Egy szívbemarkoló történet

Nahát… Jól megmachináltalak benneteket.

Tartozom egy jó pár történettel, hogy mi a fene történt velem, és hogy kerültem én ide éppen egy héttel ezelőtt kedden éjjel 2-kor Stuttgartba? Meg honnan lett az a csomó pénz, amit a facebúkon kiteregettem… De egyszerűen úgy pörögnek a dolgok, hogy majd egyszer valamikor ezekre is sort kerítek. Viszont ma történt egy olyan esemény, ami miatt itt és most rögtön írnom KELL!

A legutóbbi írásomat inkognitóban tartottam, kíváncsi voltam, ki lesz olyan kíváncsi, és találja meg… Hát bizony látom, hogy mindenki elkényelmesedett, és ha nem kürtölöm világgá a facén, hogy EMBEREK, ÍRTAM ÁM!!! – Akkor senki nem jön ide, és olvasgat. Csak páran véletlenségből tévedhettek ide. 🙂

Na szóval…

Próbáld meg feldolgozni, hogy azóta, hogy 2017 végén se munka, se pénz, se semmi nem volt, és a telefonomat meg a villanyomat is ki akarták kapcsolni, egyszer csak minden számlára lett pénz, sőt már előre is fizettem ki számlákat. Majd elmesélem, hogyan történt az, hogy január 3-án megfordult a világ… Tudod, milyen az, amikor megfordul a világ? Ezt még elmesélem…

Szilveszter utáni napokban tudtam meg, hogy van olyan, hogy a földön a pólusok felcserélődnek (nem túl gyakran, de azért néha megesik). Értsd: az északi, meg a déli sark polaritása felcserélődik. Ez jár néhány furcsa következménnyel. Pl. szép lassan megáll a Föld….. majd elindul visszafelé. És a megállás pillanatában az egész légkört elengedi, aminek következtében mire háromig számolnál, már nem tudsz háromig számolni, mert megfagytál… Namost. Nagyjából ugyanez történhetett velem így utólag visszagondolva. Annyira lelassult minden, hogy egyszer csak már minden olyan szar lett, hogy szarabb nem tudott volna lenni, ésss… másnap egyetlen nap alatt minden megoldódott. A titok valószínűleg az lehet, hogy decemberben elkezdtem visszafelé csinálni a dolgokat a korábbihoz képest, és valahogy úgy voltam vele, ha megdöglök, hát basszameg, de elegem volt. Úgyhogy csakazértse csináltam tovább azt, amit előtte. Most nem részletezem, majd egyszer.

Na szóval.

Röviden, egy viszonylag önkéntes tevékenységet vállaltam, amiért igazából költségtérítést, meg költőpénzt kapok, ami nem a világ legnagyobb biznisze, de nekem ez mégis a lehetőségekhez képest egy fantasztikus dolog. Az előzménye a dolognak, hogy két éve egy hasonló projektben vettem részt Budapesten, és az egyik ottani felelősnél megvolt a telefonszámom. És most volt az a véletlen egybeesés, amikor ajánlat is volt, meg érdeklődés is.

A munka nem bonyolult: egy a hetvenes évek óta folyamatosan bővülő irattárat korszerűsítenek, minden dosszié tartalmát egy vonalkódos és színkódos szép új dossziéba kell átrakni, és van még vele néhány adminisztrációs dolog. A dossziék címkézése is kézzel történik, úgyhogy eléggé babrálós a dolog. Na ez megy nekem most már egy hete itt Stuttgartiában.

Vannak itt mindenféle népségek, például ugye a németek, akik nem annyira beszélnek igazi németül, meg van, aki igen. Ezen kívül beszéltem már szerbül, angolul, és persze magyarul is, mert magyarok mindenhol vannak, még itt is! Az orosz lyányok valahogy elmaradtak a palettáról, nem kis csalódásomra 🙁 De ami késik, az már JÖN!

