Elmúltak a halottakkal kapcsolatos ünnepek, és tekintetemet előre szegezve egyszer csak felsejlik a távolban a…
A karácsony. 😮
Marketinges szemmel a kampány már el is kezdődött (a kulisszák mögött lázas munka folyik hónapok óta, volna mit tanulni a marketing-szakmától…), és mint egyedülálló, egyedül élő férfi, ezzel teljesen tudok azonosulni. Emlékszem, olvastam egyszer egy jelenségről, aminek a neve: INNEN nem juthatsz el ODA… Annyit jelent, hogy az az út túlságosan hosszú ahhoz, hogy “élve” megúszd…
Remélem, feldobtalak.
Persze egyáltalán nem törvényszerű, hogy nem lehetne november elejétől karácsonyig bejárni azt az utat, ami egy boldog szerelemhez vezet. Elvileg semmi akadálya. Elvileg. De sajnos sem terv, sem stratégia, sem semmi nincs még. Vaktában tapogatózok csupán. Így viszont csak a mellényúlás garantált – amennyiben egyáltalán bármi is összejönne.
Három történet van a tarsolyomban. Ebből kettő ma ide kerül, ha törik, ha szakad. Az egyikkel már adós vagyok jó ideje, Miss Lion története. Éppen 28 évvel ezelőtt, karácsony előtti a történet, és talán ma még eljutunk az eljegyzésig is… Lesz benne egy vallomás, emiatt húzom-halogatom az előző emlékezés óta a mese folytatását… Egy titok, amiről – úgy emlékszem, két, vagy három egykori szállodás kollégán kívül senki nem tudott azóta sem. Ma könnyítek a lelkemen. A másik történet nemszázas Pityuról szól, arról, hogy miért is nemszázas ő, és arról, hogyan maradt le egy – vagy talán több – Los Angeles-i díjátadó gáláról, meg a hozzá járó gyémántokkal kirakott kitűzőről (Pityuuu… nooormális?)… Tehát akkor duplán is nemszázas, az akkor gyors fejszámolással annyi, mint nemkétszázas. A harmadik történet kicsit szomorú, az Írónőről szól, aki… Azt hiszem, ő lesz most az első szereplő. Kicsit húzós lesz, beleborzongok, annyira friss a dolog – igazából mai, úgyhogy nehéz hozzáérni, annyira süt még. Nemszázas Pityu meg hadd izguljon a következő fejezetig, hogy mit kap tőlem.
Az Írónő.
A történet eleje valamikor pár évvel ezelőtti. Amikor először döbbentem rá, hogy kevés ismerősöm van, tehát elkezdtem az ismerkedést, amit azóta sem hagytam abba, nap, mint nap újabb, és újabb ismerősöket keresek a “közösségi oldalon”. A kéken. Pontosan nem tudom az idejét, egyszer csak “összejelölődtünk”, az én kezdeményezésemre. Nem szokásom mindjárt lerohanni az új ismeretlen ismerősöket, Varázsnok vagyok én, nem vaddisznó. Általában meg szoktam nézni az új ismeretlen ismerőseim adatlapját, gyűjtöm a benyomásokat, találgatom, milyen emberek is lehetnek ők. Az Írónőről sokáig nem tudtam semmit, csak tetszett a munkahelye – egy büfé valahol a fehér folt közepén, ami… Nekem a Duna vonalától keletre csak egy halvány, messzi síkság van, ahol nem érzem magam biztonságban. Nincsenek hegyek, hatalmas erdők, csak naagy lapooos izé van. Abból meg három perc is elég nekem bőven. Nem mellesleg vannak olyan személyek, akik miatt egyébként sem sikerült a szívembe zárnom azt a vidéket. Ezek szerint vagy mégsem én voltam Petőfi, vagy azóta megjött az eszem.
Az idén tavasszal Pityu elmerészkedett az én Varázsnok-lakomba, és egy szuper jó kis hétvégét töltöttünk együtt, első találkozás ellenére azonnal országos barátság kerekedett ki, jókat pecáztunk, beszélgettünk főzőcskéztünk, azóta is minden nap konzultálunk az Élet Nagy Dolgairól. Azután hazament arrafelé a messzi fehér foltba bele (ő is odaát lakik, talán az Igazsággal is találkozott már?). És akkor gondoltam egy merészet, és kiírtam az én fészbukomra, hogy Pityu elment, ki a következő vendég, aki szeretne pecázni, beszélgetni, főzőcskézni velem? Mire az Írónő odaírta, hogy ő jönne. Meglepődtem, de azután elkezdtünk úgy igazából ismerkedni. Furcsa egyébként, hogy más nem jelentkezett, nem érdeklődött. Többre számítottam (ez csak egy aprócska kitérő-gondolat).
