Egy kezdő író félelmei

Fergeteges hétvégén vagyok túl. Megfordítottam a Sors Kerekét. Történelmet írtam, amire már hosszú-hosszú ideje nem volt példa. És nem lehet eltúlozni azt, ami most történt, mert nincsenek rá igazán megfelelő szavak, amikkel le lehetne írni. Megpróbálom azért.

Azúgyvóóót…

A múlt héten a hurok egyre csak szorult a nyakam körül. Látható volt, hogy nem fog menni. Egymagam voltam egy hatalmas kezelhetetlen helyzettel szemben, amire nem volt megoldás. Elfogyott az idő, és elfogyott a pénz. Emberi számítások szerint egy héttel voltam lemaradvam, talán valamivel többel is, mint egy hét. A mérleg egyik serpenyőjében volt a célom, hogy nekikezdek a könyvkiadásnak. Megvolt a fejemben a marketing elképzelés, egy kezdetleges weboldal terve, egy könyvcsomag – egy szokatlan ajánlat egy még szokatlanabb áron. Én magam azt gondoltam, hogy attól lesz ütős, hogy eléggé pimasz. És a folytatása még pimaszabb. Egyetlen ember, a Nomád Pityu ismerte csak a részleteket, ő azt mondta, hogy csináljam meg. Menni fog. Én is ezt éreztem, de az időbe nem fért bele, és… Igazából nem volt tesztelve a piac.

Mire gondolok?

Rengetegen bíztattak az elmúlt bő egy évben, hogy írjak, írjak, írjak. De még soha senki nem tette mellé a szavazatát azzal, hogy a zsebébe nyúlt volna. Illetve volt egyvalaki, aki tavaly megtudva, hogy nagyon nagy bajban vagyok, kifizette másfél havi telefonszámlámat – mindezt önként, nem várva érte ellenszolgáltatást. Úgy, hogy ő maga sem állt éppen túl fényesen anyagilag. Két kamasz lányt nevel egyedül. Mégis segített. Igazi Emberi Nagyságról téve tanúbizonyságot. Hatalmas értéke van ennek – én tudom csak igazán, mekkora segítséget kaptam tőle akkor. De vajon mi van a többiekkel? Voltak bennem félelmek, elhiheted. Egész héten f*st@m miatta. Nem. Nem átvitt értelemben. Szó szerint.

Féltem, de nagyon. Hányszor esett már meg velem, hogy az utolsó pillanatban álltak ki mellőlem, amikor NEKEM már nem volt visszaút… Nyakamban hagytak hatalmas terheket, milliós adósságokat, aztán elintézték azzal, hogy letiltottak facebookon. Thank You, Miss Ducizsu… Ráadásul pár hete kaptam szerelmes levelet Veszprémből a Cégbíróságtól, hogy a Szövetkezet több, mint kétszázezres tartozását ugyan fizessem már be – merthogy miss VékonyH elmulasztotta bejelenteni, hogy 2016 szeptembere óta kiléptem a cégből… Szóval. Nem voltam vidám a múlt héten. Egyszerűen összecsaptak a hullámok a fejem felett. Meg kellett várnom a könyvkiadós tréninget, mert úgy éreztem, ott fog eldőlni minden. MINDEN. Csak éppen előtte hétfőn lejár egy utolsó fizetési határidő, mellette még egyéb számlák is lógnak, nem beszélve arról, hogy MI A FRANCBÓL megyek majd fel Pestre???

És akkor döntöttem.

Emlékszem, legutóbb Budapesten beszélgettem egy értékesítővel arról, hogyan is tudnék előteremteni ebben a helyzetben egy tekintélyesebb összeget egy mármár életmentő szolgáltatásra – ami a testi-lelki egészségemet hivatott hosszú időre visszaállítani és tartóssá tenni. Százezrekről beszélgettünk, és szóba jöttek a kezdeti nehézségek. Akkor felismertem, hogy eddig minden nagyobb “dobásom” úgy indult, hogy Hirtelen Halál. Minden komolyabb horderejű vállalkozásom első lépése katasztrófa volt. Mindegyik.

