Kettő az egyben – két talány, egy írás: erőlködni – elfogadni?

Az úgy volt, hogy bementem a fáskamrába… Éppen egy olyan téma járt a fejemben, amiről írni készültem, és akkor… A tekintetem rávetődött a… Az egyik szalmabálára!

Azt még nem tudom, hogy ilyen idióta bekezdés után hogyan jutok majd el oda, ahova indultam. Kihívás az Élet…

Az egyik téma az erőlködés. Gondolom, ismerős az ezzel kapcsolatos népi bölcsességek kifogyhatatlan tárháza… Ami nem megy, azt ne erőltessük, meg hogy ne erőlködj annyira, mert beszarsz, meg egyéb hasonlók. 😀 😀

De akkor mi legyen?

Kaptam néhány… fogalmazzunk úgy, hogy “helytelenítő észrevételt” azzal kapcsolatban, hogy éppen egy birodalmi offenzívát indítottam a társkeresés harcmezején. Olyant, amilyent “nem való”. Nem illik az embernek így erőltetnie, meg ilyen hülyén “árulnia magát”. Mert ami akar, az majd úgyis jön… Kérdem én, hogy MIKOR, de erre a Bölcsek nem tudják a választ, mert az olyan helyen van megírva, ahova nincs bejárása egyiküknek sem. De akkor meg mire várnék? És egyébként meg: ki a f@sx fog majd befeküdni a tepsibe HELYETTEM – DOLGAVÉGEZETLENÜL??? HE?

Akkor most vágjunk a hiedelmek közé.

Egyetlen egy olyan sikeres dolog, olyan korszakalkotó, életet megváltoztató, sorsfordító dolog sem… De még egy rohadt villanykörte-csere soha ezen a világon nem történt úgy, hogy az azonnal az első pillanatban, elsőre simán ment volna! Soha!

Van ezeknek a dolgoknak egy TÖRVÉNYSZERŰ menetrendje. Egy skála, amelynek mentén az ember elindul felfelé. Lentről. Minél mélyebbről, annál többet kell gürcölni, és annál tovább tarthat egy-egy… fogalmazzunk így: fejlődési-tanulási szakasz.

Az emberi működés az valahogyan össze van rakva. Amikor elkezdünk valamit csinálni, azt minden új dolog esetében a “nem-tudás” pozícióból kezdjük. Ez azzal jár, hogy az ember tök béna. Ez van. Sok esetben a mese itt véget is ér. Néha valami miatt a vágy mégis van elég erős ahhoz, hogy ezt a “béna vagyok, nem fog menni” – érzést legyőzze. Csak az ellenség megtévesztése miatt azt merném állítani, hogy akárhányszor is próbáltunk korábban valamit megcsinálni, vagy elérni, mindaddig, amíg az nem sikerült, addig ezt az újabb meg újabb nekifutást ugyanarról az alsó lépcsőről kezdjük. Újra, meg újra. Mint amikor van egy fickó, aki már túl van három házasságon, és négy másik együttéléses kapcsolaton. Az újabb társkeresés megint ugyanonnan indul. Alulról.

Elméleti disszertációm egy igen izgalmas pontjához érkeztünk, Kedves Olvasóm! Ne menj sehová, lesz ebből még valami. Elképzelhető, hogy még ma… 😀

Na mindegy, a “nem-tudás” után – néhány suta próbálkozás után – az ember… Kétségbeesik. És ekkor választhat, hogy otthagyja az egészet, és azt mondja, hogy rohadjonmegazösszesbüdösk****a… Vagy befeszít. És innentől az utat izomból kezdi gyűrni… És bocsánat, de ez KELL. Azért, mert ez KIKERÜLHETETLEN!

Amikor elkezdtél autót vezetni, valószínűleg volt közvetlenül az első rövid időszak után egy olyan pillanat, amikor dühödben nekiestél az autónak. Vagy az oktatónak. Esetleg az oktatóval verted a motorháztetőt… Vagy valami hasonló. Egy valamirevaló oktató ezt simán megszokta, és túléli. Sajnos a tanaraknak ezt senki nem tanította, úgyhogy a hisztis diákokat ahelyett, hogy ezen átsegítenék, eltapossák. Aminek az a vége, ahol éppen most tartunk… Nahaggyuk…

A kérdés tehát, hogy minek erőltetni, ami nem megy, az, hogy: Azért, hogy MENJEN! Ja hogy ez azzal jár, hogy alsógatya-mosáskor több mosópor fogy? Kit érdekel???

