Nőügyileg – egy széleskörű probléma varázsnokszemmel

Az utóbbi komoly téma után egy lazítós anyaggal készültem nektek.

Ezúton köszöntöm a baromfiudvarban az új kapirgálókat! Képzeljétek csak el a következőt:

Tavaly tavasszal indítottam ezt a blogot, azzal a reménnyel, hogy én itt maaaajd hííííres leszek, és a siker egyik mellékterméke az lesz, hogy csak úgy dőlnek majd a nők, és akkor végre lehetőségem nyílik arra, hogy az életemben először hozzak egy jól megfontolt, bölcs döntést… Aztán eltelt kicsit több, mint másfél év!  Egyszer csak azt láttam, hogy egyik nap valami hiba került a rendszerbe, túl sokan látták a blogomat. Gyanakodni kezdtem, hogy valami másnapos csipás maláj hekker összetévesztette az oldalamat a NASA weboldalával, és tévedésből ezt koccintotta meg. Azután másfél hét múlva meg azt láttam, hogy TÖBB, MINT KÉTSZÁZ VÁZSNOKNYI nép tarolta végig a blogomat.

Azért na. Gondolj csak bele! Több, mint kétszáz Vázsnok az nem is férne el egyes sorban Budapestig. Elkezdtem számolgatni: kétszáz Vázsnok Budapestig az annyi, mint… Vázsnoki HELYI JÁRATTAL utazhatnának a népek Pöstre! Igaz, hogy két hétig tartana az út a falubusszal, mire felérnének (számold bele mind a kétszáz Vázsnokot a menetidőbe!), de Kati néni a lányainak akármikor vásárolhatna az Osanban, meg  Kikában bugyit. Olyan összeszerelhetőset. Vagy az az Ikea? Kellene pár váltó sofőr a falubuszra, meg a falugondnoknak havonta egyszer kellene csak jönnie dolgozni, de akkor egy egész hónapig…

Hülyeséget félretéve. Nőügyileg.

Másfél éve elvonultam, hogy rendbe tegyem magamat. Semmivel sem voltam megelégedve. Sem testileg, sem lelkileg. De aminek a hiánya leginkább fájt, az a JÖVŐKÉP hiánya volt. Összedőlt minden kívül, és belül, és nem nagyon gondoltam, hogy valamerre el fogok tudni indulni. De itt legalább nem zavart senki. Ez néha nem is volt annyira jó.

Azóta tudatosan elkezdtem megváltozni.

Marketinges beállítottságú lévén felmértem a női igényeket, és szembesülnöm kellett azzal, hogy amit gondoltam, hogy mit is kíván a Nő… Hát messze nem ugyanazt, mint amire én gondoltam. Megszabadultam a festett hosszú hajtól, maradt a körszakáll. És maradt még haj is bőven… Végre megtaláltam azt a fogfehérítőt, aminek köszönhetően a mosolyom vége olyan színű lett, amilyent mindig is szerettem volna.

Elkezdtem új ruhákkal feltölteni a ruhatáramat. Ez mondjuk Stuttgart óta megakadt.

Sokat olvastam, rengeteget. Előadásokat hallgattam az eladásról, az önfejlesztésről, az önbizalomról. Néha hetekig semmihez nem volt erőm, máskor egész nap csak ezzel foglalkoztam. Néha úgy éreztem, hamarosan enyém a nagyvilág, máskor meg hogy semminek semmi értelme. Nagy hullámhegyeken és -völgyeken estem át! Azért írom le ezeket most összefoglalva újból, mert a ménkű tudja, honnan, de idepottyant a semmiből több, mint 26.000 új olvasó, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy ki ez a Varázsnok-fazon.

Egészség-ügyileg pedig… Két hónapja kiraktam a cukrot, lisztet, tejet az étrendemből. Néha megengedek magamnak egy kis züllést, de ment le pár kiló, elmúltak furcsa fájdalmak a térdemből, ízületeimből. Kezdek rendbe jönni magammal…

Volt egy pont, amikor megértettem, hogy helyzetbe kell hoznom magamat. Nehezítenem kell a saját dolgomat! Nem kevesebbet, hanem többet kell magamra vennem! Így lett nekem a Tutya, aki pár nappal a születésnapom után, áprilisban érkezett, és felforgatta az életemet azzal az akkor még csak három és fél kilójával! Hosszú idő után az első élőlény, akinek igazán, de nagyon fontos vagyok, és ezt nem mulasztja el nap mint nap közölni is velem! Azóta felszedett vagy 25 kilót, és a mozgása is jobban hasonlít egy medvéére, dehát én így is szeretem. Ha sikerül életben maradnom itt a világ végén egyedül, akkor az csakis és kizárólag neki lesz köszönhető. Meg persze annak, hogy akarok élni. Az igazat megvallva baromira akarok!