Amikor 1991 májusában Fehérvárról Pécsre költöztem – akkor már mint vőlegény – az öreg piros Wartburggal, Jolánnal, az elnyűhetetlen német vassal érkeztem, benne a kicsinyke árukészletem. Meg egy kis kempingasztal, és az öreg szakadt pléd, amit a motorháztetőre terítettem, és arról árultam a piacon. Pénteki napon érkeztem, izgatottan készültem az első pécsi vásáromra. Szombaton reggel korán keltem, és egyedül indultam a Pécsi Vásártérre, átérezve az esemény jelentőségét, és nagyságrendjét – valami azt súgta, hogy itt fogom megtalálni a szerencsémet. Aznap úgy tíz óráig ragyogó napsütés volt, míg a helypénzszedők elvonultak, majd hirtelen beborult, és mire hármat szuszogtam, már bokáig álltam a jéghideg vízben, és az összes dobozom szanaszét ázva olvadt darabokra a kezeim között, amikor próbáltam menteni a menthetőt… Alig tudtam visszajutni újdonsült lakóhelyemre, végsőkig elkeseredve baktattam fel a negyedikre, miss Lion gyorsan kezelésbe vett, betuszkolt a fürdőbe, és benyomott a forró vízbe, másra nem emlékszem. Mikor kijöttem a fürdőből, az apósjelölt szemében elismerés fénye csillant, hogy nemigen panaszkodok, csak láthatta rajtam, hogy elég nagy a baj. Úgyhogy előkerült a bárszekrényből a konyakos üveg, és hamar elszállt a ború…

Másik emlékezetes nehéz kezdet volt 2004 őszén, nagyjából ilyen időtájt, november közepén, amikor meguntam a dilettáns vezetőséget a reklámújságnál, ahol üzletkötőként és újságkihordóként dolgoztam. Kitaláltam, hogy ÉN EGYMAGAM csinálok egy saját reklámújságot. Addig-addig bújtam a marketing könyveimet, míg kigondoltam a stratégiát. Egymagam nem tudok egy egész városnak reklámújságot csinálni, de fel lehetne osztani a várost részekre, és városrészenként indítani reklámújságot. Marketing szempontból logikus elképzelés volt, ezt úgy hívják szaknyelven hogy “gerillamarketing”. De nem volt pénzem. Semennyi pénzem nem volt. Szó szerint egyik napról a másikra éltünk.

Nyughatatlan voltam, és nyitott szemmel jártam. A Tesco hátsó kijáratánál szinte belebotlottam az emberembe, egy hozzám hasonló marketing-bolondba. Ő akkor weboldalakat árult a Tescoban, mellette névjegykártyát szerkesztett, és mindenféle apró szirszar munkát elvállalt. Amikor elévezettem az ötletemet, azonnal felcsillant a szeme. Különösen annál a résznél lett izgatott, amikor rákérdezett, hogy mégis hány hónapig tudom finanszírozni a leendő újság beindítását, mire én a szemébe néztem, a jobb kezem mutatóujját a hüvelykujjamhoz illesztve kerek nullát mutattam, átnéztem a lyukon, és ennyit mondtam: NULLA! Ez rettenetesen megtetszett neki. Megállapodtunk, hogy ingyen reklámhelyet kap az újságban. Találtam egy hozzám hasonló hülyét, és elkezdődött a játék.

Egy-két hét múlva elkészült az arculatterv, és az én fejemből kipattant idióta nevet fél óra alatt egy piacképesre cserélte a fickó. Így indult el 2004 karácsonya előtt Pécsen a Kertvárosi Postaláda. Legendás idők voltak…

A táskámban a kinyomtatott újságsablonnal, benne az üres hirdetési helyekkel nekivágtam a piacnak. Egy pénteki napon délutáni órákban állt össze az anyag. Mentem üzletről üzletre, beszéltem, bemutattam, lelkesítettem, de semmi… Kezdett besötétedni, és az erőm elfogyott. A kedvem is… Jött a hétvége, késő volt, és hideg. 5 óra körül két üzlet között megálltam a Trabinál, és elgondolkodtam: van ennek értelme? És éppen indultam volna kinyitni a kocsit, amikor egyszer csak megálltam. Áááácsiiii!!! Kitaláltam egy fantasztikus dolgot, semmi még csak hasonló sincsen Pécsen, és itt az alkalom! Vannak még üzletek! Úgyhogy megfordultam, és elindultam a következő üzlet felé.

