A Nő, akinek…

Ha létezik szellemi orgazmus, akkor az a pillanat bizonyára az volt, amikor az előző írásom végén a “Közzététel” gomba kattintottam. Olyan érzés volt, mint… Talán mint amikor a NASA-nál mérnökök és tudósok a sokéves kísérletezés után fellövik a legújabb rakétát, és elindul kifelé a világűrbe… De ugyanígy tudom hasonlítani az általam valaha megélt, vagy inkább csak elképzelt orgazmushoz, amikor megszámlálhatatlan mennyiségű genetikai-anyag hordozó sejt lávaként lövell ki egy bizonyos, jól meghatározott célpont irányába… Talán ez annyiban más, hogy ebben az esetben a magába fogadó, megtermékenyülő lelkek száma akár határtalan magasságokba is emelkedhet.

Huhh de patetikus lettem.

Egyébként tényleg valami ilyesmi történt, de eddig még csak nem is sikerült megfogalmaznom magát azt az érzést – a diadal érzését, tudva, hogy egyre többen és többen várják az újabbat, és a még újabbat. Önmagát gerjeszti a mese, és most gondoltam csak bele, hogy azóta, hogy megvan bennem a törekvés minden egyes alkalommal, hogy jobbat, és elgondolkodtatóbbat, és még izgalmasabbat küldjek ki, úgy azok, akik követnek, szintén egyfajta lelki átalakuláson mennek át. Egészen biztos vagyok abban, hogy többen is éreznek egyfajta szellemi feltöltődést, újabb meg újabb gondolatokat befogadva, megemésztve, és..

És jönnek a válaszok is.

Virtuális Barátom, akiről az előző bejegyzésemben írtam, lassan lektorom is lett egyben, legyen a neve ezután nemes egyszerűséggel csak Mr. V.B. – megvallom őszintén, felmerült bennem a szilveszteri bolondság utórezgéseként, hogy a Pet – Ting földi helytartójaként emlegetném őt ezután, de azt hiszem, innentől minden mondanivaló úgy menne veszendőbe, mint BMW-ben az indexkapcsoló. Az pedig nem cél.

Kicsit azért csapongok még, mielőtt a címsorban említett hölgyre térnék…

A múltkori egymilliós órarendeléses kalandnak (olvasd el, ha még nem olvastad, az írás végén biztosan felhozza a blog gépezet), ma folytatása kerekedett. Miss “Maradjon az én titkom”, kinek ha személyét nem is ismerem, de az IP címét legalább igen, a múltkori rejtélyes üzengetés után feliratott engem két hírlevélre, amikből egyetlen szót sem értettem, ma pedig furcsa borítékokat hozott a postás, miszerint ezeket a cuccokat én rendeltem.

Miután átvettem a szép alaposan becsomagolt anyagokat, kíváncsian bontogattam az atombiztos, kipárnázott borítékokat. Az egyikben hang- és hőszigetelő tapétaminták voltak, a másikban pedig exkluzív névjegykártya minták – ha jól sejtem egyenesen az USA-ból! Ez igazán elgondolkodtatott. Az “Üzenet a jövendőbelimnek” című írásom eddigi legnagyobb hatása az lett, hogy egy önmagát 34 éves egyedülálló társkereső nőnek valló ismeretlen a blogomon keresztül üzente meg rólam a véleményét, majd miután válaszoltam neki az email címére, rendelt a nevemben egy soproni ékszerkereskedésből egy 1 millió Forintos órát, felíratott két furcsa hírlevélre, és megrendelte a nevemben a fenti promóciós anyagokat. Hogy ki lehet ő, azt továbbra sem tudom, de ezeknek az anyagoknak a minősége, és nívója alapján biztos vagyok benne, hogy az illető magasan kvalifikált, igényes ember lehet, aki legalábbis az ünnepek alkalmával igencsak magányos lehetett, és nagyon unatkozott. Tehát a kör meglehetősen szélesnek mondható.

Belegondoltam, számomra ez teljesen hihetetlen, ha nem a saját szemeimmel látnám, azt mondanám, hogy csak kitalálta valaki. Arra viszont ráébresztett, hogy elértem egy újabb tartományba, és ez ennek a bizonyítéka. Mostantól más szemmel nézem azoknak az embereknek az életét, akik kiállnak a széles nyilvánosság elé, és majdnem biztos vagyok, hogy egy bizonyos ismertség felett az ilyen megmagyarázhatatlan dolgok kezdenek mindennapossá válni. Mit mondjak, furcsa egy élet kapujában állok – azt hiszem, mostantól napi készültségbe kell állítanom a humorérzékemet. De nem lesz nehéz.