Igen, én most éppen ERŐLTETEM a dolgot. Mert ebben a fázisban vagyok. És mert minden eddigi próbálkozásom csúfos kudarcot vallott. Ezért nekem (is!) mindent TELJESEN ELÖLRŐL kellett kezdenem. És nem, nem állítom, hogy minden eddigi hibámat, tévedésemet felismertem, és kijavítottam. Nem, nem ez történt. De mostanra lett meg az az érzésem, hogy már ELEGET megtaláltam ahhoz, hogy némiképpen esélyesen folytassam a dolgot. És biztos vagyok benne, hogy lesznek majd újabb tapasztalatok, de azt már végre sikerült eldöntenem, hogy mit is akarok, és hogy mit nem akarok. És ez… nagyjából ezerszer több, mint amivel manapság az emberek 99 százaléka nekikezd a társkeresésnek.

Szóval uff, én beszéltem. Sajnálom, de ha tetszik, ha nem, folytatni fogom a társkeresést. És igen, egyenlőre még mindig úgy, mint egy vaddisznó. Aztán majd lesz máshogyan is. Most ez van, ezen kell átverni magamat. Hidd el, ha te is nyakig lennél abban, amiben én vagyok, valószínűleg ugyanilyen elszántan csapkodál, mint én. Már ha lenne annyi eszed, hogy észrevedd, hogy miben vagy éppen. Mindenesetre most érzek valamit, valami megmagyarázhatatlan izét, fogalmam sincs, mi lehet ez, csak azt tudom, hogy ideje tengerre szállnom, mert kezdem érezni a szelet, az áramlatokat, a zsigereimben megmozdult valami. MOST kell csinálnom! Valamit! Fogalmam sincsen, hogy mit, de valami hív… 

…

“B” oldal

Ma délután bementem a fáskamrába, és rápillantottam az egyik bála szalmára. Na ez mekkora sztori, hallod! 😀

Ezt a bála szalmát nemrégiben egy unalmas vasárnap délután hozta egy ismeretlen pár. Egyszer csak itt voltak a kapu előtt. Volt valami előzménye, de a fene se gondolta, hogy ez úgy fog történni, hogy egy teljesen ismeretlen ismerősöm Hollandiából elintézi azt, hogy a szomszéd faluban egy másik ismeretlen ember berakjon az autójába két bála szalmát, és elhozza nekem, ide, Vázsnokra, hogy legyen mivel kibéleljem a Tutya házát! Idejön, kirakja, azután elköszön, és huss… Nekem ilyen gondolatom, neadj’ Isten, tapasztalatom nemigen volt azelőtt! És most ez a két bála szalma mégis ott van a fáskamrában, és a Tutya háza teljesen kényelmes, és komfortos – mármint az ő számára!

Azután jöttem be a házba, és hirtelen ránéztem a… Körülnéztem, és rádöbbentem, hogy itt ebben a házban MINDEN úgy került ide – na jó, néhány holmim azért volt, de.. a berendezésnek kb. a 90%-a az csak úgy “lett”.

Közületek többen ismerik Ronnak azt az előadását, ami a segítségről szól. Sokat háborogtam miatta. Azt mondja Ron, hogy ebben az Univerzumban minden létezés alapja a SEGÍTSÉG. Minden csak azért van itt, hogy segítsen. A Nap azért süt, a fű azért nő, a fák, a madarak, a… a minden azért van, mert valakinek valahogyan segíteni akar! (Ezek alapján az a két egérke, amiket az utóbbi napokban sikerült ártalmatlanítanom, úgyszintén segíteni jöttek. Csak eltévesztették a házszámot..) Háát. Mondom, Ron, cuki vagy, de nem ismered azokat, akik… Szerintem ezzel nem voltam egyedül. 😀

Én olyan családban nőttem fel, ahol nem szabadott elfogadni másoktól semmit. Ha átmentünk a mamáéknál a szomszéd lányokkal Gazdálkodj okosan-t játszani, nem szabadott enni-inni semmit. Se sütit, se lekváros kenyeret… Ez volt a szokás. Mondjuk nem valószínű, hogy ezen múlt volna az, hogy én aztán a világ összes kincséért évtizedeken keresztül sem voltam hajlandó elfogadni segítséget. Inkább megdöglök… És párszor majdnem sikerült is. Én ennél már sokkal régebb óta defektes vagyok.

