Itt vagyok

A puszta véletlen műve, hogy éppen egy hónappal ezelőtt írtam utoljára. Aki szelet vet, vihart arat – mondják.

Némi tanakodás után úgy döntöttem, hogy nem csomagolom be a mostani mondandómat. Minek?

Egy hónappal ezelőtt krízis helyzetbe kerültem. Már jó ideje feszült voltam amiatt, hogy a rendelkezésre álló időt nem tudom megfelelően kihasználni. Útálom azt, amikor elfogy az idő, és csak valami brutális lépéssel tudom megoldani azt a helyzetet, amit nem sikerült elkerülnöm. Sokáig gondolkodtam, és nem sikerült dűlőre jutnom sok kérdésben. Akárhogyan is erőlködtem, nem sikerült megoldanom bizonyos dolgokat, nem tudtam mit kezdeni váratlan helyzetekkel. És elfogyott az időm. Akkor írtam az előző bejegyzésemet. Nem is sejtettem, hogy micsoda lavinát szabadítok azzal magamra…

Szinte azonnal jöttek a reakciók. Akkor még bírtam energiával, de aztán…

Az első néhány üzenet nagyon segítőkész volt. Némi párbeszéd után sikerült megértetnem, hogy ez itt most NEM az a pillanat, amikor az ember feladja az álmait, és elmegy a teszkóba árufeltöltőnek. Sőt, ha ezt a pillanatot sikerül valahogyan túlélni, és megfelelő megoldást találni a helyzetre, akkor később ez lehet az “A Sztori”, amire hivatkozni lehet, amire büszkének lehet majd lenni, hogy “Tessék, nézzétek, ilyen helyzetből is sikerült felállnom!” – és lehet mondani bármikor bárkinek, hogyha én ezt kibírtam, akkor neked sem szabad feladni! Végtelen hálám miss Violet-nek azokért az aranyat érő, életmentő sorokért, amiket akkor írt! Most nem keresgélem elő őket, de tudnod kell, hogy az eddigi olvasói visszajelzésekből mostanra egy kisebb könyvet is össze lehetne már állítani, körülbelül 40-50 oldalnyi olvasói történetem van. Volt, aki azt írta, hogy az egyik írásomnak köszönheti a mostani párját. Van, aki hosszú idő után mostanra döntötte el azt, hogy kilép az élettelen házasságából. Akadt, aki most MIATTAM döntötte el azt, hogy elkezdi végre megírni a saját könyvét, amire már több, mint tíz éve készül. És mindjárt neki is ült, és elküdte az első fejezetet! Meg kell mondanom, irigylésre méltó, igazán ügyes kis elbeszélés. Miss Violet pedig azt írta, hogy az én írói képességeim jobbak, mint két általam nagyrabecsült barátomé, mert bennem jobban megvan a művészi oldal! Ráadásul nekem már el van adva az a könyvem, amit még meg sem írtam! Nem sokan vannak olyanok, akiknek már a legelső könyve úgy került piacra, hogy még el sem kezdte írni… Persze nem kicsi a teher sem, dehát ez azért mégiscsak egy meglehetősen szokatlan dolog, nem?

Mostanra a múltkori helyzet átmeneti megoldást kapott, de ez még kevés az életben maradáshoz. Sőt bizonyos szempontból most még rosszabb is, mint a legutóbb volt.

Az történt, hogy akkor nemcsak a pénz fogyott már el, hanem a tüzelőm is a végét járta. Úgyhogy összekötöttem a kellemetlent a haszontalannal. Nekiálltam kivagdosni az udvaron azokat a félig kiszáradt fákat, amik az elmúlt két nyáron szinte egy szem hasznos termést sem hoztak. És kiirtani a felső sarokban az akác-dzsungelt. Mivel a két évvel ezelőtti szerszámok nem bírták sokáig, szinte fél éven belül minden fejsze, balta, és kalapács megadta magát, így aztán egy eleve lehetetlen eszközkészlettel mentem neki a harcnak. Ráadásul a januári begubózós-fagyoskodós időszak után a fizikai munka még nehezebben ment. Állandósult az állapot, hogy minden porcikám fájt. De csináltam, mert csinálnom KELLETT. Már nem volt kiút, ezt végig kellett nyomnom. Aztán valahogyan az időjárás is mellém állt, úgyhogy már nem fogy annyi tüzelő, és ha nem lesz radikális visszaesés, ezt a telet már kihúzom így. Már csak pénz kell. És idő, ahhoz, hogy írhassak, és még valami…

