Pocsolyába léptem, sáros lett az új cipőm…
Kicsit csetepatés napjaim voltak. A bejegyzésemet a zenéről, a boldogságról, meg a Férfi – Nő játékról egy kisebb háború követte. Nem merülök bele annyira, mert már nem izgat a téma, csak annyit el kell mondanom a dologgal kapcsolatban, hogy bizony az embernek néha igencsak oda kell tennie magát, és betonerős önvédelmi falat kell állítania a hülyék ellen.
Az történt ugyanis, hogy a szobrász úr bejegyzését követően a lány, aki a korábbi “kitörlős” tanácsait adta (ld. Női tanácsok, amikkel kitörölhetem című írásom), nekiállt azzal szívózni, hogy én mennyire igénytelen vagyok – főleg a hajam érdekelte -, és hogy mennyire alkalmatlan fajtája vagyok a férfi nemnek, hogy ilyen lúzer körülmények között élek. És hogy így hiába is számítok arra, hogy majd eljön hozzám egyetlen egy normális nő is… Satöbbi. Persze nem ezekkel a szavakkal, de amikor megláttam, az jutott az eszembe, hogy ennek itt semmi helye. Éppen elértem azt, hogy egy közismert ember figyelmet fordítson az írásomra, és erre itt ez a cicamica, és belerondít a dologba.
Úgyhogy átkapcsoltam véreb üzemmódra, és minden egyes megszólalására nagyon határozott válaszokat írtam, tényeket, konkrét történeteket, amelyek azt támasztják alá, hogy nem jól látja a helyzetet, mivelhogy egyáltalán nem is látja a helyzetet. Eközben EGYETLEN EGY válaszomra sem reagált, de engem ez nem érdekelt. És ebből jó, ha egy kicsit megjegyzel valamennyit, vagy legalább elgondolkodsz rajta – rád bízom!
Ugyanis különösen ebben a virtuális korszakban vált mindennapossá, és megszokottá, hogy néha teljesen ismeretlen emberek belekötnek valakibe, mégpedig nagy nyilvánosság előtt, és egészen tudatosan húzzák le a sárba, ahol aztán simán eltapossák. Csak egy pillanatra gondolj bele – ígérem, jön a történet is, és nagyon jó lesz! -, hogy én, mint egyedülálló férfi kilépek a nagy nyilvánosság elé, vállalva az aktuális élethelyzetemet, és kinyilvánítom a jövőbeli terveimet, erre odajön egy hülye liba, és pár pillanat alatt szétcseszi az egészet, amin ennyit dolgoztam! Méghozzá ki tudja hány, talán több száz ember szeme láttára. Akik azután majd ezt jegyzik meg, és viszik a hírt, hogy “ez a faszi egy igénytelen lúzer!”. Mert nem biztos, hogy mindenki veszi a fáradságot, és megnézi a profilképemet, amin ott állok a kórus egyenruhájában elegánsan, mosolygósan, öltönyben, fehér ingben, nyakkendőben…
Egészen egyszerűen az ember nem engedheti meg magának azt, hogy ne fojtson el minden lehető támadást csírájában! Nem, senki sem engedheti meg magának ebben a kíméletlen világban, hogy a szeme láttára a rossz hírét keltsék, és ne álljon ki önmagáért a végsőkig! Úgyhogy végül nagyon, de nagyon keményen visszaszóltam a kis hülyének, és mivel végül nem tudott mit kezdeni az elsöprő visszavágásaimmal, kimenekült a helyzetből, és letiltott. De a dolog lényege, hogy akármikor is támadnak meg, sosem engedheted meg azt magadnek, és senkinek sem, hogy ne legyen ott minden támadásod mellett a te saját névjegyed, és a bizonyíték, ami megcáfolja a támadást, és bizonyítékot szolgáltat azzal kapcsolatban, hogy NEM IGAZ, amit rólad állítanak!
Mert mi van, ha nem véded meg magad? Elmondom, mert én már tudom – velem számtalanszor megtörtént már!
VÉGED VAN!
Lehet, hogy ezt majd csak akkor fogod elhinni, ha már elbuktál valami ilyen meghunyászkodós-nem visszaszólós sztori miatt egy állásinterjút, egy munkahelyet, egy párkapcsolatot, egy esélyt valamire, vagy… szinte bármit!
