Blog exhumálás

Ez itt most már nem az első nekifutásom a felélesztésre. De valahogyan eddig minden próbálkozásom elhalt egy ponton, és sehogyan sem tudtam továbblendülni onnan. Aztán feladtam, hogy “Ehh minek, úgyse számít ez az egész már…”. De most ebben a pillanatban akkor is írnék, ha a világon senki sem olvasná. Ámbár tudom, hogy fogják olvasni jó néhányan. Ha tudnád…

Ahogy mondani szokták, ezután semmi nem lesz ugyanolyan. Tényleg nem.

Az úgy volt… Nem is tudom, hogyan, miért jutott eszembe. Hosszú-hosszú évek óta nem foglalkoztam vele. Úgy elvoltam a saját magam által felépített börtönöm elleni küzdelemmel. Nem értem rá sok mindenre. Próbálok rájönni az első pillanatra, amikor eszembe jutott, de nem tudnám megtalálni. Talán az új rádió, amit minden nap hallgatok, esetleg az Edda régi száma, az “Éjjel érkezem…”, vagy pedig az, hogy az idén rengeteg szőlő termett azon a pár szőlőtőkén, így aztán gondoltam egyet, és nekiálltam mustot gyártani… Valami őskori módszerrel, gyümölcscentrifugával, előtte megmosva, szemenként leszedegetve a fürtről… Na ennél időrablóbb elfoglaltságot… És volt egy pillanat az egyik nap, amikor elmosolyodtam azon, hogy volt egyszer régen, nagyon régen egy olyan helyzet, amikor úgy nézett ki, hogy majd nekem kell átvennem egy egész kertet, szőlővel, mindennel együtt – eszem ágában sem volt, most meg éjfélkor még mustcsinálással pancsolok…

És tegnap jött a gondolat, hogy vajon mi lehet vele? Így nagyjából 21 évnyi hallgatás után eszembe jutott. Mi lehet vele? Vele, az első feleségemmel. Annyira erős volt a gondolat, hogy azt éreztem, nem hagyhatom estig, míg hazaérek. Nem tudom, miért, talán azért, mert esetleg elfelejteném?

Úgy emlékeztem, hogy pénzügyekkel foglalkozik, most itt van ez a lakáskassza-mizéria, beírtam a google-ba a nevét, hátha megtudok valamit. Az első találatok szokás szerint a fészbukot hozták, igen, tudtam, hogy fent van, még ha a profilja nagyon titokzatos is… És tovább görgetve egy furcsa találat. Egy temetkezési cég oldala, név, település, 49 éves… Nem értettem. Kattintok, és reménykedek, biztos valami téves hülyeség, nézem, amit látok, sorban egymás alatt nevek, és… Az övé is közöttük! Lassan érkezett meg a furcsa, rossz érzés. Percekig tartott, amíg megértettem azt, amit látok. De hinni nem tudtam. Ürességet éreztem. Furcsa, kongó ürességet. És az, hogy felfogjam, egyszerűen nem ment. Tegnap délután háromszor néztem meg újra. És igen. Mindig ott volt az a név – az asszonyneve, tudtam, hogy férjhez ment, és van két fia is, akik valamivel fiatalabbak az én fiamnál. Szédelegtem. Mint egy értelmi fogyatékos, eszembe jutott, megkeresem a régi közös ismerősöket, rokonokat. Nem, ezt nem értem. 49 év. Az kevés. NAGYON KEVÉS…

És mára megjöttek a válaszok, és eljutott a tudatomig végül: Ő, az Első Feleségem NINCS TÖBBÉ.

Bár fojtogatja a torkomat valami, sírni úgysem tudok. Meg miért is sírnék? Én hagytam ott, én váltam el tőle. Szinte menekülve, nehogy valami megakadályozzon, megállítson. Én voltam, aki nem akarta őt. Nyugi, semmi okom nincs arra, hogy rosszul érezzem magam. Vége volt akkor, 97-ben, és ennyi. Nyugi.

De nem ment a nyugi. Csak kattogtak a gondolatok. A hogyanok, a miértek… Valamiképpen egyszer csak rájöttem, hogy 21 éve eltemetett történet ez, amit olyan mélyre elástam, hogy az én Tutyám sem tudná megtalálni. És most mégis előkerült. Nem gondoltam, nem akartam, sőt menekültem előle. Nem értettem, nem tudtam, mi történt, miért történt, így azzal vágtam ki magamat a kérdések kereszttüzéből, hogy eldöntöttem: nem voltunk egymáshoz valók. Igazából nem szerettem. És ő meg aztán pláne nem! Ha szeretett volna, akkor nem… És jöttek az elmúlt 21 év önigazolásai, a kitalált válaszok az érthetetlen, özön sok kérdésre mentségként, magyarázatként, kibúvóként. Lehetetlen volt megérteni, mi miért volt. Volt, és kész…

De. A gondolatok csak jöttek, képek, emlékek, pillanatok. És már próbáltam a rosszakra figyelni, most, most először, 21 év alatt először nem sikerült. Elkezdtek jönni a szép emlékek. A mesébe illőek. Az aranyosak, a mulatságosak, a játékosak, az izgalmasak, amiktől most, ennyi idő után, ennyi idősen is elpirultam…

És akkor rájöttem. Sosem láttam ezt eddig.

Soha, sem azelőtt, sem azután egyetlen nő sem adott ennyi élményt, ennyi csodálatos, romantikus pillanatot. Ennyi szépséget. És jöttek az emlékek, a mosolyok, az ölelések, a cinkos összenézések, a sikeres, diadalmas pillanatok, a könnyek, fájdalmak, a gyötrelmek, a lemondás, a beletörődés, a düh, a félelem, a… Az egész kib@szott életünk, amit mi ketten végigéltünk. Amihez fogható – úgy tűnik – sem azelőtt, sem azóta nem volt ebben az életemben. Senkivel.

És akkor eldöntöttem. El akarom mesélni, milyen volt ő. Az Első Szerelem, az Első Feleség, az első bukás. Az első, és úgy tűnik, hogy ezidáig a legnagyobb. Mindenből a legnagyobb. És erre a felismerésre kellett várnom több, mint 21 évet…

Ez tehát a szőnyeg alá söpört mese, ami mindennek a kezdete volt. Szinte pillanatok alatt a semmiből kinőve az eget ostromolhattuk, megtehettük, nem volt senki, aki megállíthatott volna. Egy darabig. Rájöttem, hogy… Korábban írtam, hogy ez a negyedik, vagy talán az ötödik blogom. Rengeteget írtam már az életemről. Azokról az ilyen-olyan nőkről, akikkel próbáltam megvalósítani a Csodát. És mindannyiuk közül egyetlen egy sem volt, aki csak egy icipicit is alkalmas lett volna rá. Arra, amit az Elsővel kevesebb, mint 2 év alatt elértünk.

Több száz oldalnyi dokumentum erre-arra az interneten, de a legtöbbjük már el lett tüntetve. És ebben az özön sok irományban EGYETLEN EGY MONDAT szól róla, az Elsőről. Az a bizonyos mondat a “Csók” című írásomban, ami az életem első írása, minden idők legsikeresebb írása. Most kellett rájönnöm, hogy miért nincs róla több. Azért, mert ez volt az egyetlen olyan kapcsolatom, amiben akkora energiák voltak, jók is, és rosszak is, amihez képest minden másik kapcsolat csak halvány árnyképe annak, aminek egy olyan igazán pezsgő, forrongó Férfi-Nő kapcsolatban lennie kellene.

Elment.

Párszor láttuk egymást az utóbbi 21 évben, de legtöbbször elfordította a fejét. Egyszer emlékszem, visszaköszönt, egy halvány mosoly jelent meg a szája sarkában. De semmi ennél több nem történt. Valahogyan úgy éreztem, hogy lesz majd egyszer egy alkalom, amikor megbékélhetünk egymással. Sosem gondolkodtam ezen, de úgy érzem, hogy valami ilyesmi bennem volt. Valami olyasmi, hogy egyszer majd összefutunk valahol, unokákat legeltetve a réten, és egyszer kibeszélhetem magamat, és csendesen meghallgathatom az ő gondolatait, aztán lenyugszunk végre, talán összeölelkezünk, és békében csendesen elválunk. Mert egyébként tényleg nem voltunk összeillők. De az elmúlt 21 évben csak kérdések voltak bennem, válasz annál kevesebb. Szerelem volt ez? Jó ember volt ő, vagy nem? Jót akart nekem, vagy ártani?

És ahogy jöttek az emlékek, kezdett kirajzolódni a VALÓDI kép.

Úgy döntöttem, hogy elmesélem a kettőnk történetét. Sehogy máshogy nem tudok már elbúcsúzni tőle. Legfeljebb a gondolataimat a virtuális térbe pötyögve, elküldeni a semmibe…

Ez A Történet. Amit nem tudtam, nem voltam képes megírni, és nem is mertem volna. De akkor most belefogok. Hosszú lesz, és annyi, de annyi érzelem lesz benne, amennyi még egyik korábbiban sem volt benne. És talán közben megint fogok tudni sírni. Nem tudom, mikor tudtam utoljára…

Ahogy mondani szokták, ezután semmi nem lesz ugyanolyan. Tényleg nem. Az, ami a többieknek 2017. május 23, az nekem tegnapelőtt volt, 2018. október 17-én. Majdnem másfél évvel később. De utolért a hír. Valahogyan utolért.