Az előző írásom után megindult a lavina. Miért írok a pénzről – ez zavaró… Miért írom meg azt, hogy nincs lehetőségem naponta fürödni? Miért írom ezt, miért írom azt? Mikor látom már be végre, hogy ebből nem lehet megélni? Mikor veszem észre azt, hogy “kell egy biztos munka”? Egyszer be is dühödtem, és írtam egy olyan igazán vadat, majd miután Mr. V.B., a világ legjobbik Virtuális Barátja elolvasta, és teljes értetetlenséggel pislogott utána, mindjárt le is vettem. Azt hiszem, arra olyan reakciók lettek volna, amik elsöpörnek a föld színéről..

Kezdetben elég jól bírtam, és az üzenetek sem voltak túl kemények. De ahogy telt az idő, úgy fogyott belőlem az erő. Reggelente alig bírtam kimászni az ágyból. Éjjel idegesen próbáltam megoldást találni a helyzetre, sokáig fent maradtam, elkezdtem valamilyen weboldal-szöveget írni, amivel mindig elakadtam. Kényszerből írtam, sehogyan sem ment. A félelem beférkőzött a mindennapjaimba, sőt minden pillanatomba. Az ellen-hullámok lassan elültek, de már mindegy volt. Volt olyan hét is, amikor EGYETLEN MEGVESZEKEDETT SZÓT sem írtam! Csak annyit tudtam, ha erre nem dolgozok ki valamilyen megoldást, akkor nekem VÉGEM. Mert a megoldás nem az, hogy elmegyek a teszkóba árufeltöltőnek, a megoldás nem az, hogy abbahagyom, a megoldás nem az, hogy ugyanazt ugyanúgy megismétlem, mint amivel novemberben sikerült átmenetileg minden pénzügyi gondomat megoldani. A megoldás az, hogy minden eddigi statisztikát legalább a tízszeresére emelek! Tízszer ennyi blog látogató, tíszer ennyi könyv rendelő, tízszer ennyi olvasói válasz, tízszer ennyi… Mindenből TÍZSZER ENNYI! EZ A FELADAT! Ezt kell megoldani! De vajon hogyan? Magamra maradtam a problémával. Mert MINDENKI mást, más feladatot látott, más feladatra kereste, és küldte a kibaszott megoldásait! Ráadásul amikor végre konkrét segítséget kértem, vagy kérdést tettem fel… Elárulom neked: ha én valaha is pokoli sikeres leszek, az senki másnak nem lesz köszönhető! Annyira teljesen másfelé megy mindenki, annyira másfelé keresik az emberek a megoldásokat, hogy szinte már gondolkodnom sem kell, mert akármikor akárki akármit mond, ír, tesz, azonnal, tudhatom, teljesen biztos lehetek abban, hogy éppen az ellenkezőjét kell csinálnom! Ez egy rettenetes ráeszmélés volt a számomra…

Egy egészen más összetevője is volt ennek az időszaknak. Az előző írásom után egy héttel felhívott az anyu, hogy kórházba került. Nagyon nem jól van. Sem az nem tetszett, amit mondott, sem az nem tetszett, AHOGYAN mondta. És egyébként pedig nemcsak hogy egy fityingem sem volt elutazni, még látogatási tilalom is volt a kórházban. Napokig nem tudtam szabadulni a gondolattól… Vajon fogom még látni őt? Néha felriadtam éjjel az egyébként is zavaros álmomból valami zajra. Lehet, hogy most jött el hozzám? Vagy mi ez a mocorgás? Végül sikerült a rohadék egeret megfognom… 😀

Szóval ment a bozótirtás, néha csurrant-cseppent egy kis alkalmi munka is, vagy csak úgy elmentem meglátogatni egy kapuccsínózásra a Csacsogós nénit, elmentem neki bevásárolni, vagy feladtam a csekket neki a postán. Volt, amikor megvendégelt ebédre is, szemmel láthatóan nagyon szeretett volna segíteni rajtam. Mindenkinél jobban, és többet törődött velem, és a helyzetemmel. Aggódott az anyuért, drukkolt neki, és nekem is. A maga aranyos, önzetlen módján ő volt szinte az egyetlen, aki folyamatosan mellettem állt. Sosem felejtem el neki azt, hogy mennyire önzetlen, és jólelkű.