Tavaly tört meg a jég, amikor végre kiköltöztem ide, a vázsnoki házba. Itt lett végre nyilvánvaló a számomra az, hogy ez holtbiztos, hogy nem fog menni egyedül. Mégsem kértem senkitől semmit. Viszont! Elkezdtem KOMMUNIKÁLNI. Rohadtul nem volt jobb ötletem… Úgyhogy azt gondoltam, ha szarban vagyok, akkor nem érdemes azt mondanom, hogy “ááááá, éééén neeem…”. Körülbelül ezen a ponton fordult meg az életem. Legalábbis először.

Egy idő után valahogyan kezdett formálódni az az érzés bennem, hogy… furcsa, hogy nem érzem sosem azt, hogy ezt nem érdemeltem meg. Pedig… Látszólag semmit sem adtam cserébe. Látszólag. Ugyanis amikor tettem a dolgomat, hol így, hol úgy, írtam mindenféléket, elkezdtek jönni olyan visszajelzések, hogy szükség van az írásomra. Hogy ne hagyjam abba, folytassam, mert akarják olvasni. Bennem pedig még akkor sem tudatosult, hogy igazából szó sincsen arról, hogy semmit sem adok azokért a dolgokért, amiket kapok.

Emlékszem, mikor a fiam egy éves volt, és elkezdtük a harkányi piacon azt az üzletet. Minden egyes nap, a hét hét napján mentünk együtt mi hárman a piacra dolgozni. Egy emberként az egész kis családom. A fiam szabadon járt-kelt a piacon a nénik és bácsik között (általában egy szál pelenkában), és csak csacsogott. Mindenkivel. Időnként megjelent egy szatyor gyümölccsel, paprikával, paradicsommal, emlékszem, egy alkalommal akkora darab dinnyét kapott, hogy az árusok között a sor közepén húzta maga után a földön, és kiabált teli torokból: “Apa, sedis, nem bíjom!” Azt hittem, megzabálom! De közben figyeltem, mi folyik itt???

A gyerek látszólag nem ad semmit, és mégis annyi mindent kap, hogy az elképesztő… Egyszerűen képtelenség volt mindent megennünk. De mégsem utasítottam vissza soha semmit senkitől! És visszaemlékezve a saját gyerekkoromra úgy döntöttem, hogy én bizony nem fogok semmi módon beleavatkozni a fiam efajta “bevételeibe”! Így aztán ő lett a piac kedvence, mindenki imádta, és bőven több értéket behozott, mint amennyit el tudott volna fogyasztani. Azt a mennyiségű palacsintát, lángost, meg mindenfélét…

Időközben rájöttem, hogy tévedés az, hogy a gyerek nem ad semmit sem! Egy évesen odament az idegen emberekhez, és minden ok és hátsó szándék nélkül érdeklődve elkezdett velük beszélgetni. Volt olyan, hogy meglestem, hogyan beszélget az egy éves fiam a kilencven éves sváb nénivel, aki hímezte azokat a népviseletbe öltöztetett babáknak a ruhát. És közben ott állt a fiam: “Micijász, néni? Ész az meg micoda? Ész miért? Ész az ott?” És folyamatosan örömet okozott az embereknek. Elfoglalta őket, figyelt rájuk, érdeklődött, meghallgatta őket. Mindenkit! Mindenki, és minden érdekelte, és amerre csak járt, mosolygós arcokat, és vidámságot hagyott maga mögött. És mi ez, ha nem ÉRTÉK???

Ahogyan ment az idő, írtam, és írtam egymás után úgy értettem meg egyre jobban, hogy minden, amit írok, amit csinálok, ahogyan csinálom, az ÉRTÉK. Nem azért, mert ÉN annak tartom, hanem azért, mert azok, akik olvassák, valamit kivesznek belőle, valamivel gazdagabbak lesznek – máskülönben soha senki nem jönne vissza! És igen, igaza van a kedvenc tréneremnek, de tényleg az INGYENES dolgok hozzák meg az embernek a bevétele legjavát! Mégpedig teljesen spontán, és önkéntes alapon. Még egyik segítőm, támogatóm sem érezte azt, hogy kötelező lenne adnia nekem bármit is! De mivel azt érezte, hogy bizony kapott tőlem valamit, ez a dolog egy idő után automatikusan előidézte a kiegyenlítési vágyat. Namost… Így tud megélni egy író…

