Mérgezett egér a labirintusban

Már jó egy hete nem írtam semmit. Illetve írtam, csak… Két félbehagyott írásom is itt árválkodik, de mindkettőnél volt egy pont, amikor annyíra elkeveredtem, hogy már nem tudtam visszatalálni a témához, és ilyenkor jobb az egészet elengedni, mint javítgatni. Viszont mire eddig a pontig eljutottam, már nem is érdekelt annyira a téma. Pedig amúgy tök jó témák, és a mondanivaló is igazán értékes. De most nem sikerült. Majd máskor.

Tudom. Vannak mélypontok. Volt már benne részem. De azok most visszanézve már nem is annyira nehezek. Viszont a mostani az éppen most aktuális, és annyira de kurvára nem tudok vele mit kezdeni, hogy elég. Mindegy, leírom, aztán majd meglátjuk. Lehet, hogy mire leírom, jön a megvilágosodás. Mindenesetre a történeti hűséghez hozzátartozik a mostani állapot is, amikor legszívesebben úgy, ahogy van, mindent felgyújtanék Tutyástól, mindenestől, és elmennék fél évezredre Hawaii-ra süttetni a f****mat. Tehát nem kicsit van elegem.

Az év eleje olyan furcsa volt. Nagyjából láttam azokat a pontokat, amiken el vagyok akadva, de mivel egyikkel sem tudtam mit kezdeni, gondoltam, akkor írjunk. És írtam is. Egészen jól ment, pár napig ömlött belőlem a mondanivaló, aztán elkezdtem érezni, hogy valami másnak is mozognia kéne, de nem volt ötletem. Akkor abbahagytam az írást, és elkezdtem megfigyelni dolgokat. Elkészítettem a tavalyi éves pénzügyi statisztikai elemzésemet. Tanulságos volt, de ez sem adta meg a szikrát. Voltak jó pozitív dolgok benne – a számok nem hazudnak. És azért úgy jó volt egyben ránézni erre az évre. Ki tudja, pár év múlva még mit látok meg benne, ha visszatekintek, ami most nem szúrt szemet?

Ami világos, hogy tavaly év elején történt valami, amire nincs magyarázat. Mivel a fizika törvényei kérlelhetetlenek, tehát ha van egy reakció, akkor kellett lennie egy OKNAK is, ami kiváltotta azt, vagyis ha nem tudom a kiváltó okot, akkor ott vagyok, ahol az összes ezomizé tudatlan: “VALAMINEK történnie kellett, de SENKI NEM TUDHATJA, mi volt az.” Ostobaság. Kellene tudni, hogy mi volt az, különben az élet csak annyira élvezetes, mint az orosz rulett.  Nekem pedig elegem van abból, hogy az életem ennyire kiszámíthatatlan, és már számtalanszor megtörtént, hogy tehetetlenségemben a lovak közé dobtam a gyeplőt, hogy”Mennyetek, bazmeg!”, amiből aztán még nagyobb bajok lettek. Szóval akarom tudni, hogy mi miért van. Neked is ezt a hozzáállást ajánlom. Különben megdöglesz. (Ennek a kijelentésemnek majd később lesz értelme.)

Szóval ránéztem a 2018-as évemre, és mindjárt a legelején ott volt egy bazi nagy kérdőjel. Sikerült valamit lerendezni, ami már két éve húzódott, lett pénz, ki tudtam fizetni a számlákat, sőt tartalékom is lett, aztán hopp, már kint is voltam Stuttgartban. Na igen, Stuttgart. Pénzügyileg a leges-legjobb megoldás volt a számomra, és a statisztikák azt mutatják, hogy március elejéig a teljes éves bevételemnek több, mint a fele megvolt. De aztán puff. Egészen november közepéig, amikor megint elindult valami, ami mostanra állt meg teljesen… De ne szaladjunk előre.

Stuttgart. Na, ott aztán igazán kontrasztossá vált az, hogy mennyire kibaszottul szánalmas életet élek én itt. Konkrétan az egyik külváros, Filderstadt legdrágább lakásában éltem 7 hétig (akkor tudtam meg, mit is jelent az a szó, hogy “Penthouse”). Félkörös balkon a legfelső szinten, gombnyomásra működött minden, két napig még azt sem tudtam, hogy van redőny, de egyszer véletlenül a villanykapcsoló helyett azt a gombot nyomtam meg. Távkapcsolós fűtés, hatalmas, modern konyha, átlátszó képernyős hatalmas tévékészülék (nemám plazmatévé, mint nálunk a menőknek…), csodás sütőlap (csak azt tudnám, minek, ha csak tejbepapit tudnak főzni), kapszulás kávéfőző, de a legdrágábbik fajta… A mélygarázsban Tesla meg Porsche-k és legújabb Audik. Itthon meg még egy rohadt fürdőszoba sincsen… És mi a búbánatos lóf*szt tudnak ezek, amit ÉN NEM??? Nekem ez iszonyatosan nagy ugrás volt. Mégis sikerült viszonylag jó képet vágnom ahhoz, hogy ezeknek az embereknek dolgozom, pontosabban HELYETTÜK. Egy olyan projektben, ami az Ő projektjük. Heti 60, igen, HATVAN órában. És az a szánalom-pénz, amit ezért kaptam az a szánalompénz volt nekem az az összeg, ami kihúzott a katasztrófából. Hol van, ismétlem: HOL A P***ÁBAN VAN AZ IGAZSÁG?