Míg az anyu a kórházban volt, napi szinten felhívtam az aput, beszélgettem vele, kérdezgettem, mit tud az anyuról, mire ment az orvostudomány a kérdéssel? Persze hogy nem sokra. Azt hiszem, talán az egyetlen értelmes gondolat ebben az egész értelmetlen rendszerben a gyógytorna intézménye. Szerintem ennek az egynek, és semmi másnak nem köszönhetően a helyzet javulni kezdet, és végül a múlt hétvégére az anyut kiengedték a kórházból. Közben az apunak is volt baja, szóval nagyon nehéz volt ez az időszak minden szempontból. Addigra már teljesen félretettem az írásnak még a gondolatát is. Vártam, hogy mikor mehet haza az anyu, és közben igyekeztem napi szinten összekanalazni magamat, hogy se éhen ne haljak, se meg ne fagyjak. Azon a csütörtök estén megbeszéltem, az apuval, hogy szóljon azonnal, amint megtudja, hogy kiengedik-e az anyut, mert nekem el kell intéznem a dolgokat itthon. Bár nem mondtam neki, de addigra már csak úgy tudtam elutazni, hogy kölcsön kértem pénzt, amit végül úgy tudtam csak visszaadni, hogy hozzányúltam a tavalyi német munkám bevételének utolsó részéhez… De be kellett látnom, hogy ez itt most AZ a helyzet, amikor NINCS másik megoldás. Hiába, hogy másképp képzeltem el annak a pénznek a felhasználását. Nincs ITT ÉS MOST másik megoldás.

Azon a pénteki napon délelőtt izgatottan hívtam az aput. Az öcsém vette fel a telefont. Mondta, hogy nemsokára indulnak az anyuért a kórházba, mondtam, akkor holnap indulok én  is, még aznap megveszem a jegyet, mire az öcsém visszakérdezett: “MINEK?”. Lefagytam. Mondom, hát az anyut meglátogatni. Meg segíteni a szüleimnek, mire ő: mit akarok én segíteni? Minden rendben van. Nem hittem a fülemnek.

Január végén volt az öcsém születésnapja, elhatároztam, hogy beszélek vele most már egy kicsit. Több, mint egy éve vált el, de az ex-sógornőm még 14 hónap óta sem költözött el tőle a lakásából. Amikor megtudtam a válás hírét, eszembe jutott az a régi történet. Amikor egyszer csak rájöttem arra, hogy a sógornőm a hátam mögött folyamatosan fúr, és a maga alattomos módján mindent megtesz azért, hogy a szüleim és a családom előtt befeketítsen. Erre egy őszinte és nyílt levéllel válaszoltam, ami után kivétel nélkül az egész családom ELLENEM fordult. Most, úgy tizenöt év elteltével mégiscsak beigazolódott minden, amit annak idején a sógornőmmel kapcsolatban megéreztem. De valahogyan mégsem tölt el elégedettséggel. És senki nem mondta egyetlen szóval sem, hogy bizony-bizony mégiscsak igazam volt annak idején. Sokkal inkább halna meg bárki is, de ezt sosem vallaná be.

Szóval felhívtam az öcsémet, és egy jót beszélgettünk. Hirtelen ötlettől vezérelve, mivel a beszélgetésünk annyira nyílt, és őszinte volt, felajánlottam neki azt, hogyha “az asszony” végre elhúz a lakásából a tavasszal, akkor szívesen elmennék hozzá néha-néha egy kis testvéri beszélgetésre, főzhetnénk-süthetnénk, bolondozhatnánk, elvégre testvérek vagyunk, és az elmúlt jó huszonöt évben ez a testvériség nemigen működött kettőnk között, megtölthetnénk végre az életünknek ezt a szeletét is tartalommal. Arra számítottam, hogy majd megörül neki, hiszen úgysincs igazán társasága. De nem szólt erre semmit sem. Aztán meg az érkezésem hírére is úgy reagált, hogy abban a pillanatban belém hasított a kérdés: ennyire felesleges lennék én már nekik? Mindenesetre úgy döntöttem, hogy a kimondott szavamat megtartom. Úgyhogy másnap elutaztam. A Tutyával is megbeszéltem, mondtam neki, hogy ez a mostani időszak sorsfordító mindkettőnk életében, de megfogadom, hogy nem fog sokáig tartani, és mi ketten elválaszthatatlan, és legyőzhetetelen csapatot alkotunk, aminek az ilyesfajta megpróbáltatások a semmiség kategóriájába tartoznak. Csak nézett a szemembe azzal az őszinte tiszta rajongásával, a farkát csóválva… Azt hiszem, mindenkinél jobban megérti minden gondolatomat.