Ma reggel – vagyis inkább délelőtt – beszélgettem az egyik itteni magyar menyecskével, meg a német igencsak ifjú barátnőjével, és olyan vicces volt az egész… (Nyugi, meglesz a fő sztori is, de a mai nap is olyan erős lett, hogy nem csak ennyiről tud szólni ez az írásom.) És egyszer csak megjegyzi a magyar menyecske, hogy a német leányzónak nagyon tetszem, merthogy a nagy loboncom olyan, mint egy középkori hősnek… Ez már úgy nagyon jól esett, de azután még beszélgettünk erről-arról, és meséltem, hogy Floridában mennyi orosz barátom volt, és hogy minden orosz nagyon szeretett, mert tudtak velem beszélni a saját nyelvükön, mire megszólal a magyar lány, hogy: dehát téged mindenki szeret! Na… Erre azért elállt a szavam hirtelen, és olyan dézsavű érzésem lett, mint amilyen ott kint Floridában volt, amikor a meglehetősen testes orosz Konsztantyin az esti lefekvés előtti dumapartin egyszer csak azt mondta nekem: Ándrás, ti ócseny hárósij drug! Ami annyit jelent, hogy András, te NAGYON JÓ barát vagy.

Szóval olyan melengetős pillanatok voltak délelőtt, majd jött a délután…

Éppen pihenőt tartottam, amikor egyszer csak odalépett elém egy helybéli munkatárs, és megkért, hogy tudnék-e segíteni, mert van itt egy magyar, de semmit nem beszél németül. Na mondom, hát persze!

Mentünk felfelé a másodikra, és ott ült egy fiatal nő, kicsit (illetve nem kicsit!) megszeppenve. Leültünk, és megtudtam, hogy mi a szitu. Igyekszem röviden összefoglalni.

A magyar lány még itthon Budapesten kapott egy – talán leginkább rehabilitációs programnak nevezhető – programot. Ezen voltak mindenféle lépések, pl. hogy rendet tenni a lakóhelyén, és a holmijai között, elkezdeni vitamint szedni, rendezni a társasági kapcsolatait, és el kell mennie egy orvosi kivizsgálásra. Namost mivel ő itt kint dolgozik, ezt otthon nem akarták megcsinálni neki, ezért csak itt Németországban tudna elmenni, de egy kukkot sem beszél németül. Enélkül viszont nem fog tudni további segítséget kapni.

De a történet ennél még vadabb, ugyanis a lány nemrégen sikeresen átment egy drogelvonási kezelésen otthon, ami hát… Olvastam, meg hallottam ilyesmikről, de valahogyan csak igyekeztem kerülni az ilyen dolgokat. Maga az elvonó-kúra valami emberfeletti fájdalmakkal és szenvedéssel jár – még a rendkívüli szakértelem ellenére is. Amennyire én tudom, ezért a kezelésért igen magas összeget kell fizetni, amit ez a lány idekint keresett meg, hogy leszokhasson az alkoholról. Németországba úgy került, hogy a húga munkáját kapta meg, mert a húga hozzáment az itteni munkaadójához, és gyereket is szült, majd szülés utáni mély depresszióba esett (skizofrén tünetekkel!), és most otthon próbálnak rajta segíteni, az édesanyjuk pedig szintén éppen otthon próbál valamilyen személyes ügyet rendezni.

Tehát itt ült egy lány, aki tök egyedül él itt kint, alig van ereje dolgozni, és egy mukkot se tud németül. A főnökkel is úgy tud kommunikálni, hogy az elküld neki sms-ben angolul egy üzenetet, amit a lány kimásol, és berakja a google fordítóba, majd lefordítja.

Na erre mondtam azt, hogy nabazdmeg, ez azért valamivel erősebb, mint amihez szokva vagyok, pedig azért láttam már néhány cikkcakkos dolgot az életben!

Pfff!!!

Elkezdtük felgöngyölíteni a dolgokat, és kiderült, hogy van már valami orvos, aki magyar, de az asszisztense német, és csak az tud időpontot adni. Hajjajj… Miközben igyekeztünk összerakni a sztorit, a munkatárssal beszéltem éppen, mikor a lány elkezdett zokogni. Kérdezem, mi a baj? Mondja, hogy neki már annyian ígérték, hogy segítenek… Erre aztán nem is tudom, mit mondtam. De hirtelen megéreztem, hogy itt mennyire nagy a baj!!!

