Mikor jön meg egy ember esze?

Kiszabadult a szellem a palackból. Sehogy sem lehet már visszatuszkolni. Minek is próbálnám…

Ahogy megírtam a múltkori elakadásom történetét, mintha kihúztam volna a dugót a lefolyóból. Azóta megállás nélkül jönnek az újabb és újabb gondolatok, emlékek, ötletek. Némelyiket olyan gyorsan kezdem el megvalósítani, hogy darabokra törik a kezeim között. Akkora volt a lendület, hogy véletlenül asztallal együtt emeltem meg a kanalat. Ezt az univerzum, és a lakói nem mindig tolerálják könnyedén. Nem vettem észre, hogy hirtelen sikerült semmibe vennem a játékszabályokat, úgyhogy kidobtak a játszótérről…

Egy társkereső oldalon elkezdtem kiküldeni az utolsó írásomat a lányoknak (olyan jó visszejelzéseket kaptam rá, hogy igazán jó ötletnek tűnt!), és beleírtam a blogom címét is. Nem kellett volna, mert ez nem engedélyezett reklámnak minősül, és mire ma reggel be akartam lépni, hogy elolvassam a válaszokat, már nem engedett belépni. Csak egy rövidke sor jelent meg az oldal tetején, miszerint: “Az oldalról kitiltásra kerültél”. Szóval ugrott a projekt. Ez egy rövid időre megakasztott, de aztán rájöttem, hogy felesleges minden figyelmemet egyetlen akcióra rögzítenem. Telis-tele vagyok újabb, meg újabb ötletekkel.

Mikor jön meg egy ember esze?

Kinek – mikor.

Emlékszem, régebben mennyire dühített az, hogy voltak olyan lányok, akik elutasítottak engem, majd összeálltak egy link trógerrel, aki ott alázta meg őket, ahol csak tudta… Ismerős történet. Nem erről akarok írni, mert ezt nálam egyszerűbb emberek már sokszor megírták.

Aztán eltelt néhány év, és ugyanezek a lányok egy-két-valahány gyerekkel magukra maradtak, és én csak ültem, és néztem, hogy lehet az, hogy tőlem közülük senki nem akart sem szerelmet, sem családot, sem gyereket? Vagy pedig…???

Egy alkalommal, mikor Fehérváron besétáltam a gyönyörű szép népitáncos rendezvényházba, az akkor alig féléves fiammal a karomon… Megszólított egy kedves mosolygós hölgy, mit keresek, mondtam, csak nosztalgiázni jöttem, mert ifjú kamasz koromban én is népitáncoltam az együttesben, de nem választottak be a felnőttek közé, és ez annyira bántott, hogy inkább abbahagytam a népitáncolást. Pedig ha akkor bejutok a felnőttek közé, mehettem volna én is Olaszországba, Kanadába, meg mindenfelé a nagyvilágba. Mire mondta a hölgy, hogy igen-igen, ő pedig megjárta ezeket a helyeket, és mennyire csodás volt minden. Megkérdeztem a nevét, és amikor megmondta, felsóhajtottam: – De hiszen én annak idején olyan szerelmes voltam a húgodba… Mire ő: – És megmondtad neki? – Nem… Nem mertem… – Hát látod! EZ NAGYON NAGY BAJ! Mert könnyen lehet, hogy ha megmondod neki, akkor mindkettőtök élete teljesen máshogyan alakult volna… – És jelentőségteljesen hallgatott el. Láttam a szemében, hogy valami olyan dolog van a szavai mögött, aminek igen nagy a súlya. És nem, nem vidám az a valami. Egyáltalán nem vidám!

Bizony egyszer csak elkezdett felnőni egy gyermek-generáció, akik közül soknak jobb lett volna meg sem születnie. Nem, nem vagyok büszke magamra, én is elcsesztem ezt teljesen, de nem, nem úgy, ahogyan gondolnád. Én is elváltam… Na most belekezdek akkor abba, amit eddig nehezemre esett előszedni.

