…vagy nem lenni?
Eltelt majdnem 2 hét az utolsó írásom óta, és csak hallgattam. Nem volt kedvem írni. És nem is igazán hiányzott.
Hamlet még nem tudta, hogy a kérdés maga értelmetlen. Nincs olyan, hogy nem lenni. Ha tetszik, ha nem, a létezés az már nagyon régóta fennálló, és elvileg végtelen ideig fennmaradó állapot. Nem az a kérdés tehát, hogy lenni, vagy nem, hanem hogy miként lenni.
És ez egy aktuális kérdés.
Amikor ideköltöztem, volt a fejemben… illetve viszonylag hamar kialakult a fejemben, hogy mi leszek, és még egy csomó részlet is, hogy mi hogyan lesz. Most nem a régen lerágott csontot venném elő, hogy a gazdálkodás megbukott, sokkal inkább arra a szellemi dologra gondolok, amit terveztem megvalósítani. Egyfajta társasági helyet, beszélgetni, kirándulni a csodálatos környezetbe, tüzet gyújtani, szalonnát sütni, bográcsozni, beszélgetni. Azt is terveztem, hogy majd a fiammal rendszeresen tartunk bandázós-beszélgetős programokat, elmegyünk pecázni, esténként elszopogatunk egy-egy pohár borocskát, eljönnek majd a barátaival…
Nekem úgy tűnik, hogy erre nincs igény. Vagy ha van is, valamit nagyon nem jól csináltam. Nem tudom, melyik az igaz a kettő közül. Lényeg az, hogy ami szerettem volna lenni, az nem lettem. Ami viszont lettem, az nem akartam lenni. Úgyhogy… amikor erre rájöttem, csapkodtam a homlokomat. EZT NEM AKAROM. Nagyon nem.
Sok minden történt az utóbbi időben, és nem voltam jól. Egyre inkább nem voltam jól. Az elmúlt két hétben kétszer is elsétáltam a szakadék szélére, de már nem is szédülök, annyiszor jártam ott. Valószínűleg ha te is eljutnál addig, hogy az utolsó ezresednél tartasz, és nem látod, miből lesz azonnal bevételed, akkor kicsit remegés jönne rád. Furcsa, de engem ez már nem idegesít. Egyébként is ha akarom, ha nem, 80 kiló felett vagyok, úgyhogy van miből fogynom. De a kurva életbe! Nem ez a cél. De akkor mi?
Igyekszem valamiképpen életben tartani magamat, és az elképzeléseimet, de valami miatt állandóan szétesnek. Rájöttem… Az utóbbi napokban kipróbáltam néhány dolgot. Egyszerűen úgy tűnt, mintha meghaltak volna az ismerőseim. És közzétettem néhány cuki, vicces, meg szép bejegyzést fészen, és váratlanul lett egy csomó lájkolás. Tehát nem haltak meg, csak amikor elkezdek komolyabb témáról írni, nem tudnak vele mit kezdeni. Se reakció, se válasz, se semmi. Pedig az a baj, hogy én ilyen is vagyok, meg olyan is. Mégis azt vettem észre, hogy amikor elkezdek mélyebb, nehezebb témákról elmélkedni, az olvasóim megfagynak. Úgyhogy néha ki kell őket (titeket) olvasztanom. Erre meg nem mindig van kedvem/hangulatom/stb-m. De azért értem én a néma panaszt, és igyekszem néha ezt is meg azt is tenni a tányérba.
Kezdetben az volt a terv, hogy azért lesz itt az nlcafé-n a blogom, mert itt sok női olvasó kevereg, és az nekem, meg a mondanivalómnak mennyire jó lesz. Sajnos nekem úgy tűnik, hogy a rendszer szinte egyáltalán nem adott nekem olvasókat. Valószínűleg a gugli barátom se küldi az olvasókat, pedig írtam elég sokat, tehát van bőségesen tartalom. Szóval egy szónak is száz a vége… Valamit ki kell találnom. Legelőször is azt, hogy ennek lenni még tovább, vagy másnak lenni. És ha másnak, akkor minek? Van nekem ahhoz a máshoz kedvem?
Egyébként amit még megfigyeltem… emlékszem, a nyáron hányszor figyeltem hiába, hogy hányan olvastak, volt-e valami válasz… és csak egyre rosszabb és rosszabb lett az olvasottságom. Én meg egyre vadabbakat kezdtem írni. 😀 És az utóbbi napokban véletlenül lett pár olyan posztom a facén, amire nagyon sokan reagáltak. És felmelegedett tőle a szívem. És elkezdtem jobban érezni magam, és kezdtem azt érezni, hogy van értelme írni, fényképeket feltenni… mert amikor van reakció, van válasz, az azt jelenti, hogy van eredmény, van hatás, márpedig egy író-ember nem maga miatt firkálgat. Sokkal inkább azért, hogy hatást, jó hatást keltsen. És minél többet és minél többször. És ettől még inkább megjön az írási kedv. Ne tudd meg, mennyi téma van bennem beragadva. De egészen egyszerűen nem láttam értelmét leülni és írni. Amikor a kutya se mozdítja a fülét se, akkor az ember nem ír tovább.