Eszembe jutott, mikor Veszprémben voltam, a baleset után a törött kezemmel, és bent voltam egy ilyen központban, ahova bevittem miss VéhonyH-t, és neki segítettek, ezután munkatárs is lett, de amikor nekem lett volna segítségre szükségem, hogy a törött kezemre kapjak valami fájdalom-enyhítő kezelést, akkor a kis fiatal punci, akinek hirtelen az ölébe szakadt a NAAAGY HATALOM, minden tőle telhetőt megtett, hogy SENKI ne segítsen nekem!

Szóval kurvára tudom, mi a szitu, mikor az embert úgy hagyják magára, mint egy rakás szart!

És ott ültem, és láttam ennek a lánynak a szemeiben azt a kibaszott nagy rengeteg fájdalmat, amiken keresztül ment, olyan volt az egész, mint egy nyitott könyv, és én olvastam benne, és ő hagyta. És láttam az egész poklot, amin keresztül ment, láttam, mindent, de tényleg mindent. És a szemében ott volt az a különös valami, ami azoknak a szemében van csak, akik visszajöttek a pokol torkából. És sírt.

És fogalmam sincs, mit miért csináltam, tényleg nem tudom. Mesélt mindenfélét, és én időnként kérdeztem, és valahonnan mindig tudtam, hogy mit szabad kérdeznem, és hogyan. Olyan volt ez, mint a mesében, tényleg. És aztán én is meséltem arról, hogyan tettem rendet én is a holmijaim között még 2013-ban, ami után egyszer csak kint találtam magam Floridában, néha önkéntelenül is hozzáértem, és csak biztattam, éssss… Tudod, ez egy hátborzongató pillanat, most is könnyek szöknek a szemembe, mert ez a lány miközben sírt, a könnyei mögött egyszer csak mosolyogni kezdett! És valami egészen különleges megnyugvás lett rajta úrrá! Én nem tudom… azóta is ezen töröm a fejem: honnan ez a végtelen bölcsesség, amit ma tettem?

Aztán megadtam a lánynak a telefonszámomat, de később kiderült, hogy a hívása nem jelent meg a telefonomon, ezért nekem nem volt meg az ő száma, és fingom sincs, hogy a bánatba lehet, hogy emlékeztem a nevére, pedig én hetekig szoktam kínlódni egy név megjegyzésével, az ő nevét pedig csak egyszer hallottam, mikor elbúcsúztunk. És mégis megvolt, így aztán megkerestem facén, és most tudtam vele kommunikálni.

És én nem tudom, mi folyik itt, de olyan emberfeletti érzés ez, olyan nem is tudom… Érzem, hogy van itt valaki, akinek segítség kell, mert van olyan, amikor ha megtalálod a megfelelő módot, akkor igazából csak nagyon kevés is elég némelyik embernek, és egészen biztos vagyok abban, hogy ha valaki élni AKAR, na hát ez a lány ez aztán brutálisan ÉLNI AKAR! És különös, különleges érzés tudni azt, hogy most itt ebben a pillanatban éppen megmentettem egy embert, egy ember élni akarását, a vágyait, az elképzelését, hogy kiemelkedik ebből az egészből. Mert egy szóval sem kell neki bizonygatni azt, hogy KI FOG TUDNI JUTNI, mert végre rátalált arra az útra, ami kifelé vezet!

És ez egy hatalmas tanulság volt a számomra, mert amiken én átmentem az utóbbi időkben az sem volt egy egyszerű dolog, és nagyon-nagyon sokszor szükségem lett volna valakire, egy olyan valakire, amilyen ma én voltam ennek a lánynak… de mellettem akkor bizony SENKI nem volt.

És nem, ne gondold, hogy te könnyebb helyzetben vagy. Mert nem vagy könnyebb helyzetben. Elhiheted nekem, bármikor megtörténhet veled is, hogy kicsúszik a talaj a lábaid alól, és elveszíthetsz mindent, amid van, a leges-legutolsó álmoddal együtt!

És tudom, most már nagyon is tudom, hogy amit most itt csinálok, az nem pusztán akta-tologatás. Itt emberek életét mentik meg éppen, egyesével, és azután ezekből a megmentett életekből egyszer majd lesz nekünk egy Új Civilizációnk. Egy Igazi.