Tegnap este – miközben írtam a réges-régi szerelmi történetet a könyvemhez, eszembe jutott valami. Körkérdést tettem közzé, megkérdezve a következőt:
“Hölgyeim!
Mit éreznétek, mit szólnátok, ha egyszer csak váratlanul egy régi szerelmetek történetével találnátok magatokat szembe?”
És hogy mire számítottam?
Egy régebbi korban ezt a kérdést értelmetlen lett volna feltenni is. Melyik úrhölgy, vagy neadj’ Isten, szolgalány ne örült volna annak, ha az egykori lovag (vagy akár ha a lovászlegény is volt a szerencsés) – a románc elmúltával megénekli a kalandot? Vagy ha nem bántó szándékkal, de legalábbis megemlékezés-képpen világgá kürtöli az egykori örömöket?
Arra számítottam, hogy romantikusan pillogó hölgyek fátyolos tekintettel, a billentyűzetet alig-alig megtalálva sorban fogják válaszolni, hogy mennyire boldogok is lennének, ha egyszer valaki véletlenül megírná a romantikus szerelmüket, és az örömet, és boldogságot, amit együtt éltek meg hajdanán. Voltak hasonló – kevésbé elragadtatott, de legalábbis pozitív hozzászólások is, de egyikük sem érezte azt, hogy ettől a boldogság öntené el a szívét. Pedig…
Eljött az idő, hogy újfent átértékeljem az emberiségről alkotott elképzelésemet.
Egyetlen egy ilyen fátyolos szemű válasz sem érkezett.
Ehelyett sorban jöttek az aggályoskodások. Volt, aki a “személyiségi jogokra” hivatkozott… Hát elnézést, de basszamármeg a világ: Ady aláíratott GDPR-nyilatkozatot Csinszkával? És a többiek… Soroljam??? Volt, aki a negatív hírnév-keltést látta meg benne. Akadtak, akik csendesen lájkolták, majd odébbálltak. De a rajongó, elragadtatott, romantikával átitatott komment-áradat elmaradt. A Romantika halott.
Furcsa ember vagyok. Már nem első alkalommal kell ráébrednem arra, hogy az alapvető motivációm nem ebbe a civilizációba való. Gyakran megtörténik, hogy – Férfiként gondolkodva – elképzelem, hogy ha én Nő lennék, milyen Férfira vágyakoznék – majd Férfiként felveszem ezt a Férfi szerepet, és várom a hozzá illő Női reagálást. Vagyis legtöbbször gondolkodás nélkül, ösztönösen teszem meg ezt! És: NINCS rá Női reagálás!
Néha az ember – álmából felriadva – azt ismételgeti, hogy: “Haza akarok menni, haza akarok menni, haza akarok menni…” – mígnem ráébred, hogy felébredt, és hogy ITTHON van. Mert ez a rémálom maga az OTTHONA.
Figyelem, keresem a Nőt, de mintha eltűnt volna a Föld felszínéről. Arról vitázik a virtuális térben, hogy ki SZERINT milyen az “ideális nő”. Éppen ma reggel akadtam rá egy ilyen semmibe-vezető vitaindító blog-bejegyzésbe. Nem tudtam megállni, hogy ne szóljak hozzá. Ezt írtam:
“Számomra férfiszemmel egy nő, aki számára az anyaság nem kívánatos cél, és még csak nem is látom a törekvést, ami ebbe az irányba mutat, nem kerül az “ideális nő” kategóriába. Őszintén szólva még annak a közelébe sem. Önmagában egy szép, ápolt női test – az anyaságnak még csak a potenciálját sem sugallva – csak egy csicsás dísz, nem több.”
Szeretnék végre együtt álmodni egy Nővel. Egy olyannal, akinek gondolkodás nélkül megy még az, ami egykor magától értetődő volt. Ne kelljen elmélkedni azon, hogy mi a helyes Férfi, és mi a helyes Női hozzáállás az élethez, és egymáshoz! Egyszerűen csak történjenek a dolgok pontosan úgy, ahogyan történniük kell!