Nem éreztem jól magam, és nem dolgoztam szívesen, és éreztem, hogy ha még maradnék, akkor belebetegednék. És ezért is kerültem minden ilyesmit mostanában. Rettenetesen nyomaszt a gondolat, hogy évtizedek óta kizsákmányoltam magam, és lassan már semmit nem hiszek el magamnak… De mégis el kell hinnem. Mert élni akarok. Jól akarok élni, sőt.. KIBASZOTTUL JÓL akarok élni! Tudom, hogy megérdemlem! De hogy ebből most mi lesz…

Szóval elkészült a bevételi statisztika, megvoltak a “plusz pontok” – a kiemelkedő pontok a grafikonon -, és a hullámvölgyek is. Felidéztem pillanatokat, megláttam összefüggéseket, emberek képe jött elő, akik hozzátettek ezekhez a fenti és lenti pillanatokhoz. Megláttam a szemem előtt kibontakozni egy új életet, és szükségét éreztem annak, hogy azt is lássam, hogy én, mint Író, hova is tartok. Novembertől kezdtem rendszeresebben írni, és ezalatt az idő alatt a leírt mennyiség folyamatosan emelkedik. Például január első hetében már annyit írtam, mint egész novemberben. De a cél ennél jóval magasabban van. Csakhogy – kellene látnom a folyamatot magam előtt teljes egészében. Valahol akadnak a dolgok, de hiába nézem, és nézem, nem látom. Persze amíg magát a folyamatot sem látom, minimum látnoki képességek kellenének, hogy lássam. Mindenesetre most azt tudom, hogy maga az EGÉSZ folyamat leállt. Nincs sem promóció, sem értékesítés (tehát több, mint egy hónapja egy buznyák vas bevétel sincsen – a tartalékaim körülbelül jövő hétvégén kiürülnek, szóval nincs végtelen sok időm, hogy rájöjjek a megoldásra), mostanra már írás sincs. Vannak helyette problémák, méghozzá egyre többen, egyre nagyobbak, és egyre nehezebb súlyúak. Neeeeem, ez nem puszta nyafogás. Ez a tényekkel való szembenézés. Ha azt érzed, hogy siránkozok, kérlek, azonnal zárd be ezt az oldalt, és SOHA TÖBBÉ ne gyere vissza. Mert sosem fogsz megérteni, nekem pedig most éppen értetlen emberekre nincsen szükségem. Érted?

Szóval addig rendben vagyunk, hogy az írással viszonylag jól álltam. Az első héten. De az adatok nem mutatnak semmi jót sem. Beavatlak a helyzetbe.

Volt egy írásom, az “Élet, halál, élet, halál…” című, ami kiemelkedően magas olvasószámot ért el! Jelenleg több, mint 33.000 olvasója volt. Igen, HARMINCHÁROMEZER! Kikerültem vele a címoldalra, és néhány napig ott is voltam. Namost. Sok mindent nem értek. Például: 1. Amikor másik írásommal kerültem ki, akkor miért nem volt ennyi olvasóm? 2. Ez a rengeteg ember mit csinált, miközben az írásom a szemei előtt volt? Ugyanis egyetlen megveszekedett hozzászólás sem volt! Sem feliratkozás, sem lájk, sem semmi. NULLA: Tehát: kik voltak ezek az olvasók? A statisztikák szerint ezek az emberek percekig bámulták a monitort, miközben az én írásom volt a szemük előtt. Mindenki akkor reggelizett, amikor az én írásom volt a képernyőn??? Azt gondolom, hogy harmincháromezer ember már csak véletlenül is kellett volna, hogy megnyomjon valamit. De ez a harmincháromezer ember SEMMIT NEM CSINÁLT. Egy icike-picikét sem érintette meg őket az írásom? Hogyhogy akkor nem léptek ki az első 5 másodpercben? Kellene értenem a dolgokat, mert ameddig nem értem őket, addig nem fogok tudni a helyes irányba továbblépni.

