Írjunk akkor

Majdnem megint abbahagytam. Majdnem…

Egy hete csak azt éreztem megint, hogy valahogy “nincs kedvem” írni, meg hogy “nincs ihletem”, és ilyen szamárságok. Ráfogtam arra, hogy most sok mást kell elintéznem, most még lehet odakint dolgozni, és egyébként sem olvassák annyira, amit írok… (Ez tényleg igaz, nem tudom, mi lehet az oka, vagy a fészbuk nem mutatja, vagy a címsorokkal lehet gond, vagy a ménkű tudja, de ki kellene bogozni, miért esnek vissza az olvasottsági számok 2-3 bejegyzés után annak ellenére, hogy nagyon sok jó visszajelzést kaptam…)

Szóval megcsappant a kedvem, és nem éreztem magam jól. Aztán tegnap reggel úgy hasított belém a felismerés, hogy szinte megvakultam tőle. Azóta is szédülök.

Van ez a dolog a megállítással. Emlékszem, mikor a Hatékony időgazdálkodás tréningen az első óra után olyan fékezhetetlen dühroham jött rám, hogy legszívesebben kirohantam volna az épületből, és az első szembejövőt úgy szájon b@sztam volna… Nem. Nem őrültem meg. Cseppet sem. Csak betalált. Telibe. Sokkot kaptam attól, hogy a hatékony időgazdálkodás NEM AZ IDŐRŐL SZÓL. A hatékony időgazdálkodás EMBEREKRŐL szól. Azokról, akik megállítanak, akik eltérítenek, akik akadékoskodnak, akik “jótanácsokat” adnak, akik “megmondják a véleményüket”, ha kérted, ha nem, és akik megsértődnek, ha mégsem azt teszed, amit ŐK HELYESNEK tartanak.

Eddig ezt a témát nem vettem olyan komolyan, amilyen komolyan kellett volna vennem. Eddig. Csakhogy leesett a tantusz végre. Mert van ebben egy borzasztó dolog, amit végül sikerült a SAJÁT életemben is felfedezni. Mégpedig azt, hogyha mondjuk az ember csinál egyszerre 10-12 dolgot, és háromba ezek közül egy-két ilyen jószándékú köcsög begáncsol, akkor az ember elkezd ezekkel a megakadályozott dolgokkal foglalkozni, igyekszik megoldást találni rájuk (abban a hitben, hogy az tényleg segítő szándék, hiszen annyira de annyira bizonygatják!!!), és miközben ezzel bírkózik, valahogyan elmegy a figyelem a többiről, és az ember automatikusan kezdi úgy érezni, hogy szétesett, hogy nincsen kedve semmihez, és egyébként is felesleges ez az egész. Megint felesleges… És bekapcsolja a múltbeli kudarcokat, amik szépen maguk alá temetik az embert, és ekkor a jóakarók csak annyit mondanak majd, hogy “sajnálom, pedig annyira jól indult minden, és hidd el, nagyon drukkoltam, hogy most sikerüljön neked..” blablabla…

Tegnap reggel tehát jött egy privát üzenet egy régi “jó baráttól”, aki mellesleg “kutyabarát” is, amiben nehezményezi, hogy miért akarok kiskutyákat a Tutyától, miért nem ivartalaníttatom, hiszen a menhelyek telis-tele vannak mindenféle kutyákkal… Meg hogy most mekkorát csalódott bennem. És akkor belém hasított a felismerés: ez a “jóbarát” évek óta rám se bagózik, semmilyen pozitív, vagy vidám hírre nem reagált, semmiféle pozitív hatással nem volt az életemre (a sajátjára sem, mert mióta csak ismerem, nem talál megfelelő társat, csak hülyéket, de nem érti, miért…), de most bezzeg volt arra ideje, hogy leüljön, és privát üzenetben odamondja nekem a frankót, hogy mekkora egy szar alak vagyok! És ekkor jött a gondolat, és a válasz is: “Te miért szültél gyereket? A föld túlnépesedett, és az intézetekben is van bőven gyerek.”