Kis kitérő után vissza az előző írásom elküldésének pillanatához. Volt bennem akkor egy belső késztetés, hogy “ezt most nagyon meg fogom nyomni”. Az a végén, a zenei párhuzam, annyira éreztem, hogy ez sok embernek nagyon jól leírja a gondolatomat, a lényeget, ahogyan én látom a Férfi és a Nő viszonyát! Akárhogyan is, de jó lenne, ha ezt jó sokan elolvasnák, megrágnák-megemésztenék, és minél több hasonlóan gondolkodó és érző emberhez eljuthatna, hátha egyszer csak “beakad” végre… Annyira, de annyira kellene már.

Amint felkerült az írás a blogra, már jóval éjfél után, Mr. V.B.-nek elküldtem a linket, és alig pár percen belül meg is jelet a kis zöld pötty… Azonnal olvasni kezdte. Imádom azt, hogy az alkotás örömét egyre több és több emberrel tiudom megosztani, és amikor elkészül egy-egy írásom, mindegy, hogy mikor, legyen az éjjel ketőkor, mégis perceken belül látom, hogy máris jönnek, olvasnak… Nem tudom, mikor ki az – bár az első rekaciókból, lájkokból kiderül. De egyszerűen leírhatatlan maga az élmény, hogy ennyire égnek a vonalak, ennyire működik a “kémia” köztem, és köztetek!

Az éjszaka közepén egyből beindult a spontán “konzultáció” közöttünk. Hogy el tudd képzelni ezt az őrült helyzetet… Talán ismered az érzést, amikor felhívsz valakit, akivel igazán közel vagytok egymáshoz, akivel úgy vagytok, hogy ha hajnali háromkor hívnád, akkor is felvenné, és ha azonnal hívnád, hogy húzza ki a kocsidat a hóból, csak annyit mondana, hogy: “Indulok!”. Én csak úgy érzem, hogy mi ketten a virtuális vonal ellenére ilyenek vagyunk ketten. Ezt ő így fogalmazta meg: “nekem úgy tűnik hogy miközben neked segitettem igazából magamnak is segitettem “

A beszélgetés hajnali háromig tartott, de csak azért, mert ő még nem fejezte be a munkáját… De az a beszélgetés az írásom olyan precíz darabokra szedésével telt, olyan emlékek, ötletek, megfigyelések, világmegváltások voltak közben… És volt a sok-sok Pillanat között egy, amikor egyszer csak valami olyant írt, amire sokan azt mondják, hogy ez az Angyalok Éneke – maga az eredendő Igazság… Egyszer csak írt valamit. A Nőről, akinek…

Lavina…

Azt gondoltam, hogy ebben a múltkori írásban valami olyasmit feszegettem, aminek be kell indítani a maghasadást – a kénköves mennykövek hullását, vagy tudomisén… Azt éreztem, hogy most az az energia, ami felszabadult belőlem… Az annyira ütött, hogy a nagynénémből is kiszakadt, hogy: “Ez megint egy brilliáns írás!”. Gondolkodj csak egy picit: te mennyi dícséretet, elismerést kapsz azért, amit csinálsz? Mennyire szereted, mennyire tudod beletenni a szívedet abba, amit kiadsz a kezeid közül? Sosem gondoltam volna, hogy lesz nekem egy olyan életem, amikor alig várom már, hogy a világ elcsendesedjen körülöttem, csak a rádió szól csendesen, és az imádott Tutyám ugat valamit odakint szorgalmasan… és én csak írok, és írok…

Másnap eszembe jutott, hogy megszólítom az írásommal kapcsolatban a Szobrász Urat, akiről úgy éreztem, hogy hasonló mentalitású ember lévén, és a Férfi-Nő kapcsolat fennkölt élharcosaként, ezt az írást most már egészen bizonyosan el kell juttatnom hozzá. Arra azonban nem számítottam, hogy nem csak egy kurta hozzászólással, hanem egy egész mini-disszertációval reagál rá. Mégpedig a saját facebook oldalán, amit rengeteg olyan ember olvas, akikkel nekem nincs kapcsolódási pontom – ha úgy tetszik, marketing-telitalálatként robbant az írás. Kaptam én ott hideget és meleget egyaránt, és rájöttem – bár senki erre nem készített fel, de ösztönösen keményen beleálltam néhány vitába, és szokatlanul hevesen álltam ki magamért, amitől egy idő után kezdtem igencsak vitézül érezni magam. Felsejlett előttem a nem is túl távoli jövő, amikor az ismertségem a mostaninak a sokszorosa lesz, és az efajta szócsatározások megszokottak és mindennaposak lesznek. Egyszer csak rájöttem, hogy innen többé már nincsen viszaút. Menni kell, megvédeni magamat, visszavágni… Azt persze nem is gondoltam, hogy eközben egyre többen állnak majd mellém és, mögém!