Képzeld el a következőt. Bemegy egy ember egy boltba, és az üzletvezetőt, vagy tulajdonost keresi. Minden idióta így kezdi. Mondja, hogy ő az. MIT AKAROK? Mondom, hogy lesz két hét múlva egy új reklámújság, most indul, ilyen meg olyan jó lesz, nézze csak, így fog kinézni, csak nem fénymásoló papíron lesz nyomtatva, mekkora hirdetés lenne jó, hova szeretné tenni, ennyibe kerül, jó lesz? Rendben, akkor írjuk a Szerződést KÉREM A PÉNZT. KÉSZPÉNZBEN. MOST. És miközben az ipse pillog, mint a luki nyúl, előveszi a pénzt a fiókból, és átadja. Egy vadidegennek egy olyan újságért, amit éppen most ígért meg ez a madár, hogy majd lesz. Azután mentem a következő üzletbe, és ugyanezt megcsináltam. Csak az adminisztráció miatt elment az idő, és már nem maradt nyitva tartó üzlet. És akkor elkezdtem gondolkodni, hogy MI A FENÉT CSINÁLTAM??? És miközben mentem vissza a Trabihoz, az egész úton úgy röhögtem, hogy menni is alig bírtam! Pedig egy órával előtte majdnem meghaltam…

Ezek jutottak az eszembe, és akkor jött a gondolat. A Hétvégi Villámakció! Semmi előzetes ötlet, stratégia, vagy bármi… SEMMI! Egy ötsoros mini bejegyzés a facebookon, aztán tessék! Lehet jönni, könyvet venni!

És jöttek. Nem hiszed el, egyik jött a másik után. És nem, egyik sem mondta azt, hogy “drága”. Akit érdekelt, annak nem volt drága, akit nem érdekelt, az meg el sem jutott az árig. Nekem pedig jöttek az ötletek egymás után. Olyan volt, mintha ez egy megtervezett, tudatos marketing kampány lett volna, pedig nagyjából annyi tudatosság volt benne, mint amikor az ember belepisil a forgószélbe. Egyszerűen csak éreztem, hogy mit kell írnom, milyen képet kell készítenem, milyen érzelmekre kell hatást gyakorolnom, és szinte együtt lélegeztem ezen a hétvégén nagyjából 2-300 emberrel, akik nem tudták nem követni minden lépésemet, mert állandóan mindig ott voltam. Mindenhol, a szemük előtt. Tudtam, hogy tetszik nekik, és eldöntöttem, hogy ezt ha törik, ha szakad, megcsinálom.

Három zónára osztottam a célt. Az első volt a halálzóna. Aminek meg KELL lennie, különben végem.

Szombat reggel megjött az első átutalás. De érzelmileg elakadtam. Nem tudtam, mi legyen, hogyan tovább. Aztán éppen ezt lovagoltam meg. Közhírré tettem, hogy megjött az első befizetés. Megírtam, hogy ennek mekkora hatalmas jelentősége van. Hogy segítségre van szükségem. MOST van szükségem segítségre! És azután lépésről lépésre haladtam, és szombat délután úgy éreztem, hogy átugrottam a halálzónát. A hétfői sürgős számlákra meglesz a pénz. De még nem minden számlára. Csak ami sürgős. Akkor elmentem bulizni, és elengedtem a dolgot. Húsz éve nem táncoltam ilyen jót, és ilyen sokat! De lehet, hogy harminc. Olyan lányokkal, hogy… Huuu. Kiradírozták az agyamból az eddigi elképzelésemet a korombeli nőkről. Még gondolkodni sem volt időm, folyamatosan táncoltattam őket – egyiket a másik után – és szemmel láthatólag ők is nagyon élvezték. 😉

Másnap vendégségbe mentem, ettünk egy finomat ebédre, majd irány haza. Akkor vetettem bele magam újból a marketingbe. Pont jókor. A háromnegyed órás buszozás alatt végigsoroztam minden érdeklődőt, aki valaha is mondta, hogy érdekli a könyvem, mindenki kapott privát üzenetet. Profi munkát végeztem. Jöttek egymás után az “igen”-ek. De a legszebb az volt, amikor két népszerű tréner barátom egymásra licitált… Azon a ponton kezdődött a játék nagyban. Már nem tudtam számolni, hogy hol tartok, hány rendelés van, de érzésre már megvolt a következő szint: az egyenes út. Amikor minden csekkre megvan a pénz, és még marad költőpénz, meg a pesti út is rendben van.

És folytattam egészen estig, éjszakáig, és most már csak a pénzeknek kell beérkezniük. A baj, a veszély elhárult. A félelem elvonult, és helyébe nyugalom, és higgadt gondolkodás lépett. A számlák nagy részét ma befizettem.

Kaptam egy Esélyt Az Élettől. Talán egy Utolsó Esélyt.

Esküszöm az Égre, hogy élni fogok vele.

És olyan könyvet írok, ami könnyeket csal minden ember szemébe, aki csak elolvassa.

Megígérem.