Durva? Az. Mert: nincs más esély. Nincs másik lehetőség, nincs másik kiút, mert ha lenne, az hétszentség, hogy én már megtaláltam volna! Évtizedek óta keresem ezt a kellemes, konfliktusmentes utat, lelkiismeret-furdalást érezve folyton olyasmik miatt, amikor megdühödtem, és megbántottam valakit. Nem, nem azt akarom mondani, hogy kötelező belerúgni mindenkibe. Nem. Azt mondom, hogy – mint ahogyan ezúttal teljesen objektíven tettem – végig kell nézni az illető tetteit, belevéve mindent, jót, és rosszat egyaránt, és csakis ezek után eldönteni, hogy belerúgok, vagy nem. És: ha a számok azt mondják, hogy bele KELL rúgni, akkor tilos kihagyni a lehetőséget! Köteles az ember belerúgni mindenkibe, aki szándékosan árt. Mert az a baj ezekkel, hogy nem csak egy dolgot állítanak meg az életünkben, hanem egy megállításon KERESZTÜL lépésről lépésre az ÖSSZESET!

Író vagyok, rengeteg magas rendű ÍRÓI céllal. Tanító (is) vagyok, még nagyobb célokkal. Néhány embernek meséltem már erről, és ideje szélesíteni ezek körét. Ugyanakkor meg kell tanulnom megvédeni magamat, és a céljaimat, a saját, és a jövőbeli olvasóim, barátaim, a jövőbeli családom, és csapatom érdekében! Mert csak így fogom tudni megadni azt, amit én szeretnék ADNI.

Az az érdekes, hogy az elmúlt héten legalább ÖT olyan emberrel kerültem kapcsolatba, akik megállítottak valamilyen tevékenységemben, vagy csak úgy hozta a kedvük, hogy beszóljanak, és jól megsértődjenek. Ezekről az emberekről azelőtt sosem vettem észre, hogy mit tesznek valójában! Volt olyan közöttük, akire évekkel ezelőtt – mint szakértő tanácsadóra!! – egy családi konfliktus megoldásában számítottam. És: háború lett belőle, pusztulással. hatalmas veszteségekkel, válással, és egy undorító rágalmazással ellenem! Sorolhatnám órákig, napokig… De most nem ez a téma. Mégis leírtam azért, hogy elgondolkodtassak. Hogy szemeket nyitogassak. Hiszen ez a Küldetésem. Író vagyok, és tanító. Még fogsz hallani rólam… 🙂

Miss Lion…

A múlt héten a hosszú hétvégén – miközben egy nemzetközi ünnepségen, és két tréningen is résztvettem (én ilyen helyekre is járok…) – meglátogattam a szüleimet. Azt hiszem, ezt már említettem legutóbb. Akkor sokat is írtam, és most megpróbálok visszatalálni abba a lelkes mederbe, ahol csak úgy ömlöttek a vicces, vidám, és boldog emlékek.

Szóval az utolsó történet arról szólt, hogyan találtunk mi újra egymásra Miss Lion-nal a Balaton egyik forró vízparti kempingjében… Sok emlékem erről a találkozóról sajnos nincs, és ami megmaradt bennem, az.. hát ööö… az nem ide való. 😀

Azt tudom, és ebben egészen biztos vagyok, hogy nagyon, de nagyon boldogok voltunk mi akkor. Valami olyan időszaka volt ez az életemnek, ami olyan volt, mint egy igazi mese. Végre minden jól alakult. Magam sem értem, hogyan jutott mindenre idő, és energia, minden bizonnyal sikerült elkerülnöm minden gáncsoskodást, vagy csak annyira lendületben voltam, hogy észre sem vettem, ha valaki ártani próbált. Később azért már voltak ilyenek, de akkor még olyan voltam, mint a mennydörgős ménkű. Három műszakban dolgoztam a Hotel Alba Regia-ban, heti két délután jártam két különböző vendéglátós iskolába, mellette besegítettem az apámnak a magántervezői munkájába, és hétvégenként repültem az én szerelmemhez Pécsre. Azt hiszem, az az ősz – 1990 ősze – úgy repült el, mintha csak egy pillanat lett volna… Éppen kezdtek volna leülepedni a dolgok, amikor…

Egy olyan sorsfordító eseményről fogok írni, ami miatt sokáig, nagyon sokáig végtelenül haragudtam… haragudtam a volt apósomra, Miss Lion-ra, és az egész világra. De most, ennyi idő után – újból visszatekintve – rá kellett jönnöm, hogy ott, abban a pillanatban megmentette az életemet azzal, amit tett…

A szokásos menetrend az volt, hogy Miss Lion szülei pénteken rohantak haza, és olimpiai bajnok úszókat megszégyenítő sebességgel fordultak meg a lakásban, kiugorva a dolgozós ruhájukból, beleugorva a munkás göncbe, kis kosárkával, ezzel-azzal a kezükben zuhanórepülésben ereszkedtek le a negyedikről, a ház előtti garázsban becsapódtak a Lada Szamarukba, és visító kerekekkel indultak ki a szőlőbe… Én pedig kis idő múlva ugyanezzel a lendülettel landoltam ott fent a negyediken, kiélvezve a fiatalság, és a férfilét minden örömét, minden egyes pillanatát, csodálva az én őrjítően szexis szerelmemet, sosem tudva betelni vele… Ez volt az az élmény, ami engem Férfiként hihetetlen dolgokra inspirált. Azt hiszem, ő volt az egyetlen Nő az életemben, aki képes volt arra, hogy tényleg inspiráljon, miközben Nőként megtapasztalhatta mindazt, ami figyelmet, csodálatot, játékosságot csak egy Férfi adni tud. Azt hiszem, ez volt “A” tökéletes időszak. Eszünkbe sem jutott, mi ez, meddig tart, és hova vezet. Csak voltunk bele a világba. Ettünk-ittunk-beszélgettünk, meg ilyesmik… Sétálgattunk a városban, a vásárban, szinte egyetlen pillanatra nem eltávolodva egymástól, ölelkezve mentünk mindenhová, és azt hiszem, olyan kisugárzásunk volt, amitől talán még a népszaporulat is megemelkedett az országban… 😀

Egy alkalommal valami meghökkentően izgalmas dolog történt, amitől még most is megdobban a szívem. Emlékszem, Miss Lion megérkezésemkor tekintetében furcsa fénnyel segítette le rólam az utazós ruháimat az előszobában, és húzott be a hihetetlenül kicsi, és szűk szobájába, amiben ha ki volt nyitva a heverő, gyakorlatilag lépni sem lehetett. Odament a már akkoriban is viccesen komolytalannak ható kis kazettás magnójához, és elindított egy felvételt… amire aztán végképp nem számítottam… Ismerve a zenei “ízlését” – Korda Györgyön, Kovács Katin, és mindenféle operett slágereken szocializálódott szegénykém – nem tudtam, mire készül, bár a heverőből sejteni lehetett… És megszólalt a magnóból az Edda: Éjjel érkezem című száma…

“Éjjel érkezem, száraz, kiégett aggyal, de a testem gyönyörű fáradt lázban ég,

Hozzád bújok, tiszta égő, forró testtel, kérlek, feküdj nyugodtan, csak én mozdulok…”

Kell ennél több?

…

Aztán a nappalok rohamosan rövidülni kezdtek, a hőmérséklet zuhanni, és egyszer csak az történt, hogy a Kedves Szülők nem mentek már ki pénteken a szőlőbe, mert estig nem tudták volna befűteni eléggé a házat… Úgyhogy az a furcsa és szokatlan helyzet állt elő, hogy ők is otthon voltak, miközben ez annyira nem volt kényelmes –  azt hiszem, ez úgy lógott is a levegőben. Talán tévéztünk velük odaát a másik szobában, nem emlékszem pontosan, de egyszer csak Miss Lion apja furcsa hangon megszólalt. “Beszélni szeretnék VELETEK.” Semmit nem sejtettem…

És miközben némi feszültséggel telt meg a levegő, belekezdett a mondandójába. Eléggé körülményesen sikerült neki a tárgyra térnie, de végülis eljutottunk a Nagy Kérdésig: ” Mik a terveitek?”

Azóta többször is kiértékeltük ezt a jelenetet (kedvenc trénerem egyik kedvenc története lett ez, és mindig előhozta a párkapcsolati tréningen, mint az életben működő ZÁRÓKÉRDÉST – ez egy értékesítési szakkifejezés, aminek a célja az, hogy a vevőt vásárlásra ösztönözzük… :D). Szóval ott ültünk mi ketten bambán, tanácstalanul, némi kétségbeeséssel a tekintetünkben néztünk egymásra, de egyikünk sem tudott erre mit mondani. Úgyhogy – ha már egyszer nekem jutott a hálás szerep az életben, hogy én lehetek A Férfi – kinyögtem a zavart választ: Nem tudjuk. Nem beszélgettünk még erről… És akkor jött a válasz: “Hát akkor itt az ideje, hogy beszéljetek róla!”

Erre a jelenetre huszonegy éve minden egyes alkalommal dühösen, és felháborodottan gondolok vissza  – tudatában annak, hogy “mi lett a vége”… De egészen mostanáig még sosem jutott eszembe, hogy azt végiggondoljam: mi lett volna, ha nem teszi ezt meg??? És őszintén szólva – teljesen helyes volt, amit ő akkor tett. Ha arra gondolok, hogy Miss Lionnal való “újraegyesülésünk” előtt mennyire rossz volt minden, mennyire nem volt semmi célom, az az állandó fáradtság, levertség, kimerültség, az a lelketlen és erőtlen élet.. Ha akkor abból megint visszasüllyedtem volna az előtte lévő állapotba, abba beleroppantam volna ott, akkor 23 évesen… És minden tiszteletem, és hálám utólag is neki (sosem jutott eszembe, hogy megköszönjem neki…), mert ő azt ott nagyon jól és pontosan felmérte, hogy nekünk, “gyerekeknek” mire van szükségünk… Egy kis lökésre, egy aprócska beavatkozásra, hogy elkezdjünk tovább nézni, tovább gondolkodni annál, mint ahol tartunk. Mert tudom, egészen biztos vagyok abban, hogy ha az unalom, és a közös célok hiánya befurakodott volna a  kapcsolatunkba, azt senki és semmi nem tudta volna egyben tartani tovább. Pedig – ott, és akkor – minden, de tényleg minden jel azt mutatta, hogy minket az Isten is egymásnak teremetett! És ami a legfontosabb: NEM Ő mondta meg, hogy mit döntsünk!

Emlékszem, úgy mentem át a kicsike szobába, mint egy zombi, és csak Miss Lion fojtott őrjöngése ébresztett fel… Mégis hogy képzeli??? Ez az ÉN életem! NEM szólhat ebbe bele! Ő SEM!!! Akkor aztán hozzáértő oroszlánszelidítőként mélyen a szemébe néztem, és kimondtam a tényt: Igaza van. BESZÉLNÜNK KELL! És igen. Így történt meg az, hogy megszületett Az Elhatározás. Furcsa, nem emlékszem az egész beszélgetésre, de azt tudom, hogy pillanatok alatt összeállt a kép – mi más kellhet még bizonyítéknak arra, hogy tényleg kivételesen jó PÁROS voltunk – már akkor!

Visszagondolva elképesztő nekem az, hogy perceken belül izgatottan nyitottuk az ajtót, és mentünk vissza a másik szobába, közönyösséget színlelve a szülők összebújva “nézték a tévét”… 😀 Szertartásosan kikapcsolta az apuka a készüléket, és még szertartásosabb hangsúllyal, és ábrázattal tette fel a kérdést, mélyen a szemembe nézve: Hogy döntöttetek, GYEREKEK? (Azt hiszem, így mondta már akkor, de erre nem mernék mérget venni.)

Úgyhogy belevágtam, és elmondtam a hirtelen kigondolt tervet. Szeretjük egymást, boldogok vagyunk együtt, és ÖSSZE AKARUNK HÁZASODNI. Mikor? Jövő év nyarán. Eljegyzés? Még az idén. Karácsonykor. Nem volt több kérdés, csupán egy feltétel… Hogy érezzem, érezzük, hogy “ki az Úr a háznál”. Addig, amíg nem tartjuk meg az eljegyzést, nem alhatok ott, a lakásban… És voltam olyan Úriember, hogy szó nélkül belementem. Mert átláttam a játékon, és tudtam, hogy ez csak amolyan “kiskakas a szemétdombon” – féle játék. Minek ezzel szembemenni? Az éjszaka azért sikeresen levezettünk minden feszültséget, és másnap reggel mire kikászálódtunk az ágyból, a szülők már régen eltűntek otthonról a szőlőbe…

Hetek teltek így el: Amikor a szülők otthon voltak, éjjelente egy fiú kollégiumban szálltam meg, nem kevés kényelmetlenséget vállalva az éjjeli buszozással, és a reggeli magányos ébredéssel. De már megvolt a cél, és megvolt az időpont. Egyszerűen nem érdekelt az egész, csak élveztem, hogy végre van miért élnem. És ez fényévekkel jobb, mint ami valaha is történt velem. Volt egy olyan kapcsolatom, amiben benne volt a JÖVŐ, voltak közös CÉLOK, voltak AKADÁLYOK, és az Élet az volt, ami: Egy NAAAGY JÁTÉK!

A következő történet az… Volt egy kis “lázadás” is – egy titok, egy újabb titok, amiről eddig tényleg nem beszéltem senkinek… És az eljegyzés. Ez lesz a következő epizód. És még ki tudja…

Szólnék most megint Hozzád, Kedves Olvasóm. Nem tudom, ki vagy, hol vagy, miért olvasol. Szükség van Rád is, de azt nem tudom, hogyan, miképpen veszel majd részt a Küldetésemben. Hogy mennyire vagy hajlandó SEGÍTENI engem abban, hogy átjussak a holtponton. Hogy tényleg író lehessek. Hogy csak írni tudjak, örömet okozva ezzel egyre több, és több embernek. Most megint nincs kétségem afelől, hogy ezt meg fogom tudni csinálni. A kérdés csak az, hogy Te mivel járulsz ehhez hozzá? Csendesen olvasgatsz csupán, visszajelzel valamiképpen, buzdítasz, lelkesítesz, hogy ne hagyjam abba, megosztod a munkásságom gyümölcseit másokal, akiknek jól eshet némi olvasói élmény, esetleg kifejezed az érdeklődésedet arról, hogy szeretnél hozzájutni valamelyik készülőben lévő könyvemhez?

Jó hír, hogy már megvan az első jelentkező, aki magáénak szeretné tudni az egyik készülő könyvemet, és azt gondolom, lesznek még mások is, akik titkon szeretnék elolvasni azt. Jó hír, hogy lesz olyan könyvem, amihez KÉT MÁSIK olyan könyvet is fogok adni AJÁNDÉKBA, amelyeket nem én írtam, de bizonyos vagyok benne, hogy másoknak is élményt szerzek velük… Ez itt most nem a reklám helye, ha kíváncsi vagy a részletekre, írhatsz itt is üzenetet, vagy facebookon megtalálsz… Ha keresel, megtalálod a módját…

Mára ennyi – végre megléptem, hogy ma minden egyebet az ÍRÁS MÖGÉ helyeztem. Mert ez a helyes sorrend. te is tedd azt az első helyre, amit szeretsz csinálni. Meglátod, furcsa lesz az érzés, de “meg lehetne szokni”. Úgyhogy szokd is meg!