Csak ennyire “jelentéktelen” dologról van szó. Nem azért írtam ezt le, mert mindenképpen meg akarom mutatni, hogy micsoda tökös egy fickó vagyok (egyébként az vagyok!), hanem azért, mert azzal a céllal írom, amit írok, hogy néhol szórakoztassalak, néhol tanítsalak, elgondolkodtassalak, és ne csak úgy bámészkodni járj ide hozzám…
Kanyarodjunk vissza a történelemben… Egészen 1990 karácsonyáig. (Ha nem olvastad az előzményeket, összegyűjtöttem a történet előző részeit, a listát a bejegyzés végén találhatod meg.)
Tehát megtörtént az eljegyzés Miss Lion-nal, és mindenki rendkívül boldog volt. Igazából tényleg így volt. A szüleim csillogó szemmel, büszkén várták haza az elsőszülött fiukat, mivel az eljegyzés után én még maradtam a leendő családomnál – ezúttal már teljes jogú tagként, vőlegényként. Az apósom próbált visszafogott lenni, de látszott rajta, hogy a bőréből tudna kiugrani, olyan boldog és büszke, az anyósom meg egy pillanatra sem tudta a füléig érő száját összébb húzni egyetlen milliméternyit sem! Szóval tényleg nagy pillanat volt, amit méltóképpen ünnepeltünk meg abban a szűk kis fél szobácskában…
Hazatérve a szülői házba, még maradt néhány ledolgozni való munkanap az évből, de annyira nem ott jártam már lélekben, hogy igazából teljesen beleszartam abba, hogy mi van a munkával. Érdekes, így visszagondolva az eddig nekem fel sem tűnt, hogy a nyári esküvőre, és az utána lévő új, pécsi életemre akkor még egyáltalán nem gondolt senki! Egy pillanatra sem került szóba, hogy mi a fene is lesz majd velem Pécsen. Gondolom, leendő apósomnak már megvolt a terve velem, de soha egyetlen szó nem esett erről. De ha lett volna is szó róla, azt akkor is felülírta volna az Élet. Ugyanis a karácsony és szilveszter közötti egyik napon kirúgtak a szállodából!
Most utólag belegondolva már feltűnik, ami nekem azelőtt soha sem. Mégpedig hogy a kora reggeli kelést soha nem bírta a szervezetem. Érdekes, hogy már akkoriban is simán fent voltam éjjel szinte akármeddig, de ha hajnalban kellett felkelnem, végem volt. Szóval csak olyan nő jöhet szóba, aki szintén éjszakai bagoly, mint én – még egy hajnali pacsirta kell a fenének! (Bocsánat!)
Tehát az egyik reggel délelőttös műszakba mentem, 6-ra kellett beérni, múszakváltás volt, és rettenetes fáradt voltam. Úgyhogy megbeszéltem a portás kollégával, hogy bent leszek a pihenőben, csengessen, ha kellek. Bementem, és eldőltem a két összetolt széken. Elaludtam. Egyszer csak a szállodavezető rontott be… Állítólag vendég volt a liftnél, akinek kellett volna segíteni. Ezt nem tudom, mindenesetre csak annyit mondott, hogy ha “összeszedtem magam” – ami egyébként csupán annyiból állt, hogy az ember felugrott, megigazította a nyakkendőjét, és huss… -, akkor menjek az irodájába… Így is történt, aminek utána mehettem haza. Aludni…
Jött az új év, felmondási idő alatt voltam, de a munkahelyi döntőbizottság határozata alapján a büntetés eltúlzott volt, így pár nap múlva visszahelyeztek az állásomba! 😀 A szállodavezető, és az igazgatónő nem láttak a pipától. Végül fellebbeztek a munkaügyi bíróságon, és addig felfüggesztettek az állásomból. A bíróságon pedig rutinból lekaszáltak. Ketten, plusz egy ügyvéd egy tapasztalatlan 23 éves kölyökkel szemben. A bíróságról diadalmasan, égig érő orral távoztak. De ez engem akkor már abszolút nem izgatott…
Egy alkalommal, amikor a hirtelen rám szakadt sok szabadidőm miatt nagyon ráértem, kimentem a fehérvári piactérre. Azt hiszem, a szállodából megmentett valutát akartam talán eladni. De nem emlékszem biztosan. Szóval kint mászkáltam, és egyszer csak megláttam régi tanárbácsis időszakomból egykori kollégámat, akivel együtt tanítottunk, amikor engem először raktak ki a fősuliról, 20 éves koromban. Értetlenül néztem rá: “Hát te mit keresel itt?” – kérdeztem. A válasz egy szó volt: “Pénzt!”