Másnap rendben ment minden, ebéd és egy kis szieszta után indultam az apuval bevásárolni. Előtte elmentem az autóért a garázsba, és miután a fél garázssoron végigpróbálgattam a kapott garázskulcsot, szégyen szemre telefonon kellett segítséget kérnem, mert nem ismertem fel a sok egyforma ajtó közül a megfelelőt. 😀 Az apu eléggé feszült volt, és rosszkedvű, úgyhogy gyorsan végigmentünk a sorok között, egy néhány dolgot magamnak is a kosárba tettem, legalább ezekre nincs gondom itthon. Az egész helyzetre jellemző volt, amikor a pénztárnál fizettünk, a kártyát nem fogadta el a leolvasó, úgyhogy zálogba otthagytam az aput, és elmentem egy másik áruházba készpénzt felvenni a kártyájával, majd mire visszaértem, kiderült, hogy az egész rendszer összeomlott, és mindent újra kellett indítaniuk. Képzelem, micsoda szuper kisugárzásunk volt, hogy a rendszer is összeomlott tőlünk! 😀

Másnap jó sokáig aludtunk, majd a reggeli után beültem a szobába az ágyamra, és vártam, hogy a szüleim végezzenek a fürdőszobában, közben belemerültem a facebook-ba. Egyszer csak megjelent az anyu az ajtóban, rám nézett, és közölte: “Nem csodálom, fiam, hogy te NEM MÉSZ SEMMIRE SEM, amikor csak azzal a rohadt telefonoddal vagy elfoglalva mindig!”. És kiment. Bennem pedig megfordult a reggeli… Azon gondolkodtam, most erre mit lehet mondani, mert úgy éreztem, ha erre nem válaszolok, akkor az anyám teljesen meg lesz arról győződve, hogy – minden kibaszott erőlködésem ellenére – én vagyok a világ leg-semmirekellőbb, leglustább, és leghaszontalanabb embere. Egyébként is minden alkalommal ezt kell éreznem, ha mellette vagyok, vagy vele beszélek.  Úgyhogy kimentem a konyhába, és amennyire csak tudtam, higgadtan elmondtam neki, hogy az elmúlt két hétben szinte minden nap órákig odakint az udvaron kínlódtam a használhatatlan szerszámaimmal, hogy legyen mivel fűtenem, és hogy legalább időnként be tudjam fűteni a konyhát, és vizet tudjak melegíteni ahhoz, hogy fürödni tudjak, és egészen egyszerűen MINDEN EGYES PORCIKÁM FÁJ, ezért nagyon jól esett végre csak úgy leülni, és nem azzal foglalkozni, hogy elalszik-e a tűz, vagy hogy estére lesz-e mit tenni a kályhába. Erre aztán nem szólt semmit, de valahogy úgy érzem, hogy nem biztos, hogy ezzel sikerült bármilyen vélemény-változást is elérnem nála. Van az a helyzet, amikor minden kimondott szó áthatolhatatlan falakba ütközik… Ehh. Hagyjuk inkább.

Aztán valahogyan eltelt ez a múlt hét is, de az írhatnékom csak sehogyan sem akart visszajönni. És semmi más nem érdekel, de ez elkezdett aggasztani! Mert egyetlen pillanatig sem gondoltam azt, hogy nem fogom teljesíteni, amit ígértem. Amikor elvittem az utolsó előtti száz Eurosomat a takarékba, hogy visszaadjam a kölcsön-pénzt, amin az anyámat látogattam meg Fehérváron (érdemes volt…), és az utolsó órában befizessem a telefonszámlát, hogy ne kapcsolják ki a telefonomat internetestől együtt, akkor arra gondoltam, hogyha én nem bízok magamban, és a könyvemben annyira, hogy hajlandó legyek MINDENEMET feláldozni érte, akkor senkitől sem várhatom el azt, hogy higgyen bennem! Hát nem? Hát de! Úgyhogy elrendeztem mindent, aztán a hétvégére lett megint egy kis munka, a Csacsogós néninek is gondoskodtunk a tél hátralévő részéig tüzelőről, nagyon finomakat ettünk, beszélgettünk, autót mostunk, igazán csinos lett a szép új autó, csak úgy ragyogott a tisztítás után.