Mostanra eljutottam egy válaszúthoz…

Tudom, és érzem, hogy nem egy, sőt egyre több olyan nőszemély kerül az ismeretségi körömbe, akinek bőven megérné az az ajtócsapkodás… Mivel sikerült belátnom jó párszor a kulisszák mögé, egyre hamarabb veszem észre azokat a jeleket… Ráadásul ha valaki, hát én tényleg tudom, hogy tényleg megérné azt az ajtócsapkodást… Amikor tavaly nyár elején a Szeplős lánnyal egy rövid, de heves próbálkozáson estem át, kiderült, ami kiderült. 50 év ide, vagy oda, de Vázsnokon is van térerő rendesen, és a rendelkezéreállási idő is bőségesen fedi az átlagosnál jóval magasabb igényeket – ráadásul a minőség… Na hagyjuk. Ez itt nem a reklám helye. Meg egyébként is. Nekem most már más kell. Persze “az” is… De most már a sorban előrébb tettem olyasmiket, amiknek a létezéséről korábban magam sem tudtam. Mert megtaláltam azokat, amik el voltak feledve a nagy zűrzavaros évek során.

Nagyobb célt, sőt célokat találtam!

Azt tanultam, hogy egy Férfinak kell, hogy legyen egy Küldetése. Ez szöget ütött a fejembe, de nem lett tőle Küldetésem. Akkor még nem. Lassan ment kicsit.

És egyszer csak – nagyon, nagyon sok gondolkodás, tervezgetés, olvasás, tanulás, agyalás után meglett. Meglett az, ami rengeteg embernek nem sikerül egy egész életen keresztül! Megtaláltam az Életem Legfőbb Célját. Azt a valamit, amire azt mondják, hogy ez az Isten álma énbennem. Tudom végre, miért születtem erre a világra. Sokáig nem mertem, nem tudtam leírni. Aztán ez is meglett, éppen tegnap egy új csoporthoz csatlakoztam, és mindenkinek bemutatkozót kellett írnia – na, gondoltam, itt az idő, hogy akkor most leírjam! És leírtam. Ez lett belőle:

“Küldetésem a sikeres és boldog párkapcsolatok létrejöttének elősegítése, azáltal, hogy az egymáshoz illő emberek egymásra találjanak, és ideális családokat alapítsanak, amely családokba beleszületve egy kiegyensúlyozott és súlyos aberrációktól mentes új generáció nőhessen fel végre ezen a bolygón. Így kívánok gondoskodni többek között a saját jövőbeli életemről…  Ehhez szükséges egy kizárólag természeti törvényeken alapuló párválasztási technológia kidolgozása, leírása, kiadása, oktatása, majd más nyelvekre történő lefordítása is!”

Hogy ez mit is jelent?

Nos… Nagyjából 21 évnyi küzdelmet. Akkoriban, amikor Miss Liontól elváltam, szembesültem a társkeresés problémájával. Abban az időben ezek a problémák még nem voltak ilyen súlyosak, mint mostanában. De már volt bőven kudarc, meg minden marhaság az emberek fejében ezzel kapcsolatban. Először 30 évesen fedeztem fel azt, hogy szükség lenne egy társkereső tanácsadói programra. Akkoriban végeztem egy csomó kommunikációs és önismereti tréninget, és felsejlett előttem a fantasztikus ötlet, hogy társkeresőknek kellene kommunikációs tréningeket szervezni. És mivel akkoriban még nem voltam ennyire óvatos, azonnal bele is vágtam, és 1998 elején valószínűleg én voltam az országban az első, aki tréningeket szervezett társkeresőknek. Azonban sem a reklámozáshoz, sem a szervezéshez nem értettem, és az árakat is olyan alacsonyan szabtam meg, hogy lassan szépen beledöglöttünk (akkor már együtt éltem a fiam anyjával, és emlékszem, egy november végi szép napra, amikor a klinikán a vizsgálóból kijött egy kedves tekintetű asszisztens hölgy, és gratulált a 12 mm-es embriónkhoz… És tudtam, hogy a decemberi albérleti díjat már nem fogjuk tudni kifizetni!) Ma már tudnám, hogy mit kellene tenni, azonnal felhívtam volna minden korábbi érdeklődőt, hogy most azonnal döntsön, és fizessen, mert decembertől az év végére való tekintettel ötszörös áremelés várható… És persze megcsinálnám azonnal az ötszörös áremelést is. De akkor fogalmam sem volt róla, hogy mi legyen. És ez egy másik történet… Ami úgyszintén benne lesz a könyvemben, az Önélet-harcban. De ne szaladjunk ennyire előre.