Az igazság az, hogy ez után az írás után elkezdtem üzeneteket küldözgetni a cafeblog-nak, amikor újabb írást tettem közzé. Azt gondoltam, hogy ezzel majd lesznek új olvasóim, akikre lehet számítani, akiket érdekelnek az írásaim, akiknek tetszik, amit írok, és akik majd ajánlani fogják másoknak, jó hozzászólásaik lesznek, szóval akikkel épülhet egy folyamatosan növekvő olvasótábor. Akik majd meg akarják venni a könyveimet… De nem. Minden ilyen próbálkozásom eredménytelen maradt. Csak az időmet és a figyelmemet pazaroltam rá, mert.. Elkezdtem figyelni, hogy milyen írások kerültek ki a címoldalra, és… Komolyan mondom. Hányás. Ezek még mindig a puncifazonokkal vannak elfoglalva, és az aberrált szexuális szokásoknál, meg az élet nagy kérdéseinél tartanak, amikre sosincs válasz. Én meg szerencsétlen azon erőlködtem, hogy kitegyenek a címoldalra. De hogy miért… Zsákutca!

Azután volt egy kísérletem; az “Üzenet a jövendőbelimnek” című írásomat meghirdettem karácsonykor négy napig facebook-on. Jók voltak a visszajelzések, tehát nem csak a hasamra ütöttem, hogy majd biztosan jó lesz. Elment rá egy kis pénz, akkor ez pont nem számított nagyon. Azt gondoltam, hogy: 1. lesznek új, hűséges visszatérő olvasóim, esetleg 2. felbukkan életem nagy szerelme. És akkor trallala, megvan minden, lehet tervezni előre. Lehet közösen vállt vállnak vetni, és minden mennyire könnyű és szép lesz. Több, mint négyezren látták a hirdetésemet, ebből körülbelül száz új olvasó (kb. két és fél százalék) lett, de… Egyenlőre senkiről nem tudok, akiből visszatérő lett volna. Pedig azért az nem volt ennyire szar írás. Vagy csak én nem látom jó a dolgokat?

Január elején történtek váratlan dolgok. Egyik nap az egyik hűséges olvasóm, miss Cere-Monica küldött egy gyors üzenetet, hogy van egy olvasógyártó online tréning (ilyesmi neve van neki). Belekukkantottam, de időm nem sok volt. Nem nagyon értettem a lényeget, de láttam, hogy vannak olyan kérdések, amikkkel magam sem tudok mit kezdeni. Az értékesítési oldal szövege jó volt, a felépítése logikus, de mivel ismeretlen volt a név, nem tudtam döntést hozni. Csakhogy miss Cere-Monica írt megint. Hogy le fog járni a jelentkezési határidő. Na, mondom, nekem erre most egyébként sincsen keretem. Mire visszakérdezett, hogy akkor kölcsönadjon-e ennyi pénzt? Ez mondjuk sokkolt annyira, hogy nem tudtam vele mit kezdeni (annyira nem sok pénz, de ugyanakkor nekem ez most mégis annyira sok pénz!), mire pár óra múlva üzente, hogy elment a pénz. Mármint hogy elutalta nekem. Na… Ne…. De tényleg. Egyik oldalon ott van az a harmincháromezer ember, akik oda se szartak az írásom alá, a másik oldalon pedig itt van EGY, aki felkutat nekem egy éppen nekem szóló tréninget, elküldi a jelentkezési oldalt, aztán ideküldi nekem rá a pénzt… Ez több, mint érthetetlen! Az egyik oldalról teljesen esélytelen, hogy belőlem valaha is ismert és sikeres író legyen, a másik oldalon pedig vannak néhányan, akik bármire képesek, hogy mégiscsak az legyek! De hogyan lehetne javítani az arányokon? Ez egy kulcskérdés! Hogyan lehetne a miss Cere-Monica-k számát megsokszorozni? Hogyan lehetne többszörösen bebiztosítani az életben maradásomat? Hogyan lehetne stabillá tenni a bevételeimet úgy, hogy nekem ne legyen dolgom a marketinggel, a pénzezéssel, és csak írnom kelljen, és jönni-menni, hogy felszedegessem az utamba kerülő élet-morzsákat, amikről újabb és újabb történetek születhetnének? Persze, tudom, benne van, vagy lesz a tréningben. De ez az egész valahogyan annyira túlbonyolódik. És a legnagyobbik baj – valahányszor elgondolkodok, ugyanoda lyukadok ki – az, hogy egyedül vagyok. Ez pedig valahogyan nem akar megváltozni. És ez sem érzelmileg, sem munkabírás, sem semmiféle szempontból messze nem ideális állapot. Ez is egy róka-fogta-csuka a sok közül.