Ő rólam többet tudhatott, hiszen vagyok, aki vagyok. Írom ezt a blogot, ismerkedek, kapcsolatokat építek, tréningekre járok, keresem a jó helyeket, embereket, és helyzeteket. Ő pedig benne a Nagy Alföldben egy tanyasi kis fogadó-büfé-vendéglőt bérelt és üzemeltetett. Teljesen EGYEDÜL. Ott is lakik, ami tudom, rettenetesen hálátlan dolog, egy ketrec az egész, kiszabadulni, kinézni szinte lehetetlen… Szeret főzni, csinálta már máskor máshol aztán gondolt egy merészet, és belevágott az önálló vállalkozásba. Ez nekem nagyon megtetszett. Sokszor felhívtam, kérdezgettem, sokat beszélgettünk esténként órákon át, egyre többet megtudtam róla. Mint kiderült, az élete romokban, a gyerekei az anyjánál vannak, ő egyre gyakrabban nyúlt az italhoz, és egy nála jó huszon-évvel idősebb fickóba szerelmes – így mondta ő. A fickó pedig megalázza, üti-veri, dolgoztatja, kiszolgáltatja magát. Ő pedig “szereti”. Tűri, hagyja.
Ez már azért nehezemre esett, de gondoltam, ki tudja, mit lehet kihozni egy ilyen helyzetből. Ha szabadulni akar, itt leszek, segítségnek, támasznak, tudom jól, az mennyit jelentett volna nekem is annak idején, amikor többször egymás után összedőlt minden, mire ide evickéltem a katasztrófa-sorozat elől, hogy összerakjam magamat. Az eljövése persze csak nem akart megvalósulni. Olvasgattam néhány írását, és nem láttam, hogy menthetetlen eset lenne, a gondolkodásmódja, a tervei, az élethez való hozzáállása nagyon is hasonlított az enyémhez. Mint nő is nagyon vonzónak tartottam (legalábbis amit a fényképei láttattak, az alapján), de ez a halmozottan zűrös helyzete, és egyébként is… Volt bennem egy furcsa kettősség. Kíváncsi voltam rá, mint Emberre, de mint nő nagyon is veszélyesnek tűnt a számomra. Szóval egyszerre közelíteni és menekülni. Jó kis játszma…
Persze az üzlet egyre csak hanyatlott, és végül felszámolta az egészet, de még mindig nem tudott szabadulni a férfitól. Igazi kamikaze kapcsolat. Volt egy pont, amikor már a nagyon sokadik megbeszélt időpontot nem tartotta be, nem volt elérhető, nem vette fel a telefont, én kerestem kitartóan, aztán az a gondolat hasított belém: kell ez nekem? És a válasz “nem” volt, úgyhogy abbahagytam a telefonálgatást.
Időnként egy-egy lájkkal jelezte, hogy itt van, de semmi nem történt, én meg nem kerestem a kapcsolatot vele. Azután egyik este, talán tegnapelőtt este lehetett, azt írta, hogy kirakta a fickó (az egyik házában lakott valahol egy tanyán, benne a pusztában, vagy mittudomén). Megfenyegette, hogy másnapo kirakja, ha magától nem megy. Na ettől már berzenkedtem, de az a jó szívem… Egyébként pedig figyeltem a jeleket, vajon ebből most mi lesz. Fogadtam az üzenetet, de nem mentem bele a témába. Kíváncsi voltam a másnapra. Egész nap semmi nem történt, aztán este írt megint, hogy hajléktalan lett, kocsmáról kocsmára jár. Na remek.