De ez csak az egyik fele volt annak, amiért kezdtem úgy érezni, hogy végre az Élet elkezdte a jóvátételi projektjét felém… Mert el kellett hinnem, tudnom kellett, hogy minél többet kapok, én bizony annál többet fogok tudni adni – és fogok is! De sokáig nem volt tiszta még önmagamnak sem, hogy “mi a fészkes fenét fogok tudni ÉN adni az embereknek?”. Erre aztán maga az Élet adta meg a választ…

Van nekem ez a régi elképzelésem, hogy ideje lenne rendet vágni a zűrzavarban, és kidolgozni egy normális, igazságokon és törvényszerűségeken nyugvó korszerű, és használható társkeresési módszertant. Megalapozni egy új társkeresési kultúrát, annak érdekében, hogy az arra érdemes emberek végre megtalálják azt a párt – életük párját – akivel annyira összeillenek célok, vágyak, és jövőkép szempontjából, hogy potenciálisan esélyük lehessen arra, hogy egy emberrel, egyetlen párral leéljenek egy egész életet – vagy akár többet is, ha úgy tartja kedvük. De ne legyen már ez az őskáosz, ahol végül senki soha nem érezheti magát biztonságban, boldognak amellett az ember mellett, akivel együtt él. Mert az én számomra ez maga az életem tragédiája; hogy soha senki nem találta meg, fedezte fel, fejlesztette ki azt a módszert, hogy ezt én magam el tudjam érni… Mert… Ez a katasztrófa forrása. Anyagilag, emberileg, egészségileg, mindenhogyan! És tudom, látom azt, hogy ezzel a bajjal nem vagyok egyedül. Egy egész emberiség szenved tőle! És ezt a problémát, ezt a gennyes sebet még soha senki nem tisztította ki, és nem fertőtlenítette, nem kötözte be… És ez baj. Hatalmas baj…

Már több, mint húsz éve annak, hogy elhatároztam, hogy társkeresőkkel fogok foglalkozni. Valami miatt ez újra meg újra felbukkant a gondolataimban, és végül rájöttem, hogy ez az én küldetésem. Meg kell találnom a megoldást.

Nagyon rossz anyagi és érzelmi állapotban vagyok (voltam) már hosszú ideje. Sokszor kaptam már meg a szemembe, vagy a hátam mögött, hogy hogy lehet az, hogy egy ember ENNYI IDŐS KORÁRA még mindig ne tudja azt, hogy mit akar az élettől. Azon túl, hogy rettenetesen rosszul esett, ráadásul még össze is zavart! És csak nagyon lassan értettem meg, hogy… Mi az az 51 év? Egy bő fél emberöltő. Elvileg ennyi időnek elégnek “kellene” lennie. De ez nem igaz!

Az igazság pedig az, hogy ez nem egy 51 éves probléma! Az, hogy nem találom meg az ideális párt az életemhez, hogy nem találom a helyem az emberek között, és mindig mellényúlok, hogy olyan dolgokba hagyom, hogy belerángassanak, amihez semmi közöm, hogy mások pitiáner anyagi és egyéb céljainak kiszolgálójóvá válok oly könnyedén, hogy egyszer csak keresek egy zsák pénzt egy jó ötlettel, ami nekem csak úgy hirtelen kipattan a fejemből, azután néhány ostoba lépéssel mindent tönkrevágok… Ezek NEM 51 ÉVES problémák!

Nekem teljesen mindegy, hogy miben hiszel. Én 30 éves koromig hallani sem akartam erről a hülyeségről, hogy előző életek. Nem várom el senkitől, hogy higgyen bennük. Egyébként sem hinni kell bennük. A gravitációban sem hinni kell, hanem megfigyelni. Abban a pillanatban, hogy rálátsz a saját születésedre, lesz róla SAJÁT elképzelésed, hogy mi volt előtte egy perccel, egy órával, egy nappal, egy évvel, egy élettel… Addig meg hagyjuk a vitát. Értelmetlen. Az én számomra is a saját személyes “emlékeim” tették egyértelművé a választ a kérdésre, hogy “Vannak előző életek?”. Már tudom.

Mi köze ennek az előzőekhez?

Van ez a helyzet, hogy eddig soha senki nem fejlesztette ki azt a bizonyos módszert. Ez elég rossz. A jó hír az, hogy ezt mindössze EGYSZER kell csak kifejleszteni. Ha ez jó alapokon fekszik, az utána soha sem fog többé megváltozni – ugyanúgy ahogyan a tömegvonzás törvénye sem változik már elég régóta!

