Egy hónapnyi írói karrierem – avagy havi zárás hó közepén

Eltelt az első hónap. Egy egész élet változott meg azóta.

Szeretem a számadásokat. Időről időre kellenek, de sajnos ezek a számadások nem voltak éppen kellemes pillanatai az életemnek az utóbbi években. Nem is sokat tartottam belőlük – de ez itt és most egy éppen megfelelő, és a számadásra nagyon is méltó alkalom!

Igen, már egy hónap telt el azóta, hogy meghírdettem a könyvemet. Pénzért. A rémisztő ebben az volt, hogy még körülbelül sem volt arról elképzelésem, hogy kikre számíthatok ebben, és milyen mértékben. Nemrég – hallgatva a rádiót – Korda Gyuri bácsi egy mondata ütötte meg a fülemet, ami nagyon is idevág. Azt mondta, hogy egészen más az a koncert, amire a nézők KIFIZETTÉK a jegy árát, mint az, amelyiken egy falunapon odatódul a tömeg, és ujjonganak ingyen. Hát nekem is ez volt a nagy kérdés: Ki veszi meg a fizetős anyagot (ami ráadásul még el sem készült)?

Mára sok kérdés választ nyert, lettek újabb kérdések, néhány új válasz, és egy út, vagy legalábbis valami út-féleség, amin lehet MENNI. Valamerre. Egy viszonylag meghatározható irányba, ami meglehetősen kívánatos irány ahhoz, hogy ne álljon meg rajta az ember minden egyes kőnél.

Nem is emlékszem már, mikor volt a jövőm ennyire bíztató – de ami ennél is fontosabb: előrelátható!

Mesélek erről.

Először is volt egy eredeti elképzelésem. Valami, amit el lehet érni, létre lehet hozni, és lehet érte pénzt kérni. Ha ügyesen kérünk, kapni is lehet! Olyan volt ez, mint amikor az ember elkezd építeni egy utat, és az útépítés közben tanulja meg a szakmát: mit kell az út alá tenni, hogy ne rogyjon be? Hogyan kell a kanyart meggörbíteni? Mi van akkor, ha túl meredek a hegyoldal? És ha jön egy kamion, ami széttapossa az egészet? És ha felhőszakadás lesz?  Vagy ha három hónapig sivatagi szárazság? El tudsz képzelni egy ilyen “útépítést”? Én nemcsak hogy elképzeltem, de élesben bele is vágtam.

Amikor kiírtam az első marketing-kampányt, még egyetlen betű sem volt készen, de még ennél is nagyobb nehézség volt az, hogy igazából még marketing-kampány sem volt! Teljesen véletlenszerűen jöttek a reklámüzenetek, és csak csináltam, és csináltam. És akkor volt egy pillanat, pontosan emlékszem, amikor úgy nézett ki, hogy nemcsak a minimál-bevételi terv, nemcsak a szükséges pénzmennyiség fog teljesülni, de még félretehető pénztartalék is lesz belőle – ha sikerül elérni azt, hogy mindenki, aki megígérte, fizesse is be a pénzt, amit megígért. Méghozzá a szélrózsa minden irányából, összesen négy országból: Magyarország, Anglia, Dánia, és Románia (Erdély) – mindjárt az első körben!

Hogy még ezeken felül IS mennyi mindent ki kellett gondolni, megtapasztalni…

Ügyfélkezelés, nyilvántartás, pénzügyek, marketing szövegírás, közönségkapcsolat, terjesztés, újabb területekkel, emberekkel, csoportokkal való kapcsolatfelvétel, széles mosoly, és jókedv, humor, szórakoztatás, bölcselkedés, írói stílus-fejlesztés, jövőtervezés, hóhér-munka… Ez alatt az egyetlen hónap alatt több embert tiltottam le facebookon, mint az utóbbi 4 évben! Emlékszem az elsőre, mennyire nehezemre esett. De olyan kezelhetetlen, tudálékos bunkó volt, és annyira nem volt hajlandó figyelembe venni azt, hogy nem ebbe az irányba kellene vinni a dolgok menetét… Aztán a valahányadiknál már olyan könnyű szívvel töröltem a hozzászólást tíz másodpercen belül, és tiltottam az ipsét, mint a karikacsapás! És belegondoltam: hogy én ezt miért nem csináltam már korábban is??? Pedig csak a “nagyokat” kell figyelni egy ideig: általában kettő negatív hozzászólás után AZONNALI tiltás jár az idiótáknak! Nincs elmegyógyintézkedés!

Volt, és van különbség az eredeti elképzelés, mint terv, és a megvalósult, valamint jövőbeli elképzelés, mint valóság között. Nem csak a koncepcióban, de alapvetően szinte mindenben! Még a munkamódszerben is! Például az egyik legfurcsább dolog… Elég szépen elindultak az írások, mellette ide, a blogba is jöttek a bejegyzések. Aztán egyszer csak jött egy rossz érzés. Gondoltam, megállok, kis idő kell majd, és elmúlik. Úgy éreztem, hogy írnom KELLENE, de most nem megy. És nem, most NEM SZABAD írnom, mert ha most izomból, erőlködve elkezdenék írni, azzal többet ártanék, mint amennyit használok az ügynek. Pár nap elteltével elkezdtem számolgatni, hogy bizony ebből így baj lesz. De az ihlet sehogy nem talált haza!