Harminc éves voltam, amikor először váltam el, és… megijedtem! Aztán megijedtem megint, és megint, és ez immáron több, mint húsz éve tart: rendre megijedek, hogy lemaradok… lekések valamiről. Nem fogom tudni megcsinálni. És VÉGLEG kimarad az életemből. Azután félresiklott, és megint félresiklott, és majd a legvégén tényleg VÉGLEG le fogok maradni róla! Ezt ismertem fel két évvel ezelőtt, és akkor döntöttem úgy, hogy: MEGÁLLJ!

Amikor megtudtam, hogy apa leszek, éppen akkor ébredtem rá arra, hogy nem a megfelelő kapcsolatban vagyok. Két lehetőség állt előttem: ha NINCS baba, akkor szakítok. Ha VAN baba, akkor minden tőlem telhetőt meg fogok tenni azért, hogy jó élete lehessen. Nem az én kezemben volt a választás. Az Élet választott helyettem. És nekem tartanom kellett magam a magamnak tett ígérethez. Mert már nem voltam EGYEDÜL. És amíg ehhez az ígérethez tartottam magam, addig nem is volt olyan nagy baj.

A nagy baj akkor lett, amikor a váláskor – ami teljesen megalapozott volt – engedtem, hogy a törvények, és a társadalmi szokásrendszer döntse el HELYETTEM, hogy milyen apai szerepet vállalok magamra. És ez volt a rossz döntés! Rossz döntés volt nekem is, és a fiamnak is. Meg is lett az eredménye.

Akkor, és ott szembe kellett volna fordulnom az egész világgal, a saját szüleimmel, a jogrendszerrel, az összes egyéb félkegyelmű ismeretségi-, rokoni-, és mindenféle környezettel, akik ellenem fordultak, megfenyegettek, hogy eltesznek láb alól (igen, a “sógorom” meg akart öletni), kitagadnak, ellehetetlenítenek, felkoncolnak, ha a SAJÁT kezembe merem venni a fiam nevelését! Így aztán hagytam magam. Nem szabadott volna.

Nem azért, mert annyira istenadta tehetség vagyok. Nem. Hanem azért, mert széles e világon ÉN voltam az EGYETLEN olyan lény, akiben megvolt a képesség arra, hogy EMBERT faragjon a gyerekéből. És ezt az egész világ tudta… Hiszen éppen ezért támadtak rám egy emberként egyszerre. Mert ha én ott megfordítottam volna az élet kerekét, akkor olyan tükröt mutattam volna mindenkinek, amibe még véletlenül sem akart volna senki sem belenézni. Jobb megoldás volt ellenem támadni. Mindenkinek. Kivétel nélkül. MINDENKINEK.

És ehhez nekem is hosszú-hosszú időre volt szükségem, hogy megértsem. Miért történt az, ami történt… Senki, de senki nem akarta megváltoztatni azt az életében, aminek nem ott volt a helye.

Felszínre került nálam megint a társkeresés témája. Valamiképpen láthatatlan függönyként minden pillanatban itt lebegett az orrom előtt, de az utolsó időkben ez a láthatatlan függöny egyszerre csak vastag lópokróccá változott, vagy inkább egy hatalmas térelválasztó nehéz bársonyfüggönnyé. Olyan merev, nehéz, szinte alig mozdítható anyaggá. Kellett vele valamit kezdenem. Ezért írtam az előző kis szösszenetet.

Nem, és nem, és nem… Nem találom meg a magam útját ebben a társkeresés-témában! Van már listám, hogy mit szeretnék, és mit nem. Mi a fontos, és mi nem az (úgy emlékszem, a “Hagyjuk inkább” írásom végén be is másoltam, ha kíváncsi vagy rá, érdemes rákeresned). Hosszú ideje nem találtam, hogy minek kellene a vezérfonalnak lenni..