Mi lehet ebből a haszna bárkinek is?

Vannak, akiknek ez itt és most éppen húsbavágó-véresen komoly probléma. Nekik életmentő lesz egy megfelelő módszer. De mi lesz a többiekkel?

Erre abban a pillanatban döbbentem rá, amikor karácsonykor a szüleimnél voltam. Első este az anyu átkísért az ő szobájukba, és egy kis szatyornyi ajándékot adott nekem. Jó érzéssel néztem végig a csomag tartalmát, és örültem az ingnek, mert kellemes tapintású az anyaga, az alsónadrág mindig jól jön, és a zoknik is! És volt ott egy boríték is, benne pénz… Belekukkantottam, és az első gondolatom az volt, hogy “ezt nem érdemeltem meg”. A szokásos gondolat. Azután felnéztem, ránéztem az anyura, és bevillant egy gondolat:

“Mindegy, teljesen mindegy, hogy hiszel-e benne, vagy nem, de ezt egyszer még kamatostól kapod vissza. Tőlem! Mert minden egyes pár zokni, ing, vagy nekem adott Forint arra fog menni, hogy legközelebb már neked se legyen gond a párválasztás, és egyszer egy napon majd talán furcsán fogod érezni magad, amikor a kezedbe kerül egy olyan anyag, amit én a huszonegyedik század első harmadában írtam le, állítottam össze azért, hogy majd egyszer NEKED is könnyebb, és boldogabb életed lehessen…”

És Te, Kedves Olvasóm… Ugyanezt üzenem most NEKED is!

Már hallom is a kérdést, ki sem kell mondanod!

Ki vagy te, ember? Mit gondolsz te magadról? Miért éppen TE lennél az, aki ezt a dolgot meg fogja csinálni? Hogy képzeled…???

És a válaszom. A válasz, amire magam is évek óta várok. És meglett végre.

Azt, hogy Én ki vagyok, még magam sem tudom eléggé pontosan. De annyit elmondhatok, hogy nem első ízben veszek a fejembe ekkora feladatot! Nem gondolom, hogy véletlen lenne az, hogy már a húszas éveimben is volt bennem egy olyan gondolat, hogy NEM HALHATOK MEG ismeretlen, névtelen emberként – hogy nekem feladatom van ezen a világon, és egyszer úgyis híres, ismert, és elismert ember lesz belőlem! Ez az, amit most is gondolok magamról.

És hogy miért éppen én fogom megcsinálni?

Erre KÉT válaszom is van.

Az egyik az, hogy: Mert még NEM CSINÁLTA MEG más! A másik válaszom pedig az, hogy azért, mert én vagyok az a megszállott, aki az elmúlt húsz évben… sőt… az ezt megelőző hosszú-hosszú, a távoli múltba vesző időben réges-régóta keresem a válaszokat… Azokat a válaszokat, amik ahhoz kellenek, hogy végre én, és akárki, aki csak szeretne, bárkinek lehetséges legyen végre egy EMBERHEZ MÉLTÓ életet élni ezen a világon. Egy olyan ember mellett, akivel megéri szövetségre lépni, akivel megéri családot alapítani, akivel megéri vállt vállnak vetve visszaverni minden külső támadást, akivel megéri keresztül menni minden akadályon, legyőzni a hétfejű sárkányt, és meghódítani a csillagokat…

Lehet, hogy ez így most sok volt neked. Talán soha többet nem fogsz visszanézni ide. Nekem mindegy, ez a szíved joga. De vigyázz, mert mindegy, mit, és miben hiszel, lesz egyszer majd valamikor – 10-20-50-100-500 év múlva – ki tudja ezt megmondani -, egy pillanat, amikor szembe találod magad ezekkel a gondolatokkal, és… elfog talán valami furcsa érzés… Talán olyasmi, mintha elvesztegettél volna egy csomó időt, vagy nem is tudod.. csak FURCSA lesz az érzés… Olyan deja vu…

Talán már most is furcsán érzed magad. Nem tudom bizonyosan kijelenteni, hogy tudom az okát. De lehet, hogy nem most olvasod életedben először tőlem ezeket a gondolatokat. Persze nem feltétlenül EBBEN az életedben… Mert én nem csak erre az életedre gondoltam.

Hanem az ÖSSZESRE.