Mr. V.B-vel volt közben egy nagyon, de nagyon felemelő beszélgetésem… Úgy kezdődött, hogy “Csak két perc”… Azt hiszem, huszonkettő lett belőle, de akkor elhangzott valami olyan, amitől… Huhh…

Képzeld el azt, hogy valaki mond neked valami olyant, amivel egy pillanat alatt kiüt egy hibás pillért, egy zátonyt a lelked alól, amin eddig úgy voltál fennakadva, hogy már teljesen természetesnek érezted magát az állapotot, és teljesen magátóél értetődő volt, hogy nincs mozdulás. SEMERRE. Neked nem szabad, mert TE NEM VAGY MÉLTÓ RÁ! Nem érdemled.

Mi az, hogy magas, vagy alacsony teljesítmény? Hogyan, mi alapján mérik, ki szabja meg a mértékegységét, és hogyan lehet a látszólag egymással össze nem hasonlítható teljesítményeket összevetni egymással? És mi az, hogy ÉRTÉK – és mi NEM az?

Mr. V.B. egy olyan dologra mutatott rá – nem sokkal azelőtt ismerte fel, és nem bírta magában tartani -, ami magasan felette van ennek a jelenlegi társadalomnak az elképzelésén. AZért leírom most. Mert lehet, hogy veled is megtörténik az, ami velem megtörtént. Kívánom, hogy így legyen!

Tehát: mi a magas, és mi az alacsony teljesítmény? Magas teljesítmény az, hogy valaki szépen simán teljesít az életben egy kényelmes, komfortos környezetben, képes felmutatni minőségi környezetet, szép tárgyakat, esztétikus lakást, autót, ruhákat, kellemes munkahelyet… És alacsony teljesítmény-e az, hogy valaki egy világvégi ócska házban teljes magányban mindennapos küzdelmet folytat a környezettel, gyakorlatilag hosszú időn keresztül semmiféle kézzelfogható eredményt nem tud felmutatni – nincsenek szép ruhái, nincsen autója, nemigen javul a környezete (bár ez nem igaz, mert… mert nem – de nem ezen van a hangsúly). Mi az, hogy teljesítmény, és mi nem az?

Azt mondta nekem a srác, hogy maga sem érti, de valahogyan annak idején, amikor elkezdtem itt Vázsnokon ezt az értelmetlen-érthetetlen életet élni, és megírni az egészet a maga nyers valóságában, olyan furcsa gondolatai voltak erről az egészről. Semmi, de semmi “normális emberi” kézzelfogható eredményt nem tudtam felmutatni. Másfél év alatt nem lett “jó munkahelyem”, sem autóm, sem vastag bankszámlám, szép ruháim.. És valamiképpen mégis odaszögezte a történet a monitorhoz.

Itt van ez a furcsa pofa, és mindennek lehet nevezni, amit csinál, csak ÉLETNEK nem. És megy az idő, és megy az idő… És ez a figura NEM ADJA FEL. Ez a valaki ez tervez. Ez kommunikál. Egyfajta különös lelki utat jár be, amiről külső szemmel nem is nagyon lehet látni azt, hogy hova a fészkes fenébe fog ez vezetni? Megy ez az izé valamerre? És – elmesélte, hogy éppen akkor jött rá arra, hogy azért nem látta… Nem látta a TELJESÍTMÉNYT, mert az én teljesítményem NEM ANYAGI. Én akaratot gyártok, és gyártok, és gyártok, és terjed az akarat csak tovább és tovább… És akkor, amikor felhívot, akkor jött rá arra, hogy rosszul ítélte meg… Az egészet rosszul ítélte meg. Mert eddig a teljesítmény mértékegysége a legyártott cipő, a megsütött kenyér, a meggyógyított kisgyerek volt… De a kitartás, az Élet, a továbbadott lendület az ezidáig nem volt kimutatható, grafikonra felrajzolható… És amikor erre rájött, akkor úgy érezte, hogy el kell mondania nekem, hogy…

Az, amit én csinálok, az sokkal, de sokkal többet ér, mint cipők, autók, házak…

Hát basszus… Ettől borsódzott folyamatosan a hátam, és amikor letettük a telefont, egyszerre csak elkezdett a testem valahogyan… Emelkedni, nőni, egyenesedni. Szó szerint az történt, hogy a testtartásom percek alatt úgy megváltozott, hogy olyan érzésem volt, mintha a kezemben az ország zászlójával menetelnék az olimpia megynitóján a sor legelején…

