Mese kezdődik

Sokat gondolkodtam, hogyan is folytassam, vagyis hogy inkább hogyan kezdjek bele a történetünkbe. Végül úgy döntöttem, hogy időrendi sorrendben fogok haladni.

Közbevetnék még egy gondolatot. Ugyanis felvetődött egy kedves ismerősben a kegyeleti jog kérdése. Ezidáig egy kivétellel még most is élő személyekről írtam történeteket, használva a kreativitásomat, és kitalálva valami fantázianevet – volt, akinek enyhén csípős, másnak találó neve lett itt a blogban, és egy régi barát, akiről a “Burek reggelire” című történet szól, legnagyobb tiszteletem jeléül a saját nevén említettem meg Gábor barátomat, aki immáron több, mint 12 éve nincsen közöttünk. De itt most nehézségbe ütköztem. Ugyanis egykori szerelmemet, az első feleségemet nem szeretném a nevén említeni, ugyanakkor vicces, vagy találó “álnevet” sem kreálnék neki. Eszembe jutott ugyanis az, hogy… Megközelítem inkább a másik oldalról.

A mi válásunk 21 évvel ezelőtt nem volt szép. Egyrészt elkövettem egy főben járó bűnt. Nemet mondtam egy kiemelkedően öntudatos Nőnek, és elhagytam őt. Talán én voltam az első az életben, aki ezt meg merte kockáztatni. Másrészt hallgattam egy nagymenő sztárügyvédre, amikor is megszegtem a saját egyébként szigorú és következetes elveimet. És belementem valami olyanba, amibe nem szabadott volna belemennem – dacára annak, hogy maga a tevékenységem nem volt törvénysértő. Viszont a helyzet annyira eldurvult, hogy nem tudtam higgadt és türelmes maradni. Ebből aztán egy elég vad híresztelés-hadjárat kerekedett, amiről bárki, aki személyesen ismer, biztosan tudjta, hogy nem igaz. Csakhogy a hírt nem olyan személyek kapták meg, és adták tovább, akik engem személyesen ismertek. Hogy ne legyek ennyire titokzatos, nem tudhatom, hogy bizonyos emberek mit tudnak/gondolnak rólam, és hogy mikor ki akad rá erre a blogra. Szóval egyenlőre tanácstalan vagyok a megnevezés tárgyában… Mindegy, lépjünk tovább, majd úgyis jön a szikra. Szokott.

1987-et írtunk, 20 éves még “alig-alig múltam…” Falusi tanárbácsi voltam, aki a saját tanítványai felügyeletével volt megbízva egy napközis táborban Velencén. Mivel én voltam a legújabb ifjú tanár a tantestületben, ráadásul egyedülálló, az égvilágon mindent rám bíztak, én pedig szívesen vállaltam mindent. Tanulószoba, úszásra kíséret, iskolabulin hangosítás, zenélés, rendezvények hangosítása, énekkar, és szinte bármi, amire gyorsan kellett ember. Kényszerszüneten voltam a fősulin, mivel félévkor kivágtak analízisből, ezért mentem el tanítani. Ki akartam próbálni magam, és ez kiváló alkalom volt.

A tábor ideje előtt a családdal kempingezni mentünk, mivel az öcsém leendő főiskolai helyszínét szerettük volna megismerni. Pár órával azután, hogy felállítottuk a sátrat, és elkezdtem focizni az öcsémmel, szépen egyenként kezdtek közelíteni hozzánk mindenféle méretű, korú, és nemzetiségű gyerekek, amiből fergeteges nemzetközi focimeccs lett. Német, dán, belga, magyar fiúk-lányok rohangáltak iszonyatos sebességgel, miközben az öcsémmel azon mulattunk, hogy ki tudja messzebb rúgni úgy a labdát, hogy a törpék minél többet futhassanak utána. 😀 Aztán a szünetben megismerkedtem két dögös német lánnyal, akik korban inkább illettek mellém… Velük aztán éjszakákat mulattunk végig, kiderült, hogy próbálnak gitározni tanulni, de nemigen megy nekik. Úgyhogy éjjelenként az én kíséretemmel énekeltük tele az éjszakát fergeteges Beatles, Little Richard, Rolling Stones és mindenféle jó dalokkal. Az egyikük nagyon tetszett, de valahogyan szép finoman elhárította a közeledésemet. Aztán eltelt az a néhány nap, és egyedül indultam haza, hogy másnap induljak a táborba. Semmi kedvem nem volt hozzá.