Kérdezősködni kezdtem, és nagyon őszinte volt. Elmesélte, hogy a sógorával kezdtek vállalkozni, kettejüknek összesen volt egy öreg ócska Polski Fiatjuk, meg 4000 Forint megtakarított pénzük. Nem. Nem elírás. NÉGYEZER. Ennyivel kezdtek árulni a fehérvári piacon, az egyikük árult, a másik azonnal vitte a pénzt, mikor összejött egy pici, és ment áruért. Cigi, tisztítószer, öblítők, papírzsebkendők, WC papír… Micsoda idők voltak..!!! Ez körülbelül annyira lehetett hatékony, mint kiskanállal elhordani a sivatagot. De kitartottak, és néhány hónapon belül már kaptak hitelbe árut.
Az egykori kolléga egy fél délelőtt alatt kiképzett vállalkozói ismeretekből. Hol kell vállalkozói igazolványt kiváltani, mik kellenek, satöbbi. Amikor kinyögtem, hogy nekem van 1400 NYUGATNÉMET márkám, elkerekedett a szeme! Ez feketepiaci áron akkor 70.000 Forintot ért! Azt mondta, hogy az több, mint itt az egész soron az összes árus amivel kezdte a bizniszt! Úgyhogy nem adtam el a “makit”, hanem hazamentem, és bejelentettem a szülői házban, hogy én bizony vállalkozó leszek!
1991 február 19-én a kezemben a vállalkozói igazolványommal léptem ki a fehérvári Városháza kapuján… Egy új korszak vette kezdetét az életemben. Egy csillogó-villogó szállodás korszak után egy koszos-melós piacos korszak, ami minden korábbi pénzügyi rekordomat nagyon gyorsan döntötte meg! Mindenesetre amikor a bíróságról kiléptünk, ránéztem a szálloda igazgatónőjére, meg a mitugrálsz szállodavezetőre, akik istentelen magasságban hordták az orrukat, csak annyit gondoltam, hogy szép, hogy ilyen magasan van az orrotok, mert így jobban hozzáfértek a seggemhez! Fogalmuk sem volt arról, hogy már közel annyit keresek, mint ők. És ez csak a kezdet volt!
Volt szerződésem egy fehérvári lánykollégiummal, ahol heti egy délután árulhattam a lányoknak édességeket, illatszereket, tusfürdőket, üdítőitalokat… Az ötletet az adta, hogy Miss Lion akkoriban kezdett el dolgozni, és mivel pályakezdő pedagógusként nem volt a számára hely, az apósom “protekciójának” köszönhetően egy lánykollégiumban kapott állást, mint kolégiumi nevelőnő.
Kaptam a kollégiumban egy használaton kívüli ruhatárat, ott tárolhattam az árut. A többi napokon pedig mentem a piacra. Ebben az időben még jártam a szállodai-vendéglátós iskolába, így a volt főnökömet is rendszeresen láthattam. A nagy szerencsém az volt, hogy az ő tantárgya addigra már kifutott… A legfontosabb munkatársam pedig Jolán, az akkor 15 éves gyönyörűséges piros Wartburg volt, amit az apám hozományként adott nekem – még volt rajta két év műszaki! Akkoriban még a fékje is elsőre fogott…
Régi kollégám gyorstalpaló képzésének köszönhetően hamar megismerkedtem a “bécsi bevásárló turizmus” technológiájával. Hetente jártam ki bevásárolni mindenféle földi jót. Illatszereket, kávét, édességeket… Annyi Kinder tojást az életben nem láttam, amennyit akkor eladtunk. Igen, eladtunk. Ugyanis Miss Lion heti egy alkalommal éjjeli ügyeletet vállalt azért, hogy minél többet együtt lehessünk. Minden csütörtökön éjjel bent aludt a kollégiumban (már amennyit tudott aludni), reggel felült a fehérvári vonatra, én vártam az állomáson, indultunk ki Bécsbe.