Felhívtam, kérdezgettem, aránylag lehetett vele beszélgetni, de nemigen tudta, mit akar. Annak ellenére, hogy megfogadtam, hogy nem teszem, végül felajánlottam neki, hogy eljöhet ide pár napig. Ennek pedig oka volt, mivel magától rákérdezett, hogy ő mit tudna segíteni nekem. Azt tanultam, hogy az az ember, akinél a segítségre való hajlandóság még megvan, az még menthető, a többieknek meg kuka. Hirtelen ezer dolog jutott az eszembe, mi mindenben lehetne most rajtam segíteni. Foglalkozni a háztartással, főzni (ennek mindjárt nagyon megörült), mosni segíteni, fát aprítani, behordani, ez most a legfontosabb, a Tutyával is kellene többször foglalkozni, kerítést megjavítani (ez amúgy sem egyszemélyes feladat!), azután mivel ő már régebb óta ír, mint én, tudna segíteni a szöveg átolvasásban, kijavításban, tördelésben, (talán még írni is tud 10 ujjal vakon, nem így, mint én), azután Cili néni könyveit bescannelni, ez bizony nem is kevés, összesen úgy 300 oldalnyi anyag! – és még a Jóisten tudja, mi mindenben.
Mondjuk a helyzet több, mint zavarba ejtő lett volna, és megfordult a fejemben, hogy két ilyen érzelmileg kiéhezett ember vajon nem csinálna-e valami hülyeséget… Ez a gondolat mindig kellemetlen érzéseket hozott rám. De azt gondoltam, hogyha tényleg, de tényleg az a célja, hogy hasznossá tegye valahol magát, hát itt aztán szabad a pálya! Megbeszéltük, hogy szépen abbahagyja az ivást, elmegy az autóba aludni, és másnap reggel indul Vázsnokra. Úgy hallottam, hogy örül, végre segíthet, értelmes dolgokat csinálhat, én meg úgysem hagyom majd piálni, ezt megmondtam neki, amitől hallhatóan megkönnyebbült. Az elhelyezése engem kicsit gondterheltté tett, de bíztam benne, hogy sikerül egy mindkettőnk számára elfogadható átmeneti megoldást találnom. Ágy van bőven, csak hova tegyem… Na majd meglátjuk.
Azután még rendezgettem itt a gépen az anyagokat, és közben elterveztem, mit is tudok vele csinálni. Ismerem azt az eljárást, amivel segíteni lehet valakinek abban, hogy egy másik személyen ragadt figyelmet le tudja venni róla, és meg tud nyugodni miatta, aztán vannak testi állapot javításra szolgáló eljárások, amik kelleni fognak, mert már régóta nem is eszik, meg sokszor hány… ezekre mindre ismerek kezelést. A céljait is meg tudnánk kicsit nézni, a fizikai munka meg egyébként is észhez téríti az embert, a környezetváltozásról nem is beszélve. És még némi vitamint is találtam, hogy a teljesen kizsigerelt szervezetét rendbe tudjuk tenni. A másik a szép könyvtáram, ami telis-tele van azokkal a válaszokkal, amiket ő már évek óta keres-kutat mindenhol… Itt pedig csak a karját kellene kinyújtania értük.
Az éjszaka rettentő rosszul aludtam, mindenféle szar kavargott a fejemben, forgolódtam, azután reggel 7 körül felhívtam, látva, hogy világosodik. Azt mondta, elindult tankolni. Előző este azt mondta, van elég pénze, hogy eljöjjön idáig. Bár igaz, hogy valamit mégis éreztem a hangjában… De megnyugtattam magam. Csak egy kicsit kell észhez térnie, addig, amíg elszabadul onnan, itt már tudok mit csinálni vele… A fáradtság kimerített, úgyhogy még visszaaludtam. A számításaim szerint 10 óra körül kellett érkeznie, nem sokkal előtte riadtam fel, összekaptam magam. Vizet tettem fel melegíteni, tudva, hogy az éjjel nem tudott mosakodni. Vártam, de semmi jel. Se üzenet, se semmi. Kis idő múlva felhívtam. Nem vette fel. Aztán megint. Írtam üzenetet, nem válaszolt. És akkor abbahagytam. Jó idő múlva jött a válasz, hogy el sem indult. Ötvenezer Forint miatt maradt. Valami munka – kitől, nem tudom. Bárkitől is, sosem jön ki belőle. Legyen bár intelligens, értelmes, céltudatos, de úgy tűnik, nem tud a vonal fölé jönni egy fél napra sem. A vonal fölé, ahol az ember képes nézni, látni, gondolkodni, és dönteni. Jól dönteni. Az önpusztító mechanizmus ketyeg, és már nincs energia a szembefordulásra.