Azután – most már mindegy, leírom, mi minden történt az elmúlt időszakban, amikor látszólag “nem csináltam semmit sem”. Találtam az emlékezetemben egy régi ismerőst, aki egy online portál tulajdonosa. Amennyire én tudom, százezer fölötti közönsége van, sok-sok év alatt építette fel a birodalmat. Egészség, család, életvitel, ezotériákolás, meg mindenféle földi bölcsességek vannak rajta. Gondoltam egyet, megkérdeztem, érdekli-e néhány “komolyabb” írásom. Az olvasó-szerkesztőhöz irányított, akinek tetszettek az átküldött írásaim, a Csók című örökzöldemet, mindját fel is tették az oldalukra, lettek lájkok, meg minden, de eddig én személy szerint semmilyen hatását nem tapasztalom. Kíváncsi voltam, mi lesz, ha pár napig nem írok ide, a blogba, és lám… Meghalt. Semmi. Nulla. Lehet, hogy a további írásaim hoznak majd onnan ismertséget, de egyenlőre ez sem terem. Nem vagyok elkeseredve miatta, csak szeretnék valami kézzelfoghatót látni már, amitől kedvem lesz megint írni. Azt mondják, valamiből élni is kell. Ezt időnként húsbavágó módon kell megtapasztalnom.

Azután volt egy másik írásom, amit a könyvvásárlós listámnak küldtem csak ki. Igyekszem valamilyen egyensúlyt fenntartani az itteni ingyenes közönség, és a fizetős olvasóim között. Még nem megy eléggé, annak ellenére, hogy a statisztikák azt mutatják, hogy az itteni írásaim olvasottsága nem emelkedik, a lájkok száma sem, és szinte alig vannak megosztások, amikkel pedig újabb olvasóközönséghez juthatnék el. Mégis valahogyan az írásaim nem váltják ki az olvasókból azt a belső kényszert, hogy ez valami olyasmi, amit másnak is olvasnia kell. Elolvassák, dícsérik, de nem érzik azt, hogy ezt másnak is olvasnia kellene. Tehát nem osztják meg. Itt is egy újabb kérdés – és amikor elkezdtem megfigyelni, hogy mégis miféle dolgokat osztanak meg az emberek maguktól, hááát… Nem, és nem. Nem tudom elhelyezni magam ebben a mátrixban jelenleg sehová. Pedig az életben maradásom a tét.

Szóval volt egy régi kedves emlékem. Véletlenül jutott ez is az eszembe, érdekes, hogy vannak történetek, amiket kilistáztam, hogy majd leírom őket, és mégis, valahogyan nem jön az ihlet. Viszont vannak teljesen spontán ötletek – mint a múltkori szerelmi történet az Istennőről, aki úgy csókolt… – olyan hirtelen ötletek, amik jönnek, leülök, és kiömlenek belőlem. És ezek igazán jó kis történetek, élvezettel írom meg őket. Egy történet volt tehát, ami arról szólt, hogyan találtam magamnak olyan munkahelyet az első főiskolai bukásom után, amilyent szívem mélyén igazán szerettem volna – és meg is lett! Egy olyan tanítós-tanulságos mese a kitartásról, ami végül sikerre vezetett. Még magam is tanultam belőle. 😀

Kiment a történet éjjel fél háromkor, általában az ilyeneket hajnalig szoktam írni, és nem tudok vele egyetlen pillanatot sem várni, azonal el kell küldenem őket. Másnap jöttek is a válaszok, az egyik a kedvenc tréneremtől érkezett, aki eddig még nem reagált igazán egyik levélre sem, úgyhogy már vártam, mikor lesz valami. Azt kérdezte, hogy hozzájárulnék-e ahhoz, hogy ezt a történetet kiküldje a teljes levelező-listájára? Én meg csak ámultam. Amennyire én tudom, neki több tízezer fős, minőségi listája van. Értékesítők, cégvezetők, önfejlesztéssel foglalkozó emberek, az üzleti élet minden szegmenséből. Azt gondoltam, ha ezt nekem meg kellene fizetnem, hogy erre a listára kiküldjék egy írásomat, akkor az nekem egy vagyonba kerülne, és tessék, itt van, voilá… INGYEN! Nagyon megörültem – duplán is – egyrészt hogy ennyi olvasóm lesz, másrészt pedig ez mindennél komolyabb elismerés, ha ő ezt az írásomat méltónak érezte arra, hogy elküldje az olvasóinak. Eltelt néhány nap, és hétfőn reggel meg is jött az én fiókomba is az írás – a saját írásom. Büszkén olvastam végig, micsoda remek írás… Azután jöttek lájkok a facebook blogomra, de… egyszer csak megálltak. Valamiért ez az írás sem “ütött”. Ha ütött is, nem igazán nagyot. És még ez sem tragédia, mert semmi sem hatástalan, és minden kommunikáció meghozza egyszer a visszhangot, nade melyik, mikor, és… Mi az, ami engem MOST kihúz ebből a nullából?