Mielőtt önsajnálatnak vennéd, esetleg hibáztatásnak, előre szólok, hogy ezek tények. Ezek az én gondolataim, azok a témák, amik foglalkoztatnak. És igyekszem a rosszabb pillanataimban NEM ÍRNI. Mint most is az elmúlt két hétben.
Na szóval azon gondolkodtam – és magam is meglepődtem rajta -, hogy van-e értelme ennek az egésznek. Van értelme ennek a blognak, ennek az életnek? Nem az élet és halál kérdése ez, hanem hogy folytassam-e ezt az életmódot, és ha nem, akkor mi legyen helyette? Lesz ebből valaha is az, amit szerettem volna, amit megálmodtam, vagy az egész csak egy halva született ötlet, amiről ennyi ideig nem vettem észre, hogy az?
Tényleg. Minek kellene történnie, hogy több választ, több reakciót kapjak az írásaimra? És minek kellene történnie, hogy néha-néha eljöjj hozzám, meglátogass, leüljünk beszélgetni, elmenjünk csavarogni egyet ebbe a csodálatos erdőbe? Tényleg, minek kellene történnie? Szerinted? Eszedbe jutott valaha, hogy eljöjj hozzám? Csak úgy. Semmi különleges, csak eljössz, leülünk, beszélgetünk… Főzögethetünk, iszogathatunk, teát, kávét, vagy akár egy bögre forralt bort. Bármit.
Lassan 8 hónapja itt élek tök egymagam. És jön a tél. Ha engem itt enne meg a fene, nemigen venné észre senki. Akkor most mit tegyek? Ilyeneken kezdtem el gondolkodni tegnap este, miután… Hallgattam egy előadást, és rájöttem, hogy azért nem tudok mozdulni, nem tudom irányítani a dolgaimat, mert már túl sok ponton el vagyok akadva. Mi legyen? Hogyan legyen? Mit csináljak? Mit ne csináljak? Próbálkoztam sok mindennel, de igazi valódi átütő sikere nem lett semminek. Szinte az egyedüli ember, aki legalább eljött hozzám, leült velem beszélgetni, az a Szeplős Lány volt. (Na jó, ez nem teljesen igaz, mert eljöttek még mások is, segítettek, hoztak nekem dolgokat, volt néhány rövidebb beszélgetés is.) De mint kiderült, a Szeplős Lányt sem az érdekelte, hogy mit szeretnék, sokkal inkább az, hogy ő mit akarna belőlem csinálni. Még arra sem vette a fáradságot, hogy megkérdezze, hogy én akarom-e. Ezért vetettem véget olyan hamar a dolognak. NEM ERRE van szükségem.
Szóval lenni, vagy másnak lenni?
Egy furcsa aktualitása is van ennek a kérdésnek, ugyanis pár napja elment egy ismerősöm. Nagyon távoli ismerős volt. Egy olyan igazi Férfiember volt. Egyszer hallottam egy élmény-beszámolóját egy kalandos utazásról, és egy speciális tanácsadásról, és egy életre a szívembe lopta magát. Egyike volt azon keveseknek, akikről azt gondoltam, hogy igazán jó lenne vele leülni, és beszélgetni. Tudod, volt fészen egy olyan kép egy tó partján egy paddal, és egy kérdés, hogy ha megtehetnéd, kivel ülnél ezen a padon egy órát beszélgetve? Ez jutott az eszembe, amikor megtudtam, hogy elment. Nem tudnám megmondani, miért éreztem ezt vele kapcsolatban. Illetve… Azt hiszem, ő egy olyan alkat, aki nagyon sok emberben a hiányérzetet, az apa-hiányt akaratlanul is betöltötte, a puszta jelenlétével. Éppen azért döbbentett meg, hogy megtudtam, hosszas betegség után ment el. Azt gondoltam, hogy egy ilyen erős ember az nagyon sokáig él. De sajnos nem. Talán 10 évvel fiatalabb volt a szüleimnél… Szóval… Belém hasított, most első ízben belém hasított a kétség: mi lesz, ha én sem fogok tudni addig élni, ameddig szeretnék? Ha van ember, akiről nem tudom elképzelni, hogy ilyen rövid életet tervezett volna, az pont ez a fickó.
Nagyon sok kétségem van, és olyan jól esne valakivel beszélni ezekről. De nincs kivel. És nem látom értelmét, hogy valakitől kikönyörögjem, hogy rám nézzen, hogy leüljön velem beszélgetni csak azért, mert megsajnált. Ennek semmi értelme nem volna. És ha mégis ez történne, az rosszabb lenne, mintha el sem jönne, rám se nyitná senki az ajtót. Valószínűleg hamar elküldeném haza.
Az a helyzet, hogy rájöttem, hogy a “szoftver” túl vaj terhelve eldöntetlen problémákkal. Szóval először is – így, vagy úgy – csökkentenem kell a problémák számát. Különben… különben érzem, hogy mehetek én is az ismerős után.
És ez nem vicc.
Na ez nagyon vidámra sikerült.
Inkább megyek fürödni, aztán irány az ágy. Holnap vár a Csacsogós néni, ideje lefeküdnöm. Jóéjt. 🙂