Egyre jobban kiismertem az ottani beszerzési helyeket, megpakoltuk a Jolán csomagtartóját (akkor tanultam meg úgy pakolni, ahogyan még ember nem pakolt!), azután a határőrnek magabiztosan a szemébe néztem, és azt mondtam, hogy “Nem. Nincs semmi elvámolni valónk!”. És mivel olyan becsületes, kölyök pofám volt, mint aki tegnap született, rendszeresen megúszunk mindenféle zaklatást! Soha semmi veszteségünk nem volt! A rengeteg határon, és mindenhol való sorban állás miatt a néhány órás menet általában késő éjjelig elhúzódott, és másnap, szombaton hajnali ötre jártam ki a piacra, helyet foglalni. Miss Liont hagytam aludni, cserébe az én csodás kis menyasszonyom mindig friss ropogós reggelivel és forró csókkal érkezett!
Volt egy olyan képessége, amit soha azóta sem láttam senkinél sem! Olyan brutális kisugárzása, mosolya, nézése volt – de abból az igazi tüzes, kacér, de megszerezhetetlen női fajtából, amihez csak nekem volt kulcsom! -, hogy szinte nem volt élő ember, akit ne tudott volna levenni a lábáról! Kint árultunk a piacon, jöttek az emberek, ő pedig úgy adott el, mint aki világ életében ezt csinálta! Aki odalépett az elárusító helyünkhöz, az nem ment el onnan üres kézzel! Pakolta az emberek kezébe, szatyrába az árut, és diktálta nekem, én fejben villámgyorsan számoltam, fizettek, jött a következő…
Emlékszem, húsvétkor úgy pörgött az áru, hogy ő adta a kezükbe, álltak sorba, mint most egy multis áruházban, jöttek hozzám fizetni… Csing, csing, csing!!! Felbecsülhetetlen mennyiségben dőlt a pénz – pedig nem voltunk olcsók a piacon! Szombat dél körül vége volt a piacnak, mentünk haza, ebéd, be az autóba, irány Pécs! Vasárnap együtt voltunk, este vissza Fehérvárra, és kezdődött a hét elölről!
Egyszerűen legyőzhetetlenek voltunk! Akkor úgy tűnt, hogy soha senki nem fog tudni minket feltartóztatni! Annyi energiánk volt, és olyan acélos szövetséget kötöttünk, ami ellen nem volt támadási felület! Soha egyetlen csatát sem veszítettünk, és mindezt úgy, hogy senkit sem kellett eltaposni a siker érdekében! Hihetetlennek tűnik, de ez tényleg így volt! Akkoriban a legvadabbik vadkapitalizmus időszaka volt, amikor mindeki minden kiskaput, minden mellékes lehetőséget gondolkodás és erkölcsi aggályok nélkül kihasznált… Hogy ebben az időszakban az adóbevallásom hogyan nézett ki, na azt hagyjuk! 😀
Én nem akarom elhinni, hogy ne lehessen ITT ÉS MOST ugyanilyen erős Férfi-Női szövetséget kötni, hogy ne legyen ezen a világon egy erre termett, erre teremtett Nő, akivel ugyanolyan viharos sebességgel érhetünk el elképzelhetetlen célokat! Nem, nekem ne is mondja azt senki, hogy ez NEM MEGISMÉTELHETŐ, vagy nem lehet felülmúlni! Én tudom, hogy ezt meg lehet csinálni, én tudom, hogy én készen állok bármire, hogy ez megtörténjen akármikor az elkövetkező időkben… Már MOST!
Ez az időszak talán életem legboldogabb időszaka volt – akárcsak az, amikor a fiam megszületett! Az első időkben az üzlet a Wartburg motorház-tetejére terített ócska, szakadt pléden folyt, majd amikor azt kinőttem, jött az első kempingasztal, azután a második… Mire Pécsre költöztem, már lett egy napernyő, és egy kemping szék is. Mégis egész napokat ültem a tűző napon, ami miatt elég hamar úgy néztem ki, mint egy indián… Úgy emlékszem, a nyári szünetre azért Miss Lion már nagyon kimerült, és egyre nehezebben bírta fizikailag hajtást… De addigra már nem is kellet ennyit jönnie velem. Furcsa dolgok kezdenek az eszembe jutni ezekből az időkből…
Azt hiszem, a Pécsre költözésről, ami a vendéglátós iskola végével érkezett el, már írtam. Holnap végigfutom a korábbi élménybeszámolóimat, és hamarosan folytatódik a… Az esküvővel! Bár mintha ez már lett volna! Ideje lesz átnéznem az előzőeket. Aztán majd kiderül, honnan folytatódik a mese… A tündérmese tovább…