Nem, nem sajnálatot akarok, nem is pusztán anyagi támogatást. Nagyon, de nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki eddig segített, és az ezerszer is biztos, hogy most már nem lenne semmim sem, de nekem valahogyan azt kell megtalálnom, hogyan találok oda azokhoz az emberekhez, akik tényleg örülnek nekem, akik tényleg őszinte kíváncsisággal, kiéhezve várják azt, hogy mikor írok már. Lesik az email fiókjukat, követik minden lépésemet… Persze, kellenek mindenféle érdeklődők is, akik úgy valamennyire kedvelnek, de akik engem igazán életben tartanak, azok azok az emberek, akiknek igazán hatalmas boldogságot okoz minden írásom. Az ő számuk az, aminek növekednie kell – és ők sem egyik pillanatról a másikra szerettek meg engem, ez minden esetben egy hosszabb-rövidebb folyamat volt, ami minden esetben ugyanúgy indult: valahogyan idekeveredtek a blogomra. És éppen ezért aggasztó az, hogy nem emelkednek a statisztikák. Mert ez nem holmi népszerűség-hajszolás. Ha az lenne, nem csinálnám. Ha eddig ez nem lett volna egyértelmű, akkor már nem is lesz sosem.

Ez nagyon furcsa egy helyzet. Elég sok sikeres embernek ismerem a sorsa alakulását, a sikeressé válása útját, de azért ennyire részletesen senki nem mesélte el a gondolatait, azokat a problémákat, amikkel nem jut előre. Vagy csak nem vagyok benne a legbelső körükben – ez is lehet. Tudom, hogy nekem is meg kell találnom a magam útját, a magam hangját, a magam közönségét… És néha az élet odatesz még más dolgokat is, amik megállítanak, elgondolkodtatnak… Életet, és… Halált is.

Az ismeretségi körömben a karácsonyi időszak valahogyan több esetben sorsfordító eseményeket hozott. És voltak az elmúlt napokban olyan őszinte beszélgetések, amik nagyon elgondolkodtattak. Először is már maga az a bizalom, hogy egyre többen beszélnek az életükről, a helyzetükről olyan nyíltan, amihez eddig nem voltam szokva annyira. Persze ha belegondolok, hogy mégis mi a fenét csinálok én itt a blogon lassan két éve… Annyira nem kellene meglepődnöm. De mégis…

Az igazságtalanságról…

Volt egy másik történet is, ami belőlem eléggé furcsa érzéseket váltott ki, mint úgy általában a többi emberből. És a gondolataim is egészen mások.

Meghalt egy fickó, aki… Egy igen ismert ember, egy erős, egészséges, igazi vezető alkat. És nem is ez a probléma vele, hanem az… Az, AHOGYAN meghalt. Olyan egészen dühítő, és ostoba módon. Az első gondolatom mindjárt az volt, amikor olvastam, hogy a befagyott tóban fürdött, léket vágott a jégen, azután lemerült, és nem talált vissza, belefulladt, és belefagyott a vízbe… Az, hogy: hogy lehet valaki ennyire hülye? De tényleg. Egy hároméves gyereknek is eszébe jutna, hogy kihúzzon egy kötelet, és abba kapaszkodjon. Vagy nem tudom. De így… És ez az ember, ez a Férfi egy ikonikus alak volt, egy példakép. Akiről azt gondolná az ember, hogy neki ennél több esze van. De nincs. És… És… Mi van, ha én is csak ilyen hülye vagyok???

Amikor elolvastam a halálhírt, először is elfogott az a jeges iszonyat… A szemeim előtt lepergett a jelenet – a kétségbeesés, a hideg, a kapkodás, ahogyan a levegő elfogy… Fuuu. Mindjárt megéreztem, hogy maga az érzés túlságosan ismerős nekem. Nem boncolgattam a dolgot, nem érdemes. Egyszer úgy jó húsz évvel ezelőtt, amikor még kezdő “előzőélet-hívő” voltam, egy társaságban elkezdődött egy hülyeség-hullám, amikor különböző durva halál-módokat kezdtek mondogatni az emberek, persze én is hozzátettem a magamét, és az lett a vége, hogy mindenki annyira rohadt szarul lett, hogy elképesztő… Akkor lett nagyon is kézzelfogható a tény, hogy az előző életekhez előző halálok is tartoznak. És hogy ezzel jobb nem viccelődni. Könnyen megbetegítheti a hülyeség az embert. Van ennek szerencsére egy biztonságos kezelési módja, ahogyan az ember úgy tud megszabadulni ezektől a traumáktól, hogy nem hal bele semmibe, és még csak nem is lesz tőle beteg.