Nem tudom, ki vagy, mivel foglalkozol, “mit tudsz felmutatni az életben”… De ajánlom, hogy emelkedj önmagad főlé, és nézz le a saját életedre! Te mennyi Akaratot, Életerőt, Lendületet gyártasz? Mi az, amit terjesztesz, és sugárzol kifelé, amit szemmel látni, kézzel tapintani lehetetlen… És aki emiatt mégis kicsinek, és érdemtelennek érzed magad azért… Mert azok, akik cipőkre, házakra, autókra tudnak csak ránézni – mindaz, ami TE produkálsz, NEM ÉRZÉKELIK!

Volt egy igen komoly vita a Szobrász Úr írása nyomán, és pontosan ugyanebbe kötött bele a lány, akiről korában írtam a “Női tanácsok, amikkel kitörölhetem” című történetemben. Nekem az már önmagában ellentmondásos, hogy egy fiatal művész lány hogyan tud leragadni az emberek megítésében a fodrászati problémáknál… Én régimódi alak vagyok, nálam”Az ész a fontos, nem a haj.”, és “Az, aki szép, az reggel is szép, még ha össze is gyűrte az ágy…”. Nekem ezek a fontos dolgok, és az, hogy majd a NŐ, akinek…

Szóval bánatba a tucat-elképzelésekkel arról, hogy hogyan is kellene kinéznem, milyennek kellene lennie a hajszínemnek, az arcszőrzetemnek (nem is folytatnám a felsorolást…)! Majd megmondja Ő, mire vágyik! És majd akkor az lesz. De addig…

Volt valaki, aki felvetette, hogy “dehát ez a környezet…”. Nem ismételném önmagamat, az imént említett írásomban kitértem arra is, mit gondolok arról, vajon miféle összefüggés lehet az apai és anyai nagyszüleim 50 évet meghaladó házassága, a szüleim immáron 53 éve fennálló házassága, és a kezdeti körülmények, vagyoni helyzet, és az akkori nehézségek között. De megérne egy körkérdést, hogy felkeress olyan házaspárokat a környezetedben, akik megérték együtt legalább a 40-50-60 évet, és mindegyiküktől megkérdeznéd, hogy milyen körülmények között indult a közös életük? Ha gondolod, megírhatod a válaszokat, legyen ez egy kellőképpen széles körű felmérés. Magam is kíváncsi vagyok, hogy a saját megfigyeléseim és következtetéseim mennyire helytállóak!

A Nő, akinek…

A kritikák és kioktatások ellenpólusaként ugyanannyi, sőt sokkal, de sokkal több pozitív, bátorító üzenetet, levelet kaptam. Ma este pedig egy szintén csak nagyon távolról ismerős lánytól kaptam egy hosszú-hosszú írást – a saját történetét. Egy idő után furcsa érzésem támadt, mert elkezdett a történet, a mondanivaló párhuzamba állni a Mr. V.B. által említett Nővel, akinek…

Érdekeseket írtok. Sokszor okosabbakat írtok, mint amiket én kigondolok!

A lány azt írta, hogy az a lány, az a Nő, akire én gondolok, az egészen biztosan létezik. Mégpedig az is lehet, hogy már ismerjük is egymást – az ő története arról szólt, hogy volt egy fiú, akivel már régóta látásból ismerték egymást, de sosem nézett rá “úgy”… Sokszor elmentek már egymás mellett, de… De semmi. Ezt írta: “És tudtam, hogy nem kémia alapján fogok dönteni, hanem a tettek alapján. Ahogy ő viszonyul az egészhez.”

Ez pont oda illeszkedett be nálam, ahol a helye volt. Én SEM a kémia alapján fogok választani. Ráérünk felrobbantani a labort már akkor, amikor úgyis minden mindegy… Az ő történetük annyi, hogy míg a lánynak volt egy 165 pontos leírt listája (Jézus Mária, kezdő kiscserkész vagyok én ehhez képest!), addig a fiú egyszerűen csak “egy jó” kapcsolatot akart. Ráadásul amikor a lány éppen “kereső fázisban volt”, a fiú éppen feladta az egészet… Tehát – most kapaszkodj meg! Az én jövendőbelim valószínűleg most éppen már “nem is akar senkit magának”. És pont ez a lényeg. A két történet összeér ezen a ponton, mert…

Azt írta nekem Mr. V.B., hogy…

“persze hogy létezik

sőt valszeg ugyanettől szenved