Ma olyan történt, amire még én magam sem számítottam… De előbb nézzünk egy kis reklámot! :p
A legutóbbi bejegyzésem, amit sajnálatos módon nem olvastak annyian (de majd most fogják! 😀 ), mint az előtte lévőt, tartalmazott némi (rosszul) burkolt reklámot. Úgyhogy a reklámtörvénynek engedelmeskedve kiegészíteném a kötelező részekkel. Tehát: “Az adatok tájékoztató jellegűek, és nem minősülnek hivatalos ajánlattételnek. Mindazok, akik nem hisznek a saját szemüknek, keressék fel szemorvosukat, látszerészüket.”
Naszóval.
Vannak furcsa fejlemények, nem is tudom, hol kezdjem.
Némelyek számára valami miatt nem volt egyértelmű, hogy ez egy blog, amit nem csak az éppen aktuális írásom által lehet megismerni, hanem van neki ELŐZMÉNYE! Legnagyobb meglepetésemre valamelyik nap egy olvasó nekifeszült, és valószínűleg végigolvasta az egészet úgy, ahogy van. Onnan derült ki a számomra, hogy sorban lájkolta a megosztásokat, és sokhoz fűzött hozzászólást is. Ezt csak azért írom itt most, mert lehetnek még mások is, akik szívesen olvasgatják, amit írogatok néha, de nem jöttek még rá arra, hogy ilyenekből egészen sok van még, visszamenőleg egészen az idei év tavaszáig. Csak úgy szólok…
(Nem, nem csak reklámról fog szólni ez a bejegyzés!)
Szóval mutatkozott némi érdeklődés irányomba… De valahogyan azt tapasztaltam… az egyik régebbi bejegyzésemnél megjelent a Szeplős lány egyik hozzászólása, de olyan furcsa halvány formában… Azután kiderült, hogy azért így látom, mert Őszeplőssége újból letiltott a facen! És akkor elgondolkodtam: mi a fenét csinálok én rosszul? Az idei mindhárom lány, akikkel legalább már eljutottunk valameddig a kapcsolatépítés rögös útján, mindhárman nagy hirtelen fellobbanó érzelmeket mutattak, majd ugyanilyen gyorsan fordítottak hátat – miután kiderült, hogy valamit nagyon nem ugyanúgy értettek, ahogyan én azt szántam. Valamiképpen vonzom azokat a helyzeteket, hogy ismeretlen okból a kapcsolatépítés motivációja kivétel nélkül az, hogy majd engemet jól megcsináljanak a maguk elképzelésének megfelelően, majd amikor kiderül, hogy ez nálam nem cél, mi több, nem is az vagyok, akinek gondoltak, azonnal elzárkóznak minden további kommunikációtól. Felmerült bennem a kérdés: ha kezdetben akkora volt az érzelem, akkor vajon ki iránt is ébredt az a nagy szenvedély? Mert ha valóban ENGEM akartak volna, ha az állítólagos csodálatuk tényleg nekem szólt volna, akkor legalábbis az érdeklődésnek fenn kellett volna maradnia, hiszen én még most is ugyanaz az elragadó egyéniség vagyok… Öööö.. nem tudom, hogy sikerült-e tényleg érthetően megfogalmaznom, amire gondolok. Azt kellene megértenem, hogy miért “szeretnek” belém – mint egy idealizált eszményképbe, és azután mi történik, hova lesz hirtelen az az erős érdeklődés, és vonzalom???
Nem értem.
De talán rosszul csinálok valamit. Vagy tudjafene.
Mindegy.
Az élet(em)nek végre vannak apró örömei… Tegnap hosszú idő után sikerült átesnem a hajfestésen, és végre tiszta ágyneműben és illatos pizsamában hajthattam álomra a fejemet. Nem ezek a leglényegesebb pontjai az életnek, de meglepően nagy örömet okoznak ezek az apró butaságok… Emellett ez a hetem pénzügyileg is eredményesebb az eredetileg várhatónál, úgyhogy holnap megint kiegyenlítek egy számlát. Pedig hétfőre számoltam, és abban sem voltam még teljesen biztos.
Aztán készülnöm kell a jövő hétre, mert végre Emberhez (és hozzám) méltó munkát kapok. Nagyon izgalmas lesz!