Beszélgettem néhány emberrel erről az esetről, és érdekes dolgokat mondogattak. “Férfiúi virtus”, meg “bizonyítási kényszer”. És ilyenek. És akkor belémhasított a gondolat… Dehát ezek a dolgok BENNEM IS mélyen bennem vannak. Ennyi erővel akár én is hozhatok ugyanilyen ostoba döntést… Nem, nem kell ahhoz jeges vízbe mennie az embernek, lám, a múltkor engem a bojler rázott meg, az meg már milyen prózai egy történet… Az élet egyetlen hajszálon lóg, tessék, itt ez a halálosan magabiztos fickó, és neki is elég volt egyetlen hibás, nagyon-nagyon hibás döntés. Igen, tudom… Nem lehet azt tudni előre… De sajnos ez nem igaz. A hibázás előszele már benne volt a levegőben. És igen, ezt – visszagondolva néhány számomra furcsa megnyilvánulásból – én ismeretlenül is megéreztem. Volt egyfajta nyugtalan FESZÜLTSÉG a levegőben… De nem tudtam volna megmondani, hogy mi a fene is ez. Csak éreztem VALAMIT, amiről tudtam, hogy NEM JÓ.  És persze az ilyesmit az ember nem meri kimondani, még magának sem, mert nem kell vészmadárnak lenni. De a veszélyt már érezni lehet – vajon hogyan lehetne megakadályozni is? Olvastam arról, hogy minden egyes esetben, amikor valami baj, vagy tragédia történik, már jóval korábban történnek dolgok, amiket észre lehet venni. De hogy mik is ezek, és honnan lehet tudni azt, hogy baj lesz??? És hogy miféle baj.

Bennem is megvannak ezek a dolgok. Ugyanez a bizonyítási kényszer. Ugyanazok az erőfeszítések. Ugyanazok a régi sérelmek. Megaláztatások… Persze olyan emberekhez kötődik mindegyik, akiket akkor sem lehetne meggyőzni, ha minden eddigi rekordot megdöntenék minden területén az életnek. Sőt. Szóval a baj ezekkel a “majd én megmutatom, majd én bebizonyítom”-okkal az, hogy teljesen esélytelen a harc. Egy olyan elleféllel állunk szemben, akit nem lehet megérinteni, pláne nem meggyőzni arról, hogy “nem úgy van az”. Mégis hova, meddig nyúlik vissza mindez? Ha összeadjuk az egész életünk során elszenvedett ilyen-olyan sérelmeket, magaláztatásokat, az egy egészen szép kis cucc lesz. Nem rossz, nem rossz, de mi van, ha ezek nem csak mostanában történtek meg velünk? Valamiért ordítottak velünk, amit nem is mi rontottunk el, azt mondták, hogy ügyetlenek vagyunk, és nem fog menni, leszólták a remekművet, amit kiadtunk a kezeink közül, a hátunk mögött ócska semmirekellő csalónak, szélhámosnak, perverznek, pedofilnak, tolvajnak, és még ki a fene tudja, mi mindennek el nem mondtak minket… Cserben hagytak, mert “nem vagyunk elég jók”. Mi van, ha ezek a dolgok már ezer és ezer évek óta halmozódnak? Mi van, ha – mint ez a fickó, akit magára hagyott a felesége, három kicsi lánnyal, és akiket ezután teljesen egyedül nevelt fel, amellett, hogy felépített egy mintaszerű gazdaságot – mi van, ha ez a fickó most nem is ennek az egy nőnek igyekezett mindent, de mindent bizonyítani, hanem az ÖSSZESNEK??? Akik már réges régen itt sincsenek… Meghaltak, elmúltak, csak egy valami maradt belőlük – az emlék – vagy fogalmazzak inkább úgy, hogy maga az érzés… Az a rossz valami, ami akkor jelenik meg az ember gyomrában, amikor ilyen dolgok történnek… Azután megy az ember a gyomrában ezzel a rossz érzéssel, aminek az eredetét még csak nem is ismeri, és belefojtja magát a saját tavának a jeges vizébe…