Tegnap az egész szennyest sikerült kiürítenem, végre jókedvűen dolgoztam, hosszú-hosszú idő után, mert élveztem a tavaszi meleget, és azt, hogy kezd rend lenni a házban éppen úgy, mint a fejemben!

Végre kezd kirajzolódni az, hogy ki kicsoda, kire miben lehet számítanom, és nem áltatom magam újra meg újra ostoba ideákkal, hogy majd egyszer biztosan megváltozik az, ami nem fog. Egészen másra kell figyelnem, és sokkal, de sokkal több figyelmet fordítanom azokra, akiknek a szemében én MÁR MOST IS Író vagyok. Mert tényleg Író vagyok. És egy olyan, de olyan jó EMBER, amilyent a környémeken csak igen kevesen érdemelnek meg.

Én egy különös módon lettem Író. Emlékszem, általános iskola negyedik osztályban volt egy házi feladat, egy “leíró fogalmazást” kellett írnunk. Arra nem emlékszem, hogy mit értettem én meg abból, hogy “leíró fogalmazás”. De arra pontosan emlékszem, hogy mit írtam. Egy csodálatos kis történetet arról, hogyan mentünk a családdal kirándulni az egyik kedvenc helyünkre, Gánt határában, a Vértes-hegység egyik kis zugába, ahol faszén-égetők éltek és dolgoztak. A táj gyönyörű volt, és a kirándulás közben folyton-folyvást egészen közelről láthattunk csodálatos vadállatokat, növényeket. Most, amikor állandóan a múltammal vagyok elfoglalva, régi emlékeket kutatgatok, és élek meg újból és újból, eszembe jutott az a fogalmazás – érdekes, hogy szinte az egész történetet most is ugyanolyan élesen és tisztán látom magam előtt, mint annak idején, tízéves koromban. És most jöttem rá arra, hogy én nem most lettem Író, hanem ott, akkor, negyedik osztályos koromban. És ha az én gyerekkoromban lett volna csak egyetlen épeszű, jó szándékú ember, akkor nekem ezt az egész vívódást, amit végig kellett kínlódnom, nem kellett volna megélni. Mert akkor, amikor azt a fogalmazást a tanítónéni nemcsak egy ötössel jutalmazta, de hangosan felolvastatta velem az osztálynak, akkor csak annyit kellett volna még mondania: “András, ez csodálatos írás volt, és kérlek, ne hagyd abba az írást, folytasd csak tovább, mert neked ez nagyon jól megy!” És amikor ötödikes koromban egyszerűen megelőztem az egész iskola összes tanulóját az iskolai énekversenyen, egy szál gitárral, akkor az ének tanárnőmnek is ugyanezt kellett volna mondania – és akkor mostanra már sikeres, és befutott zenész-énekes lehetnék (megjegyzem, az életemben állandóan vissza-visszatérő vágyam az, hogy zenét szerezzek, és a saját dalomat énekelhessem el egyszer a színpadon!). Majd ugyanez megtörtént a népitánccal is… Persze az embernek vannak szülei is… Szóval így utólag is azt hiszem, tulajdonképpen elég sokan vettek részt az életemben úgy, hogy csak éppen azt nem bírta senki sem mondani – mint külső nézőpont! –  hogy: “Ez nagyon jó, folytasd, NE HAGYD ABBA!”. Bezzeg most mennyien vannak, akik éppenhogy azt mondogatják, hogy hagyjam abba. Nem fog menni, nem fogok tudni megélni belőle… Mindezt azután, hogy tavaly novemberben az el sem kezdett könyvem eladásából minden számlát, minden tartozást egyetlen hét alatt kifizettem, és még maradt is tartalékom. És még mindig élek, még mindig itt vagyok… Gondolj csak ebbe bele! HA EZ NEM SZTORI, AKKOR SEMMI NEM AZ! És elhiheted nekem, hogy ezt a sztorit kurvára el fogom adni! Mert ez AZ A Sztori, amiben minden csepp erőm, energiám, minden végső akaratom benne van. És mostanra egészen biztos vagyok abban, hogy EZT rajtam kívül nagyon, de nagyon kevesen csinálták volna végig! Úgyhogy – tetszik, vagy nem, de – a kitartás, és az akaraterő két lábon járó példaképe vagyok!