És akkor elkezdtem azon gondolkodni, hogy mi volt az eredeti terv, mi mindenre volna, vagy van még szükség ahhoz, hogy ez megvalósuljon… Már legalább EGY HÓNAPNYI elmaradást saccoltam. Tehát akkor új terv kell, nade mi legyen az? A könyvvásárlóknak tett ígéretemet hogyan fogom teljesíteni? Egyáltalán: érdemes azt ebben a formában erőltetni, vagy mindenki jobban jár, ha megváltoztatom az eredeti elképzelésemet, és… És mondjuk NEM EGY könyvet kapnak tőlem (az ajándék-könyveken kívül!), hanem… akár KETTŐT, vagy HÁRMAT is, de nem egyben, hanem részletekben?

Most ahhoz, hogy a könyv elkészüljön (és itt csak e-book-ról eshet szó, másra sem idő, sem tőke nincs!), legalábbis kellene egy könyvborító-design – ez még menne, mert van egy kedvező megállapodás a tarsolyomban – de nincs igazán jól kidolgozott elképzelésem SEM! Ezen kívül a megírt szövegeket szerkeszteni, javítani, ellenőrizni, tördelni kellene, azután az egészet digitalizálni… már csak ezek önmagukban rengeteg időt igényelnek. Van ugyan némi technikai felszerelésem, de rá kellett jönnöm, hogy ez édeskevés ehhez a nagyságrendű munkához, ráadásul nincs is elegendő gyakorlatom a technikai eszközök kezelésében!

De még egy ennél is nagyobb kérdés merült fel bennem: a könyv összeállításának kérdése.

Elkezdtem gyűjteni az öteleteket, listát kézdtem írni a történetekről, amikben láttam fantáziát. És számolgattam: tegyük fel, hogy ezt MINDET meg fogom tudni írni. Nade melyiket szerkesszem majd bele a könyvbe, és melyiket hagyjam ki belőle? Ha mindent beleteszek, a könyvem olyan hosszú lesz, hogy megijednek tőle az olvasók, és inkább már el sem fogják kezdeni elolvasni. Könyvkiadók tapasztalata szerint egy kb 250 oldalas könyvet még éppen ki lehet adni, el is lehet adni, és esélyes az, hogy el is fogják majd olvasni.

Alapelvárás volt a részemről az, hogy NEM SZERETNÉK KÖNYVESPOLCNAK ÍRNI! Olvasónak szeretnék írni, aki elolvasssa, elgondolkodik rajta, átéli az élményeket, megérinti a mondanivaló, fog rajta nevetni, sírni, és azután emlékezni is fog rá. Sőt. Ajánlani fogja majd másoknak is. Ezzel az én jövőbeli marketing-költségem is csekélyebb lesz, és az érzés, hogy valódi értéket tudtam adni, meglesz majd. És ez újabb és újabb könyveket indít meg bennem, és az egész írói karrierem már nemcsak egy kártyavár lesz, hanem EGY STABIL FEJLŐDŐ, SIKERES, ÉS NÖVEKVŐ KARRIER LESZ!

Most őszintén: mi másért kezdene az ember könyvet írni, ha nem ezt akarná elérni???

És volt még néhány váratlan fordulat is. Ezek leginkább emberi, személyes, és eléggé belső dolgok. De megengedem, hogy bekukkants a lelkembe.

A hosszabb kihagyás után egyszer csak eszembe jutott egy történet, az, amelyiknek ezt a címet adtam: “A nő, aki úgy csókolt…”.

Ez egy rendkívül izgalmas emlék! Egy olyan élmény, amilyen talán a legtöbb ember életében egyszer sem adatik meg. Nekem is ez az egyetlen egy ilyen élményem van az egész életemben! És abban a pillanatban, hogy eszembe jutott a történet, félretettem mindent, otthagytam csapot-papot, bementem a szobába, benyomtam a gépet, és elkezdtem rögtön írni. Már legalább egy hete nem tudtam írni semmit, és ez úgy belobbant, mint egy benzines palack! Meg is írtam a sztori első részét, feltettem facebookra, és figyeltem a hatást. Volt hatása rendesen!

Másnap megint nekiültem írni, és a történetnek nagyjából a feléig értem, amikor kezdtem magam furcsán érezni. Az emlékek kezdtek rám törni, és már szinte azt éreztem, hogy ott vagyok megint a helyszínen, újra 19 éves, fülig szerelmes, elvakult szamár-gyerek vagyok, és csak írtam, és írtam… Olyan érzésem volt, hogy beleharaptam valamibe, és az visszaharapott! Izgalmas is volt egyszerre, és a múlt fájdalma elkezdett újjáéledni. Már úgy éreztem, hogy ez itt és most olyan valóságos, kézzel tapintható történet lesz, mint egy 3D-s mozi!