Egy másik történet, egy szakítás története ébresztett rá mindezekre. Egyszerű a helyzet. Betelt a pohár, és kirakták a fickót. Csak tudnám, miért van az, hogy másoknál annyira jól, és pontosan látom, amikor kilóg a lóláb, de a saját életemben olyan nőkkel sikerült összegabalyodnom, hogy.. fuuu… Szóval mondhatnám azt, hogy láttam én már előre, mert tényleg láttam. De nem az én dolgom látni – nekem a saját szaromat kell megtalálnom, és ellapátolnom ahhoz, hogy azt mondhassam másoknak, hogy tessék, csináljátok meg ti is, mert mennyivel jobb így az élet… A fickó azután kész rágalom-hadjáratba kezdett, és olyan, de olyan ocsmány – pont, mint amire én úgy eredetileg is számítottam tőle. Szóval nem ez a rendkívüli a történetben, hanem az, amit ez OKOZ a másik oldalon. Tudod, tisztában vagy vele, hogy mekkora egy szemétláda a másik, de mégis benned van az a teljesen felesleges késztetés, hogy “bebizonyítsd, hogy nincs igaza”… Bebizonyítsd neki, magadnak, és mindenkinek, az egész világnak, és.. Még azoknak is, akik már réges-régen meghaltak… Ezek az érzések annyira mélyen bennünk vannak. És most lett nekem teljesen világos az, hogy soha, de soha az életben nem leszek sikeres és boldog, amíg ezek a szar, hülye, teljesen felesleges, mi több totálisan önpusztító gondolatok és érzések bennem vannak. És nem, ezeket saját kézzel nem lehet kiirtani – ha ki lehetne, már minden egyes ember magának megcsinálta volna, mert biztos vagyok benne, hogy ezt minden egyes ember annyira, de annyira útálja… Csak a teljesen agyament ezomizésok hangoztatják azt, hogy “dolgoznak saját magukon” – persze, már ezer meg ezer éve “dolgoznak magukon”, de semmi… Semmi eredmény. Szóval kezembe kell vennem a saját életemet, odamenni a megfelelő hozzáértő emberhez, és elintézni a dolgot végre egyszer s mindenkorra. És akkor itt vannak ezek a rohadt akadályok…

Múlt héten színházban voltam. Erről is elkezdtem írni, de elment az írás annyi felé, hogy végül otthagytam. A címe az volt, hogy “Mit tanultam Manon-tól”. Manon egy operahős, egy fiatal lány, akinek a szerelmi élete a csodálatos boldogságból végül a poklok mélyébe zuhan. Ennyi évig még egész életemben nem voltam operán, és maga a gondolat is teljesen távol állt tőlem. De most volt egy olyan pillanat, egy olyan alkalom, amin ez teljesen megfordult. A fiam az operában egy epizód-szereplő, aki két társával akrobata mutatványokat produkál egy jelenetben. Izgatottan vártam hát az eseményeket. Kaptam is ajándék jegyet a fiamtól, aminek még inkább örültem.

Maga az opera lenyűgözött. A maga sokszínűségével teljesen magával ragadott. Csak úgy a második jelenetnél vettem észre (az a meghökkentő, egyszersmind zavarba ejtő ágyjelenet, huhh..), hogy teljesen beleéltem magam az egészbe. Talán az is kiváltotta ezt, hogy az első sorban ültem, így a színészeket (bocsánat, énekeseket!) és a zenekart is teljesen közelről láthattam-hallhattam. És egyszer csak volt egy pillanat, amikor eszembe jutott, hogy ez… Ez olyan… Olyan NAGYSZABÁSÚ dolog! Rengeteg munka, rengeteg szereplő, a történet, a szöveg, a zene, az a sok-sok szólam, az énekesek, az ének mellett a szerepek átélése, a hitelesség, azok az érzelmek, amikor egy ember annyira benne él a saját szerepében… Amikor tisztán kell énekelni egészen borzasztó testhelyzetekben is (ágyban féloldalt fekve!), és nem, nem fogyhat el a levegő közben… És igen, abban a pillanatban, amikor feltűnt a színpadon a fiam, akkor elveszett a történet, és elveszett minden, és mindenki, és kimaradt belőle pár perc, vagy nem is tudom, mennyi. Egyszer csak magamhoz tértem, és felkaptam a fejem, hol is tart a szöveg, mi a történet? És elgondolkodtam. Semmit nem tudtam a szerzőről, a korszakról, egyszerűen csak élveztem a pillanatot, és tudtam, hogy ezeknek később majd úgyis utána fogok nézni. Ez az opera egycsapásra opera-rajongóvá tett – már jóval azelőtt, hogy a fiam a színpadra lépett volna!