Én egy különös módon lettem író. Fogalmazhatnék úgy is, hogy “koraszülött” író lettem. Mert én nem úgy lettem Író, hogy megírtam egy könyvet, és elkezdtem kukorékolni, hogy megírtam a könyvemet. Én úgy lettem Író, hogy elkezdtek b….gatni, hogy írjak. Aztán egy idő után megelégeltem, és azt mondtam: “Rendben, ha azt akarjátok, hogy írjak könyvet, akkor fizessetek!”. És fizettek. Úgyhogy végül belekeveredtem ebbe az Íróságba. És mivel eléggé koraszülött Író vagyok, igencsak össze kellett kapni magamat, hogy tényleg JÓT is írjak, ne csak a pofám járjon, hogy meeekoraaaa kiráály vagyok. És úgy tűnik, sikerült is, ezt tanúsítja az a rengeteg – nem egy-két-soros! – írói vélemény, amiknek mindegyikét fel fogom majd tenni hamarosan a saját könyves bemutatkozó oldalamra, amit teljesen egyedül fogok megcsinálni. Végülis anyagi segítséget úgysem kaptam, hogy profi weboldalt csináltassak, legalább tudom most, hányadán is állunk, ugyanakkor arra is rájöttem, hogy egy Vázsnoki Varázsnoknak egy csilivili-profi weboldal egyáltalán nem lenne hiteles. Úgyhogy olyan weboldalat fogok csinálni, ami MINDEN WEBES TANÁCCSAL, minden internetes szabállyal szembe fog menni! Egy szóval tudom jellemezni. Beszarsz tőle. Talán a világ első olyan rozoga weboldala lesz, ami fosni fogja a pénzt! Nem hiszed? Nem érdekel!

Egy koraszülöttet kivétel nélkül MINDIG inkubátorba kell rakni. Mert annyira fejletlen, annyira gyenge, és esendő, hogy önmaga teljesen képtelen arra, hogy életben maradjon. Nekem, koraszülött Íróként senki sem mondta, hogy már az első kanyarban ekkora gyomrozást fogok kapni. Őszintén szólva azt hittem, hogy a körülöttem élők egyrészt kíméletesebbek, belátóbbak, és sokkal, de sokkal támogatóbbak lesznek, másrészt meg fogják várni azt, hogy tényleg SIKERES ÍRÓVÁ váljak, és majd csak akkor fognak elkezdeni megfojtani. Erre Isten az Atyám, nem számítottam, hogy már most, az első kanyarban is ennyien nekem fognak esni. Úgy, hogy semmi inkubátor, meg lóf—… Úgyhogy az elmúlt egy hónapot úgy kellett végighúznom, hogy minden egyes áldott reggelen egy szanaszét luggatott lufiba kellett levegőt fújnom, hogy valahogyan felkeljen, és felszálljon. De nem tudott felszállni. Egy hónapra meghalt bennem az Író. De most elkezdtem beragasztgatni a lyukakakt, amiket vagy merő butaságból, vagy szándékos rosszakaratból döfködtek tűvel, szöggel, volt, aki csavarhúzóval! Úgyhogy mostantól bekapcsolom az inkubátor-funkciót! Innentől kezdve azok, és CSAK AZOK a barátaim, akik elfogadják, és elismerik az ÍRÓI tevékenységemet, a tehetségemet. A közömbösek, a kételkedők, a “nemtudomok” NEM A BARÁTAIM! Aki pedig megpróbál csak egyetlen kósza gondolattal, ellenszándékkal, vagy rossz szóval meghátrálásra kényszeríteni, azt figyelmeztetés nélkül úgy vágom ki a környezetemből, mint a macskát szarni!

Sajnálom!

Mert rájöttem, hogyha híres, sikeres, és boldog akarok lenni, akkor az ilyenek SOHA, de SOHA nem fogják eltűrni, elnézni, és megengedni nekem, hogy az legyek.

Pedig AZ LESZEK.

Akinek nem tetszik, B E K A P H A T J A !!!