Ezek az emlékek nagyon nehezen jönnek nekem elő. Nem emlékszem, mikor, és hogyan láttam meg Őt. Kiderült ugyanis, hogy én vagyok az egyetlen “hivatásos” pedagógus csoportvezető, az összes többi csoportvezető főiskolás… Nagyon kellett ügyelnem a tanári tekintélyemre, dehát egyébként sem voltam könnyelmű fajta. Valahogyan úgy emlékszem, hogy Ő mindig olyan kedves-igézően nézett rám, és a mosolya is sokat ígért. Megtetszett. De hogy mikor, hogyan keveredtünk beszélgetésbe, nem tudom már. Csak már arra, hogy a gyerekek huncutul sutyorogtak a hátunk mögött, hogy a tanárbácsi meg ez a másik néni milyen sokat van együtt…

Elvileg volt neki akkor fiúja, ráadásul a sráccal egy szobában aludtam éjjelente. Nem nagyon emlékszem rá, csak arra, hogy felmerült bennem a kérdés, hogy ez a fickó vajon impotens, hülye, vagy alszik… esetleg mindhárom egyszerre? Egy ilyen bomba nője van… aztán valahogy kiderült, vagy nem is tudom pontosan, talán éppen “szünetelt” a kapcsolatuk. Úgyhogy egyre többet voltunk együtt a lánnyal, közös programokat szerveztünk a két csapatnak, focimeccseket, meg ki tudja már mi mindent… Mígnem az egyik esti buliban elcsattant az első csók is… Azután voltak még bulik, és csókok is szép számmal… De a tábornak hamar vége lett, és amire viszont nagyon emlékszem, hogy egészen a kis falusi iskoláig a külön busz első ülésén ülve folyamatosan csak a La isla Bonita-t hallgattam a kazettás magnómon, és tekintetem a távolba révedt, ahol felsejlett az a csodás csípő, a karcsú derék, meg az összes gyönyörű gömbölyded részlet… És azért volt a pénztárcámban egy cím, és egy telefonszám is. Augusztus lehetett, még azelőtt, hogy visszamentem volna a fősulira Egerbe. Folyamatos levélváltások és telefonhívások után eljött a nagy nap, hogy útra keljek Pécsre. Úgy emlékszem, akkor kivételesen nem stoppoltam, biztosra akartam menni a megérkezés időpontjával.

Sok részletre nem emlékszem, valahogyan előre nagyon “meg voltak szervezve a dolgok”… Úgy emlékszem, egyedül volt otthon, a szülei a szőlőben voltak talán. És akkor ott mi egymás karjában együtt váltunk igazi Férfivá és Nővé… Azon a napon jött erre a világra az unokatestvérem első lánya, az első dédunoka… Sosem felejtem el azt a napot. Bizsergető érzés volt megismerni, megtapasztalni a testünknek ezt a fajta működését… És újra, és újra, és újra…

Ezt követően elkezdődött a fősuli, de a lány meg éppen abban a félévben került kényszerpihenőre, és akkor meg ő lett falusi tanárnéni egy baranyai kis falucskában (nem messze Vázsnoktól)…

A kapcsolattartásunk nagyon kalandos volt, szinte minden héten Egerből Pécsre utaztam – pénteken a déli órákban kiálltam Egerben, és estére mindig ott voltam Pécsen. Az pedig 400 km-es távolság volt! De el volt döntve, hogy odaérek, és odaértem. Felhőtlen, izgalmas időszak volt ez, mohón habzsolva a testi örömöket, soha be nem telni velük… Ismerkedtem a várossal, sétáltunk mindenfelé, emlékszem, izzott körülöttünk a levegő, bárhol megjelentünk, minden szempár felénk fordult. Aztán valamikor novemberben egy igazán jelentéktelen apróságon megsértődött a lány, én pedig megvontam a vállam, és kész. Ennyi volt. Addigra már nagyon stresszes volt az a rengeteg utazás, a szüleimnek is sokszor kellett kamuzni, hogy miért nem utazom haza (miközben Pécsen töltöttem gyakran az egész hétvégét!).

Akkor úgy tűnt, hogy vége…