Remekmű… Ízlelgetem a szót egy ideje. Még az év elején jött egy gondolat, hogy ez az év lesz a számomra a “Remekművek Éve”. Az a Nagy Dobás, amire évtizedek óta készülök. És ami csak mostanában, az utóbbi időkben kristályosodott ki egészen. Végre meglett az, hogy mit is akarok én csinálni az életben. És ezzel együtt a felismerés is, hogy… Hogy… BAROMI KEVESET tudok róla! Csak csinálom, csinálni akarom, próbálom, de ezer meg ezer az akadály, az ismeretlen feladat, a probléma. Kellene egy SAJÁT weboldal. Kellenének rá látogatók. Minőségi látogatók, sokan. Kellene tudni egy jó szöveget írni. Ami vezeti az olvasót, és eljuttatja a MEGVESZEM gombig. És tényleg ki is fizeti, nem csak megrendeli (mennyi gond volt ezzel már eddig is, hajjaj..) Hogy kellene tudni egy szép, rendes, esztétikus külsőt összerakni hozzá. Hogy kellene tudni adatvédelmi biszbaszokat összeállítani, levelező listát megcsinálni (rendesen, nem úgy, mint a mostani, mert ez egy kőbalta). Kellene tudni folyamatosan egyre jobb és jobb és jobb írásokat létrehozni (ebben az egyben tudok felmutatni valódi eredményeket, és ez az egyetlen dolog, ami valamennyire még bíztató is lehet). Kellene AUTOMATA pénzügyi nyilvántartó rendszert felállítani és működtetni, ha van igazi vakfolt, na ez éppen az jelenleg. És megannyi apró, vagy óriási HIÁNYZÓ részlet. Amiknek jeletős részéről túlságosan keveset tudok. Csupa banánhéj, csakcsúszkálok rajtuk erre-arra. És mint a fentiekből kiderült, eddig nem igazán állok nyerésre. Az ötletek, és megoldások, amiket néha kapok, javarészt teljesen használhatatlanok, mert kisebb vagy nagyobb részben teljesen figyelmen kívül hagyják a jelenlegi állapotot, az anyagi helyzetemet, és a jelenlegi tudásszintemet. Ha tudnád, hányszor, meg hányszor mondogatom magamnak, hogy “Tessék, itt van. Te akartad! Na, most mutasd meg azt a kibaszott nagy IQ-dat, tessék, most brillírozzál, penge kis megoldásokkal!” De a megoldások még nem láthatóak. A számomra legalábbis nem.

Talán az opera szerzője is volt így ezzel. Talán mások is keresztül jutottak valahogyan ezen a fázison. Colás Csabi fellengzős írásai nem dobnak fel, mert hiába írja azt, hogy bárki meg tudja azt csinálni, amit ő, havi ezer e-book, 3 millió Forint az első hónapban, még ő is figyelmen kívül hagyja azt, hogy a legtöbben olyan mértékben kezdők ezen a pályán, hogy az esély számukra nem esély, hanem csupán egy sártenger.

Mindenesetre én itt és most csak a feladatot, a feladatok tengerét látom, és megoldást egyre kevesebbet. Még egy rohadt scannelést sem tudtam az elmúlt két hónapban végigcsinálni, mert nincs leírásom a készülékhez, amit letöltöttem hozzá, az pedig nem az. Ráadásul napi 4-5 órám megy el a fűtéssel, vízmelegítéssel, azzal, hogy a Tutya merre csavarog – pedig már meg kellett kötnöm, mert legújabban már a szomszéd kerítését is kibontotta, és félő, hogy a vadászok egyszer lepuffantják. Sokszor nem jut időm, vagy erőm a főzésre, néha fél éjjel fent vagyok, másnap pedig alig bírom össszeszedni magam, a bioritmusom pedig végképp fejreállt. És megismétlem: nem, ez nem rinyálás. Igyekeztem a lehető legtárgyilagosabban leírni a jelen helyzetet. Mert nem tudom, mikor mit csináljak, amiket csináltam, nem vezettek pillanatnyilag eredményre, és mert olyan fáradt vagyok, hogy most úgyis csak írni tudok. Az utóbbi két napon az udvarban gyűjtöttem a tüzelő tartalékot, mert a készletem rohamosan fogy, és ki tudja, mikor lesz újra olyan időjárás, hogy kint is lehet rendesen dolgozni. A hétvégén csináltam egy nagymosást is, szóval a jelen életmódom mellett elleszek vele vagy két-három hétig. Tekintettel arra, hogy nincs minden nap energiám rendesen befűteni, így fürdés is csak hébe-hóba van, a ruhákat is tovább használom a megszokottnál. Nem mondom, hogy hozzászoktam, mert ehhez nem tudok hozzászokni. De ez van. Magamnak csináltam, én akartam. Nekem kell kimásznom belőle. Még nem tudom, hogyan fog menni. Egyenlőre nem látom a kijáratot.

Úgy érzem magam, mint az a bizonyos egér. A mérgezett egér a labirintusban. A vakcina pedig valahol odakint van…