A legfőbb kérdés: “KI AZ A NŐ, aki hajlandó lenne eljönni ide, hozzám, vállalva minden nehézséget, nem tehernek, sokkal inkább feladatnak, küldetésnek érezve a jelen nehézségek KÖZÖS leküzdését?” Ki az a nő, aki ebben örömét lelné, aki minden erejét, nőiségét beleadva kétségek nélkül mellém tudna állni, hogy ketten alkossunk EGY-et? Ki az a nem-normális női alak? Akivel lehetne az éjszaka közepén régi slágerekre teli torokból énekelve ugrabugrálni, amikor már minden mindegy, mert olyan fáradtak vagyunk, hogy semmi épeszű gondolat nem jut egyikőnknek sem az eszébe.

Amikor rájöttem a kulcs-gondolatra, hirtelen olyan egyszerűnek tűnt a válasz. Hiszen az, hogy én idekerültem, az sem a véletlenek egybeesése volt, sokkal inkább egyfajta sorsszerűség. De kinek a sorsa kellene, hogy idevezesse énhozzám?

Nos. Egy olyan Nőnek, akinek teljesen, és totálisan ELEGE VAN a mostani életéből! Akinek tele van a hócipője. Nem, nem elég néhány aprócska csetepaté anyuval, meg a szomszéddal, vagy éppen a munkahelyi pletykák kereszttüzébe kerülni. Nem, nem nem! Szó sem lehet itt ebben az esetben egy olyan nőről, akinek az élete ki van bélelve, körbe van bástyázva, minden jó, szép, és biztonságos! Olyan Nő kell ide, aki EZER ÖRÖMMEL, és GONDOLKODÁS NÉLKÜL azonnal bárkit és bármit szívfájdalom nélkül tudna maga mögött hagyni, és mindent. Ismétlem: MINDENT teljesen elölről, a nulláról tudna, és… És AKARNA is elkezdeni. Egy Igazi Emberrel. Egy Férfival, aki megállta, megállja, és meg fogja állni a helyét az Életben. Egy egészen új életben!

Tudsz te ilyen nőt?

Mostanában, mióta egyre erőteljesebb írásaim vannak, egyre erőteljesebbek a válaszok is! Már nemcsak én, de az olvasóim is egyre gátlástalanabbakat írnak nekem! Megbolondítottalak néhányatokat! És ne is legyetek újra “normálisak”!

Emberek elkezdik érezni azt, hogy valamit nem jól csináltak… Elkezdenek azon gondolkodni, hogy NEKIK IS kellene csinálniuk valamit… Valami ÚJAT! Ha tudnád, hányan írják nekem azt, hogy ők is szeretnének írni! És kezdenek mozgolódni!

És van itt még valami. Olyasmi, amire gondolhattam volna, kicsit magamban tudatában is voltam, hogy lesz valami ilyesmi. De nem vettem komolyan. Márpedig egyre többen és egyre többször írják nekem. Nagyjából ugyanazt.

A velem egykorú nők elkezdtek azon gondolkodni, hogy… Bárcsak most tíz-húsz évvel fiatalabbak lehetnének… Mert ők, mostanra már EGÉSZEN MÁSKÉPPEN látják a helyzetet. Az életet. Azt, amit én csinálok, ahogyan csinálom. Ők már tudnának mellém állni, mert van elég megértésük, elég tapasztalatuk, és szíves-örömest feladnának mindent – BÁRMI is legyen az. Hogy boldogok lehessenek. Mert nekik most már csak ez számítana. De sajnos akkor, abban az időben, amikor még meg tudtuk volna tenni, nem volt meg nekem sem az elegendő eszem. Hogy meg merjem tenni. Velük, bármi áron!

És foglalmam sincs, hogy ebből az önmagába visszaforduló hatalmas kérdőjelből hogyan, mikor, és… Kivel fogok tudni egy hatalmas nagy gigantikus FELKIÁLTÓJELET kovácsolni???