Valamikor mostanában írtam arról, hogy szeretnék értékesítő lenni, és azóta kétszer is megjártam biciklivel Dombóvárt. Ezen az útvonalon található a környék egyetlen új autó márkakereskedése. Úgy egy hónapja kieszeltem, hogy nagyon nekem való lenne az a hely, úgyhogy az első alkalommal terepfelderítést végeztem. És hát amiket tapasztaltam…
Az épület homlokzata arról árulkodik, hogy már legalább 10 évvel ezelőtt illett volna felújítani – festés, itt-ott némi csere, ilyesmik. Minden koszos-poros-kopott. Az autók a bejárat előtt VASTAGON porosak… Az autók nézegetésekor SENKI nem jött oda hozzám. pedig kivételesen emberes ruhát vettem magamra. De a vastagabb cucc még csak ez után jött! A szalonban lépve – az egyik bejárat nemes egyszerűséggel le van zárva, és egy igénytelen papírfelirat irányít el a másik ajtóhoz – szóval a szalonban NINCS EGY TEREMTETT LÉLEK SEM! Körülnézek: szemben két üres iroda, mindkettő ajtaja nyitva, és nincs egyikben sem senki. Átmegyek a másik oldalra, három melós éppen egy felirat felrakásával bajlódik. Az egyikük munkás kabátja éppen az egyik autó tájékoztató táblájára van dobva úgy, hogy azt nem lehet tőle elolvasni. Senki nem köszön. Pedig észrevettek. Visszatérve az első részbe megtalálom a wécét, és mire kijövök, mindkét irodában vannak- az egyikben egy fickó egyedül, a másikban az értékesítő egy idősebb házaspárral tárgyal. Az egyedüli fickó közben folyamatosan átkiabálgat, mert nem tud valami ajánlatot elkészíteni…
Szóval úgy éreztem, hogy innen jobb eljönnöm. A második alkalommal aztán már be sem mentem, látva, hogy a kirakati autók még mindig vastagon porosak.
Nem ilyen munkahelyre vágyom. Pedig jó lett volna. De a kérdésre, ami megfogalmazódott bennem, nem kaptam választ. Mert nagyon kíváncsi voltam, hogy minek köszönhető, hogy 40-50 kilométeres körzetben miért pont ez az egy márkakereskedés maradt meg, miközben minden másik bezárt! Fogalmam sincs, hogyan maradtak még mindig életben…
De akkor mi lesz velem a jövő héten?
Nos… Az egyik rendszeres olvasóm, egy régi-régi ismerős felesége keresett meg úgy egy héttel ezelőtt egy ajánlattal. Pont akkoriban sikerült végre elintéznem az állatfarm utolsó részleteit. És az ajánlat… az ajánlat valami olyasmi, ami minden részletében izgalmas a számomra. Egyszersmind nagyon biztos vagyok benne, hogy ezt nem sokan vállalnák, de nekem pont az jelenti a kihívást, ami mások számára visszariasztó. Egy új terméket kell telefonon keresztül eladni! Méghozzá teljesen ismeretlen cégvezetőknek. Mi több, még céglista sincsen, tehát mindent teljesen nullról kell elkezdeni kiépíteni! A munkához a telefont, és a helyet is biztosítják, és a munka idején náluk is alhatok, ehetek, hogy ilyen problémákkal nekem ne kelljen foglalkoznom. Azt hiszem, nincs ebben egyetlen hiányzó részelt sem. És mivel az én laptopomon szinte minden értékesítési dologhoz vannak anyagok, már csak elő kell keresnem egy komplett telemarketinges szövegmintát, és átfogalmazni erre a termékre… Azután… azután pedig szembenézhetek a rideg magyar valósággal! Hogy nem lesz könnyű, az enyhe kifejezés. De mégis – valami miatt úgy érzem, hogy az elkövetkező két hétben különleges dolgok várnak rám. És könnyen lehet, hogy ha ráérzek a dolog működésére, akkor hamarosan minden nap meg tudom keresni azt a pénzt, amit eddig egy hét, vagy akár még hosszabb idő alatt tudtam csak. És ez nem vicc!