Egy második részt is feltettem facebookra, és éppen a lényeges résznél vágtam el a történetet. Ha még nem olvastad, ajánlom, hogy keress rá a kettővel ezelőtti írásomra. Éjjel két óra volt, és azt éreztem, hogy ideje lefeküdnöm, a történet készen van, és másnap egy gyors átfutás, azután mehet is a könyvvásárlóknak!

És basszus… Nem tudtam elaludni. Pokoli rossz éjszakám volt! Amikor írtam, egyre jobban kirajzolódott a történet, a fejem fogtam néha, hogy mennyi minden elkerülte a figyelmemet akkor, tapasztalatlan kamasz-férfiként annak idején, és egy egész életszakasznyi érthetetlen zűrzavar kezdett valamiféle renddé összeállni bennem. De maga a lelki folyamat borzalmasan fájdalmas volt, igazi testi, fizikai fájdalmakkal.

Akkor megérintett az alkotói lét jéghideg lehelete… Rájöttem, hogy amibe kezdtem, cseppet sem sétagalopp lesz… Sokkal inkább egy alkotói átalakulás, egy belső forradalom, egyszersmind egy lelki megtisztulás előtt állok. Vagyishogy sokkal inkább – már nyakig benne vagyok! Ez az életforma mellesleg igencsak megterhelő fizikailag is, miel sokszor enni sincs idő, vagy éppen nincs is mit enni, aludni sem lehet, amíg az írás el nem készült…

Egyszerűen amikor az ember úgy Istenigazából TÉNYLEG ír, akkor megáll körülötte minden a világon! És ezt a tevékenységet egyenlőre sehol máshol nem tudnám elképzelni, csak itt! Ehhez a munkához éppen erre az alkotói – kihívásokkal teli, de csendes, és nyugodt – környezetre van most szükségem! Mindannak ellenére, hogy az erőm, és energiám jelentős részét még mindig napi szinten a fűtés, a melegvíz biztosítása, a borzasztó körülmények között végzendő házimunka (mosás, mosogatás, főzés…) viszi el. Ugyanakkor ezek a dolgok azok, amik akkor is kikényszerítik belőlem, hogy NE HAGYJAM EL MAGAM, amikor élni sincsen kedvem, vagy erőm. Mert ha én itt nem gyújtok be, ha nem hozom be a fát, ha nem melegítek vizet, akkor bizony helyettem senki sem fogja elvégezni! Hogy a Tutyáról már ne is beszéljek…!

Visszatérve az írásomhoz: másnap, tehát tegnap húztam-halasztottam a folytatást – eredetileg csak egy helyesírás-, és betű-ellenőzést terveztem, de előjött belőlem a… A KRITIKUS! Rájöttem, hogy íróként a feladatom a minél plasztikusabb képi megjelenítés, egyes részletek igényesebb, részletesebb kidolgozása. Elkezdtem végre, életemben első alkalommal TOTÁLISAN TUDATOSAN odafigyelni arra, hogy mit írok, hogyan írom, milyen szavakat használok… Lehet, hogy az olvasóim észreveszik, talán furcsa érzésük lesz közben, de még nem tudják, hogy ez a laza kis átnézés végül egy majdnem négy órás stilisztikai átdolgozás, finomítás is volt, életemben először valami olyan – nevezhetem talán remekműnek is – egy igazi írás-ékszer lett belőle. És volt egy pont, amikor megszólalt a belső hang: “Elég. Egy szót sem többet! Minden további csiszolás innentől kezdve már koptatná a művet!”

Elképesztően elfáradtam tőle ismét. És ugyanolyan zaklatottan aludtam el, mint az előző éjszaka. De már elégedett is voltam. Az a változat kiment az olvasóknak, és úgy éreztem, hogy ez most az eddigi legjobb írásom lett! Még akkor is, ha utólag találtam benne néhány betű-elírást. Lehet persze, hogy ezzel a gondolattal egyedül maradok, de… A leges-legelső ember, akinek a mű kell, hogy tetsszen, maga az alkotó. És ha ez a lökés megvan, akkor annyira nagy baj már nem lehet!

Belekóstoltam tehát az igazi alkotó tevékenységbe, olyan érzésem van, hogy hobbí-íróból tegnap éjjel már igazi, “szakértő” ÍRÓ-vá lényegültem. És ez még csak az első hónap! Kezdem megérezni-kialakítani az én saját magamra szabott, és működő munkamódszeremet! Rengeteg munka, rengeteg téma, történet, mese, kaland, és annyi, de annyi minden áll még előttem…

Az én életem Nagy Kérdése… Mi végre jöttem ide, mi célból születtem meg 51 egész 2/3 évvel és egy héttel ezelőtt?

Újra, meg újra ugyanaz a válasz erre a kérdésre: Élményt adni, szórakoztatni, elgondolkodtatni, és… TANÍTANI!