Azóta volt már próbálkozásom arra, hogy újból társkeresőkkel foglalkozzak, de még az első lépéseket sem tudtam megtenni. Persze hogy egyedül voltam, és annyi problémát kellett megoldanom egyszerre, hogy esélyem sem volt. Aztán jöttek ezek az írásos dolgaim… Sok blogot írtam már 2005 óta, de ilyent, mint ez, még soha. Általában álnéven írtam, és sosem mutattam meg a személyemet, arcomat, sem semmit, amiből tudni lehetett azt, hogy az én vagyok. Kevesebb, mint 10 ember ismert engem, a bloggert személyesen. De aztán belelendültem a dologba, egyre többet írtam, egyre jobban élveztem, egyre jobbakat sikerült, és egy idő után – jóval lemaradva az olvasóktól – rájöttem, hogy TUDOK ÍRNI! De akkor még nem ment jól, és voltak jobbak, és rosszabbak is, szóval nem tudtam úgy leülni, hogy “Na, akkor most írok egy überf@szát, és tudom, hogy az is lesz!” Viszont most eljött az a pont, amikor le tudok úgy ülni, hogy tudom, hogy ez tényleg jó lesz! És ennek bizonyítéka a legutóbbi írásom az életről, és halálról, amit 2 nap alatt több, mint harmincezren olvastak!

Szóval írás.

Múltkor nem kis izgalommal írtam ki egyenesen, és teketóriázás nélkül azt, hogy én ÍRÓ vagyok, és TANÍTÓ. Azt tanultam, hogy először ki kell állni a világ elé, és belehazudni a szemébe azt, hogy én AZ vagyok, aztán dolgozni ezerrel, hogy tényleg azzá is váljak, amit bejelentettem a Nagyérdeműnek. Na én ezt nem mertem megtenni. Közben egyre csak jöttek a macerák. Meg a vágyak is, hogy “De jó lenne írni. Csak írni, és semmi mást.”. És nem éreztem biztonságosnak, de nem tudtam, miért. Illetve tudtam, csak nem tudtam rá a megoldást. Illetve azt is sejtettem… Ugyehogy egyszerű dolog ez…

De honnan lesz annyi ember, akit érdekelni fog, amit írok, és aki meg is akarja majd venni, és majd meg is FOGJA VENNI? Mert hiába mondogatták, hogy írjak már egy könyvet, nem láttam azt, hogy kelleni fog ez elég embernek.

A másik hatalmas problémám, amire rá kellett jönnöm, mikor meghallgattam egy márkaépítési előadást, hogy rólam az emberek, és az ismerőseim véleménye az pokoli rossz! Tudtam, még ha nem is mondták ki a szemembe, de visszahallottam a hátam mögül, hogy minek tartanak az emberek. Egy szerencsétlen lúzernek. Na ezzel mi a fészkes fenét lehet kezdeni, kinek lehetne eladnom nekem bármit is, amíg ez a közvélemény van rólam? A tavalyi évem nagyrészt ennek a gondolatnak az árnyékában telt, de igyekeztem nem mutatni, és azt hiszem, elhitték… Mindenesetre arra figyeltem, hogy sokat kommunikáljak, rengeteg új kapcsolatot kerestem, és beletettem magam rendesen abba, hogy úgy lássanak az emberek, mint egy erős, bátor, kitartó Férfit, aki mindent kibír, és soha, de soha nem adja fel! Közben voltak napok, amikor alig bírtam felkelni is az ágyból – olyankor nem írogattam, nem kommunikáltam. Valahogyan megvártam, amíg a világvége-hangulat elmegy. Elhiheted, hogy ez a bekezdés burkoltan ugyan, de pokoli időkről szól… De az emberek elkezdtek érdeklődni, olvasni, jöttek a visszajelzések. Viszont azt éreztem, hogy van egy láthatatlan plafon, amit nem tudok átszakítani. Nem tudtam megfogalmazni, mi a baj, de éreztem. És akkor jött a kórus. Az idén már sok dolgot másként csináltam, mint az előző évben, rendeztem a szüleimmel a kapcsolatot, és ez mostanra egészen szépen kisimult, és stabillá vált. De a kórus volt az áttörés.