Nem mondom, hogy lehetetlen, azt sem, hogy elveszett. De számomra itt és most végetért a dolog. Onnan, ahol ő van… ismerem a helyzetet, azért is tudom lézerpontossággal, mi a kiút. Aki sosem volt ilyen kemény helyzetben, nem tudna mit csinálni egy ilyen emberrel. Bárkit magával rántana. Kockázatos, hogy engem is, de addig nem hagynám, hogy elfajuljon a helyzet. Ismerem az Élet, és az Életenergia működésének szabályait, és tudok velük némiképpen bánni. Csakis ennek köszönhetem azt, hogy mostanra sikerült felülemelkednem a vonal fölé. És ez érződik rajtam, sugárzik belőlem, és ezt sokan érzik már. Nekem ebben benne van két éves munkám, és senki, és semmi kedvéért nem tenném most már kockára.
Tudtam, hogy lesz ilyen. Tudtam, hogy minden jószándék ellenére lesznek olyanok, akik nem fogadják el a kinyújtot segítő kezet – talán még azt sem veszik észre, hogy ez az EGYETLEN esély volt éppen. Nekik egyik ember olyan, mint a másik, egyik kéz olyan, mint a másik. Teljesn zűrzavarban vannak, és ha véletlenül sikerül is belekapaszkodniuk valamibe, az kizárólag valami olyan lesz, ami még mélyebbre húzza őket.
Ma le lettem cserélve ötvenezer Forintra. És nem én lettem értéktelenebb általa. Hanem egy jobbra érdemes Ember lestt szegényebb. Sokkal szegényebb. Hát ez van…
Azt hiszem, a többi történet most megint elmarad. Holnap is mozgalmas nap elébe nézek. A Tutya szép új ólat fog kapni, az udvaron tovább rendezem a környezetet, és este megint jövök. Majd szép lassan meglesz minden történet. Habár esélye sincs annak, hogy egyszer csak elfogynak a történetek.
A lelkemben és a szívemben elkezdtem készülődni a karácsonyra. És azért az Írónő mégis hozott nekem szellemi előrelépést. Nagyon sokszor próbáltam már megfogalmazni azt, hogy milyen nőt is szeretnék magam mellé. Ugyanis rájöttem, hogy az Írónőben túlontúl is sok olyan jellemvonás található meg, amilyent én szeretnék viszontlátni a jövendőbelimben. Bátor, merész, nem fél a kockázatoktól, hajlandó meghalni azért, amit szeretne, vállalja a kemény megpróbáltatásokat, a kényelmetlenséget, a fizikai megerőltetést, mindemellett intelligens, vannak gondolatai, tud szépen és helyesen írni… Ugyanakkor jó pár negatív pontja van, és ezek közül a legfontosabb a szavahihetőség, a megbízhatóság hiánya. És úgy döntöttem ma, hogy ő volt az utolsó nő, aki ennyi esélyt kapott tőlem. A következő már az első ilyennél elvágja magát. Ugyanis – belegondolva abba, hogy mennyi időt szántam rá úgy, hogy szinte sosem tartotta be, amit megígért – ez egy alattomos, fertőző kór, ami szép lassan eszi meg az embert, ellopva az önbecsülését, és az akaratát, és végül mohón felfalja az egész életét…
Visszakanyarodva a karácsonyra. Nemrég kicsit megijedtem a felismeréstől, hogy nagyon is beleástam magam ebbe a magányos életbe, hogyan lesz ebből így szerelem? Így sehogy, ezért ideje elkezdeni megváltoztatni a hozzáállásomat. Kellene legalább egy olyan békebeli randi, csak úgy leülni egy kávé mellé, és beszélgetni, beszélgetni… Csak valahogyan elkezdeni az ismerkedést – nem csak virtuálisan, mert abból már rengeteg van. Igazi 3D-s nő-élmény, kézzelfogható, valóságos, ízes-illatos…
Na jóéjt…
Ui.: Ha az ismeretségi körödben fellelhető egy ilyen – a fentiekben körülírt – nő, kérlek, hogy tereld a figyelmét ide. A többit majd megoldják a gondolatok… 😉
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: