Vége, nincs tovább…

Eljött a pillanat. Befejezem.

Több, mint két hónap telt el az utolsó írásom óta. Egyszer május elején belekezdtem egy írásba, de sosem sikerült befejeznem. Már nem megy.

Vázsnoki Varázsnok.

Ki is ő?

Nem tudom, kinek milyennek tűnt. Amennyire képes vagyok önmagamat objektíven szemlélni, azt hiszem, én, mint a Vázsnoki Varázsnok egy különös, furcsa figura vagyok-voltam, aki meglehetősen elszigetelten él, szembefordul a világgal, dacosan küzd mindennel, és mindenkivel. Meglehetősen erős igazságérzettel rendelkezik, és sajátosan figyeli az életet, és a világot. Egy magányos farkas, aki mégis mindezek ellenére nagyon erős közlési vággyal van megáldva…

Tavaly karácsony táján láttam, hogy mindaz, amit elképzeltem, amiért erőlködtem, működésképtelen. Nem tudtam, miért, és mi az, ami azzá teszi, csak annyit tudtam, hogy ha nem fordulok vissza, akkor bele fogok halni. Nem, nem átvitt értelemben. Cseppet sem. Szó szerint éreztem a halál közeledtét. Szóval nem éreztem magam biztonságban.

Talán létezik gondviselés, bár én nem hiszek ebben. Mindenesetre sikerült visszafordulnom, de ez még mindig csak menekülés volt, és tétova útkeresés. De legalább nyertem egy kis időt. És pénzt is. Ezek létfontosságúak voltak. Úgyhogy megúsztam.

Majdnem 2 hónapos külföldi tartózkodás után telve tervekkel érkeztem haza. És újból beleütköztem abba a rohadt láthatatlan falba. Ment az idő, fogyott az erő, és nem jutottam sehova.

Rengeteg furcsa dolog történt, amiket igyekeztem megérteni, és megfelelően kezelni. Nem állítom, hogy sikerült. De próbálkoztam.

Itt volt például a fiam ballagása. Igazából nem is tudtam, mikor lesz. Vártam, hogy majd szól, majd hív, de nem történt semmi. Amikor az utolsó héten rákérdeztem, hogy mi van, zavart választ kaptam… És valamiképpen megéreztem, hogy nem… hogy igazából nem is akarja, hogy ott legyek! Tegyük félre a homo sapiens álarcát, pokolba a mézes-mázas udvariaskodással… Szó szót követett, végül rádöbbentem, hogy semmi, az égvilágon semmi keresnivalóm nincs a saját fiam ballagásán! belegondoltam, hogy kik lesznek ott? Mi ez az egész? És akkor eldöntöttem, hogy nem megyek el. És nem bántam meg. Már régen, réges-régen el kellett volna döntenem, hogy soha sehova nem fogok elmenni, ahol nem látnak szívesen. Ahol… ahol kimondatlanul utálnak. Mert… Mert MÁS vagyok.

Azután volt még egy döntő pillanat, amikor rájöttem, hogy… Arra kellett rádöbbennem, hogy a kilátástalan helyzetemmel teljesen, TOTÁLISAN magamra maradtam.

Egy rendezvényen voltam, majd egy különleges specialistával volt személyes konzultációm – ezen az egész bolygón mindössze 37 ilyen specialista létezik, annak idején Floridában volt szerencsém időnként összefutni egyikkel-másikkal. És a személyes konzultáció váratlanul nagyon-nagyon rövid lett. Közölte velem, hogy jelenleg nem tudna rajtam segíteni, és mivel elég jól elintéztem a dolgaimat, más sem fog velem érdemben szóba állni. Egyedüli esélyem, hogy elkezdem saját magam kibogozni a dolgaimat, és lépésről lépésre megoldani a problémás helyzeteket. Na bummmm…

Úgyhogy hazajöttem azzal az eltökélt elhatározással, hogy megmentem a saját szaros életemet.

Elkezdtem olvasni az egyetlen olyan könyvet, amiben hitem szerint meg kellett, hogy találjam a megoldást.

És egyszer csak eljutottam egy olyan részhez, amit valamikor közel 20 évvel ezelőtt olvastam először, és már valahogy akkor volt egy furcsa érzésem, hogyha ezt a dolgot valaki rendesen elolvassa, majd meg is csinálja, akkor a csoda garantáltan bekövetkezik…

De soha azelőtt nem kezdtem el megcsinálni azt, ami oda le van írva. Sőt. Nem ismerek olyan embert, akiről tudnám, hogy valaha is megcsinálta volna ezt az eljárást.

Úgyhogy vettem egy nagy lélegzetet, és elkezdtem.

Elkezdtem az egész életemet darabokra szedegetni. Mik az én szerepeim az életben? Elkezdte, összeírni egy listát, majd az összevissza tételeket fajtánként csoportosítani kezdtem… És közben érdekes dolgok történtek. Elfeledett feladatkörök, szerepek az életemben, döntésképtelen helyzetek bukkantak fel, és kezdett körvonalazódni valami egészen furcsa dolog – valami homályos elképzelés-féleség arról, hogy az én életem milyen részekből is áll? Furcsa módon rá kellett jönnöm, hogy nem kimondottan azokkal a szerepekkel van a legnagyobb bajom, amikkel hosszabb idő óta kínlódok. Vannak olyanok, amiknek a létezéséről NEM IS TUDTAM! Emlékszem, volt egy különös pillanat, miközben így szortírozgattam a dolgaimat az életben, és felnéztem a laptop monitorjáról, és hirtelen megdöbbentően élesen láttam… a velem szemközti FALAT!

Egy idő után rájöttem, hogy igazából jóval több, mint 100 felelősségi kör van az életemben! A lista csak bővült bővült…

Miközben írtam, és írtam, felderengett bennem, hogy egyik-másik területtel illene kezdenem valamit. Például kellenének nekem BARÁTOK. Nem virtuálisak. Igaziak. Olyanok, akikkel időnként össze lehet jönni, leülni beszélgetni, meginni egy kávét… Aztán. Rájöttem, hogy nekem soha életemben nem volt olyan igazi emberi kapcsolatom egyetlen szomszédommal sem az életemben. Illetve utoljára még gyerekkoromban volt, amikor a lelkemre kötötték, hogy a szomszédba nem illik átmenni zavarni, nem szabad kérni semmit, nem illik elfogadni, ha megkínálnak étellel… Meg ilyenek. Szuper.

Egyszer csak eszembe jutott, hogy mi lenne, ha megpróbálnék valamit kezdeni a szüleimmel. Ha van emberi kapcsolat, amivel iszonyatos kudarcokat éltem meg, hát ez aztán az! De valami furcsa érzésem lett, miközben ezen gondolkodtam. Talán tényleg nem fogunk tudni már ebben az életben normálisan viselkedni egymással – de mi van, ha mégiscsak?

Szóval összeszerveztem egy hosszú eltávozást, megbeszéltem a szomszédommal, meg a kutyámmal, akit még áprilisban kaptam ajándékba… És nem kis meglepetésemre minden sokkal jobban sikerült, mint amire valaha is számítottam volna!

Órákon át írhatnék furcsa, és érdekes eseményekről, de nem teszem. Annál is inkább, mert az önvizsgálat során a blogírói tevékenységem is felbukkant, mint hatalmas kérdőjel. Mi is legyen ennek a blognak a sorsa

A kezdeti botladozós időszakban mentőövként használtam egyetlen köldökzsinórként. De mára már egyáltalán nem az vagyok, aki egy évvel ezelőtt voltam. És mostanában a köldökzsinór helyett egyre gyakrabban megyek ki a való világba, és kezdek kapcsolatokat kiépíteni magam köré. Például nemrégen elkezdtem járni a sásdi vegyes kórusba! 37 év után újra énekelek! Pedig annak idején kórusvezető voltam az általános iskolai kamarakórusban!

Őszintén szólva néha rettenetes harcot kell vívnom önmagammal, amikor el kellene mennem itthonról, és valami furcsa érthetetlen-láthatatlan erő mintha minden erejével vissza akarna tartani…

Nagyon nehezen tudom összeszedni az erőmet, de NINCS MÁS VÁLASZTÁSOM. Nem adhatom fel, mert érzem, hogy ha abbahagyom, ha feladom, akkor nekem nagyon hamar végem lesz. És semmi, az égvilágon semmi értelme nem volt ennek az életemnek – és ha most nem szedem össze magam, a következőben sem remélhetem, hogy jobb lesz, sőt…

Tehát végülis úgy döntöttem, hogy itt és most befejezem ezt a blogot. Mert már nem aktuális. Sem bennem nincs már késztetés, sem bennetek nincs érdeklődés ez iránt a blog iránt. Valahogyan kifulladt a dolog, és már nem látom értelmét, hogy újra életet leheljek bele. Nem fogom törölni, nem nyúlok hozzá, nem változtatok meg rajta semmit sem. Ez lesz az első olyan blogom, amit nem pusztítok el. Legalábbis most még biztosan nem bántom.

Nagyon sok döntést hoztam már meg, de mindez még semmi azokhoz képest, amelyek előttem vannak még mindig. És a neheze még csak most jön…

Elvállaltam egy szövegírói megbízást – nehezen, döcögve megy, mert néha jönnek jó ötletek, de azután valahol elakadok, és a különálló gondolatfoszlányokat sehogyan sem tudom egybefűzni.

Aztán elkezdtem egy új tevékenységet, egy speciális dolgot, egy fájdalom-enyhítő módszer használatával segíteni másoknak. Nem tudom, milyen potenciál van ebben a tevékenységben, majd kiderül.

És végül… Úgy döntöttem, hogy belevetem magam újra, ismét a társkeresésbe. Innentől kezdve valószínűleg nagyon rövid időn belül komoly változások lesznek az életemben. Eljutottam arra a pontra, ahonnan már nem tudok, képtelen vagyok egyedül továbblépni. Olyan döntések előtt állok, amelyeket már nem tudok egymagam meghozni. Kell, egész egyszerűen törvényszerűen szükségessé vált, hogy legyen mellettem egy TÁRS. És ha én egyszer valamit eldöntök…

Emlékszem, 2014 őszén egy napon belém hasított a felismerés, hogy el kell mennem venni egy doboz óvszert. Hosszú idő után valahogy jött egy érzés, hogy tennem kell valamit, úgyhogy elmentem, és vettem… És… Két nap múlva már szükség volt rá. Pedig abban a pillanatban, amikor mentem hazafelé a boltból, még semmi ilyesmiről szó sem volt. 😀

És végül… A KÖNYV…

A véletlennek köszönhető, hogy éppen a Fehérváron tartózkodásom alatt bementem egy könyvesboltba, és egészen véletlenül rátaláltam egy könyvre, amit társkeresőknek írtak. Megvettem, elolvastam… Őszintén szólva: csapnivalóan szar!

20 évvel ezelőtt valami teljesen megmagyarázhatatlan módon az jutott eszembe, hogy társkeresőknek szeretnék tanácsadást csinálni. És miután felszámoltam az élelmiszerboltomat, a maradék kevéske pénzt székekbe, és néhány apróságba fektettem, és belevágtam! Életem egyik legizgalmasabb időszaka volt ez. Teljesen a nulláról kezdtem, és mint mindig, egy ideig mentem “izomból”… Aztán elfogyott a lendület, a pénz, és persze közben kiderült, hogy jón a trónörökös, és még a7 albérletet sincs miből kifizetni… Úgyhogy ennek ott akkor hirtelen lett vége. Pedig jó volt.

Azután eltelt vagy 10 év, éppen Ducizsut tettem lapátra, amikor eszembe jutott, és csak nem hagyott nyugodni a dolog. Kellene egy társkereső program, egy olyan igazán jó! És hetekig dolgoztam rajta, írtam, és terveztem, weboldalt csináltam, leveleket fogalmaztam… De végül az élet megint összeomlott, és a romok alól éppenhogy csak élve tudtam kimászni.

Mostanában, nem sokkal azután, hogy miss VékonyH elintézte a kapcsolatunkat, és egy jó időre minden lelkesedésemet is a női nem iránt, ismét eszembe jutott ez. Egy társkeresőknek szóló könyv kellene!

Igen, ez a régi-új ötlet, ami valahogyan nagyon, de nagyon nehezen akart összeállni. Mert nem tudtam, hogyan kezdjek bele, a rengeteg dolgot, ötletet, tapasztalatot, amik a fejemben vannak, hogyan rendszerezzem… Hogyan kerüljem el azt a hibát, amibe minden egyes tanácsadó, aki ezzel a témával foglalkozik, beleesik? Kérdőjelek, kérdőjelek, kérdőjelek…

Most aztán felderengett bennem a cél, amit ki kell tűznöm, és ez a cél egy olyan nagyságrendű cél, amiért érdemes elindulni! Egy olyan cél, ami igazán méltó hozzám, ami kellőképpen nagy ahhoz, hogy lehetővé tegye, hogy valami igazán komoly dolgot tegyek le végre az asztalra!

51 éves vagyok, és ebből az 51 évből 50 évet azzal töltöttem, hogy megtaláljam Életem Párját. És nem találtam meg –  és most kellett rájönnöm, hogy ez NEM AZ ÉN KUDARCOM! Mindezidáig önmagamat hibáztattam azért, hogy nem lett meg az Életem Párja, és hogy nincs egy olyan igazán szép, és boldog családom, amilyenre kezdetek óta vágytam! És ennek kizárólag az az oka, hogy nincs egyetlen ember, aki elmondta, megmutatta volna, hogyan kell megtalálnia az embernek Élete Párját. Semmi, amit eddig próbáltam, NEM MŰKÖDÖTT. Mondhatott bárki bármit, nem volt megoldás. Semmi nem vezetett eredményre.

Rengeteget olvastam, kerestem, kutattam, különösen az elmúlt 20 évben megszállottan hajszoltam a módszert, HOGYAN TALÁLJA MEG AZ EMBER AZ ÉLETE PÁRJÁT?

És: NINCS ilyen módszer. Sehol nincs ilyen módszer! Nincs egy könyv, nincs egy jegyzet, egy kőbe vésett szöveg… SEMMI SINCSEN!

És ha nincs, akkor mit lehet tenni?

Meg kell találni, ki kell kutatni, össze kell állítani, fel kell építeni. És azután megmutatni mindenkinek, akinek feltett szándéka, hogy megtalálja Élete Párját, és nem hajlandó kompromisszumokba belenyugodni!

Eljött az ideje annak, hogy feltegyem az életem egész hátralévő részét arra, hogy ezt az álmot valóra váltsam… És nem, ez nem CSAK egy könyv. A könyvírás önmagában nem a megfelelő elképzelés volt, és ez az oka annak, hogy nem boldogultam vele… Éreztem, de nem tudtam, hogy ez a baj vele.

Mindezek a tervek, ezek az új perspektívák egyszerűen apró porszemként fújják el a porondról a Vázsnoki Varázsnokot.

Szép volt, jó volt, de ennyi volt…

Ezzel itt és most ettől a blogtól búcsút veszek.

Maradok egyszerű… vagy nem is annyira egyszerű vázsnoki ember…

Köszönöm, hogy olvastál, hogy izgultál, hogy drukkoltál. Mostantól már máshol, máshogyan fogom élni a mindennapjaimat. Ha érdekel a folytatás, gyere utánam. Ha keresel, egészen biztosan megtalálsz!

Viszlát!