Idén májusban felkerestem a sásdi vegyes kórust, és ahelyett, hogy hosszas udvarolgatás, előjáték, és puszizkodás történt volna, egyből beültettek, és nem volt mese, énekelni KELLETT. És beszélgettek velem, és augusztusban elvittek magukkal Erdélybe. Álmaim földjére… Csodálatos volt. És azonnal CSALÁDTAG lettem. Már személyes jó barátság fűz hozzájuk, és több ez hivatalos jópofizkodásnál. Tartozom valahová.

Aztán a faluban is egyre többször keveredek össze az itteniekkel, egyre többet megtudok róluk, és ők rólam. Rám köszönnek, mosolyognak rám, segítenek – nem is keveset!

Úgyhogy eljött az idő végre-valahára, hogy rendezzem a helyzetemet. Nőügyileg. De hogyan?

Írom-gyűjtöm az önéletrajzi történet-gyűjteményemet, amit idén karácsonyra tervezek kiadni. Emellett megkaptam Cili néni örökösének beleegyezését abba, hogy Cili néni könyveit terjeszthessem. Ezért úgy döntöttem, hogy az Önélet-harc mellé minden vásárló ajándékba megkapja Cili néni két könyvét e-book formában. Mert a történet csodás, példamutató, és nemes… És mert – ahogy az örököse fogalmazott – Cili néni is ezt akarná.

Eközben a fejemben van egy társkeresőknek szóló sorozat 3 első kötete, mindegyikbe belekaptam már, és még nem tudom, melyikben melyik téma marad, és melyik kerül át egy másik kötetbe, de fejben már megvan a cucc, csak irgalmatlan mennyiségű munka áll még előttem. Majd ezután lesz belőle egy online program is, lesznek személyes konzultációk, csoportos workshopok – egy pillanatra képzeld azt el, hogy mindez szinte az utolsó részletig pontosan benne van a fejemben, és nekem ezekkel a fejemben kell sétálnom, emberekkel beszélnem, és éjszaka ezekkel a fejemben kell álomra hajtanom a fejemet… Ésss… Amikor ez az egész megvan, akkor jöhetnek a fordítók, akik ezt az egészet az utolsó betűig lefordítják más nyelvekre, azután külföldi partnereket kell majd keresni, akik ezzel az egész programmal a  világ sok országában fogják emberek, társkeresők millióinak életét megváltoztatni – és ebből nekem életem végéig folyamatosan jogdíjakat fognak fizetni… És majd azután az utódaimnak is…

Gondolj bele…

Hol fogok én magam mellé olyan NŐT találni, akivel ezt a pokoli nagy feladatot, ezt a Küldetést közösen végig tudjuk majd csinálni?

Tudod… Az a baj…

Én jó 20 éve megszállottan foglalkoztam ezzel a témával, a társkereséssel. Rengeteg dolgot kipróbáltam személyesen, sok-sok könyvet elolvastam, a legtöbbjük tűzrevaló szemét volt, aminél jobbat bármikor írok éjszaka alvás közben hátrakötött kézzel… Tréningek egész sorát jártam végig, szedtem magamra az információkat, kísérleteztem (nemrég regisztráltam egy társkereső oldalra, hogy kipróbáljak egy-két dolgot). És rá kellett jönnöm arra, hogy a saját problémám fölé kerültem, de megoldani nem tudom azt. Ugyanis én nem társat keresek.

Nekem egy SZÖVETSÉGES kell, aki felfogja, megérti, és magáévá teszi ezt a célt, ezt a küldetést, és akivel csak úgy mellékesen még családot is lehet alapítani…

Na, erre a problémára kellene itt most megoldást találnom, mert… Mert eljött a pillanat, a döntés pillanata, sok dolog van még, ami nem került be ide, de tudd, hogy ez mind csak azért van, mert az én életem egy komoly – talán az eddigi legkomolyabb – válaszút előtt áll.

A kérdés pedig az: elbukni, vagy pedig TÜNDÖKÖLNI?

(És ha érdekel, hogy mik az elképzeléseim az igaz párkapcsolatról, vedd kérlek a fáradságot, és keresd meg azt a tavalyi írásomat, melynek címe: “Hagyjuk inkább”. Mindjárt éjjel 3 óra van, és már nem látok az álmosságtól. De eldöntöttem, hogy azért ezt még befejezem… És amit én egyszer eldöntök…)