatalmas veszteség volt a számomra mind anyagilag, mind emberileg… Itt megtörtént esetről van szó. Tényekről. Akkor azért nem lett végleges a kapcsolat megszakítása, mert maradt még olyan “közös ügyünk”, ami miatt újból találkoznunk kellett. És… Úgy éreztem, hogy maradt még… Valami bennem maradt még. Amit még el szeretnék mondani nekik. Amíg még lehet. Amíg még meg tudják hallgatni.

És most valami megváltozott. Egyszer csak rá kellett jönnöm, hogy hiába. Hiába MINDEN. Hiába beszélek, hiába igyekszem bizonyítani, hiába teszek meg MINDEN tőlem telhetőt, mégis. Ugyanazt és ugyanazt a hibáztatást kapom. Mert nem adok abból, AMIM nincs. Mert nem tudok adni abból, AMIM nincs. És ha megszakadok, akkor sem tudok ennél többet megtenni. De egyáltalán…

Megéri még bármit is tennem? Maradt még bármi is, amit még meg lehetne tenni? Volna még bármi olyan, amit… Ami legalább a reménynek a leges-legkisebb morzsáját is jelentené?

Nincs.

Már nincs.

Arra jöttem rá, hogy… El tudnám én még hallgatni ezt az egészet. A hibáztatást, a vádaskodást… De NEKEM nincs már mit mondanom. NEKEM fogyott el a mondanivalóm.

A harc folytatódik.

Az Önélet-harc folytatódik – immáron egymagamban.

Nélkülük.