Tudod… Évek óta nem tudok elszakadni egy folyamatosan visszatérő problémától. Soha nem tudtam elszakadni, és könnyedén továbblépni – akár munkáról, akár párkapcsolatról volt szó. És évekre beleragadtam olyan helyzetekbe, amik végül majdnem kinyírtak. Mert NEM LÁTTAM az utat, a következő állomást, s következő lehetőséget, kapcsolatot… semmit! És NEM MERTEM KILÉPNI! Most viszont – mint az autókereskedésben – már bele sem megyek olyasmibe, amiről már az első pillanatban látható, hogy nem lesz jó.
Egy érdeklődő kérdésre visszaolvastam, és megkerestem az “Inkább hagyjuk” című írásomat. Azt hiszem, május közepén írtam valamikor. És most újra elolvastam. És megállapítottam, hogy ha igazi sikereket nem is tudtam elérni az elmúlt jó fél évben, de annyival legalábbis előrébb vagyok, hogy nem ragadtam bele egyetlen rossz munka-, vagy párkapcsolatba sem! És ez már önmagában is komoly előrelépésnek minősül!
Végül essen szó ezekről a különös eseményekről is!
Jó ideje már gyakran eszembe jut egy régi nagyon kedves ismerős. Valamikor 20 évvel ezelőtt benne volt a legfontosabb 3 emberben az életemben. Egyszerűen IMÁDTAM őt. Elragadó személyiség, igazi fenegyerek, egy igazi példakép volt nekem, mint vérprofi előadó, a vidámság és lazaság örökös mintaképe… Egyetlen mondatával megmentette az életemet! 20 évvel ezelőtt ő volt az, aki elindított egy úton, ami akkor a menekülésem volt a pokolból. Mai napig emlékszem, amint ültem egy kis helyiségben, és vártam, hogy a tesztem eredményét megtudjam. Bejött ez a széles vigyorú fickó, a szemembe nézett, bemutatkozott, majd hellyel kínált. Leültünk, rám nézett, majd a lapra, amit a kezében tartott, és ismét rám. És megszólalt: “András! A te életed EGY HULLÁMVASÚT!” … A szavak kavicsokként koppantak. És utána csend. Megfagyott az ereimben a vér.
Sajnos ez a fickó teljesen eltűnt a szemeim elől. Nemigen tudott róla senki semmit. De mostanában elterveztem, hogy megtalálom őt.
Ma ismét a bioboltban dolgoztam Pécsen, nem volt egy izgalmas nap. Próbáltam hasznosan tölteni az időt- olvasgattam, rendezgettem a fejemben a dolgokat – és egyszer csak belépett az üzletbe Ő!!!
Az utóbbi idők legjobb és legizgalmasabb beszélgetése volt a számomra! Annyit tudtam csak róla, hogy még nem sokkal az után a találkozás után megtalálta élete szerelmét, és össze is házasodtak. Aztán Budapestre költöztek, majd jó pár év múlva elváltak. Amikor meghallottam, biztos voltam benne, hogy nagyon nincs ez rendben nála. Úgyhogy ma feltettem neki a kérdést: Ha egy tízes skálán kellene értékelned az életedet, mennyire érzed magad sikeresnek és boldognak? És a válasz csak annyi volt, hogy “Ezt az életet sikerült nagyon elcsesznem!”. Úgyhogy mint kiderült, sorstársak vagyunk.
Ő most jó messze él Pécstől, és ritkán is jön haza, de most már egészen biztos vagyok benne, hogy leszünk még mi egy csapat tagjai!!!
A másik hasonló az volt, hogy egy futár keresett, hogy csomagom érkezett. Mondtam neki, hogy nem vagyok otthon, azután később újra hívott, hogy mi legyen, mert nem meri a postaládában hagyni a csomagot. Megállapodtunk, hogy hétfőn beviszi a könyvtárba, addig majd megbeszélem a könyvtáros leányzóval. Majd eltelt vagy egy óra, és írt nekem a lány, de valami egészen más dolog miatt!!! 😀 😀
Nos. Nem ez lett a leges-legfantasztikusabb írásom. Nem különösebben érdekes, vagy izgalmas, humoros fordulatokban sem igen bővelkedik. De ma némiképpen szabadságra ment a lelkem egy része… Nem tudom igazán megfogalmazni ezt a dolgot.
Egyszerűen most csak ennyi volt bennem. De azért leírtam. Mert senki sem tökéletes. Én meg pláne nem….
Holnap megint megyek a bioboltba… Ja még egy aprócska élmény, mielőtt mennék pucolkodni.
A Csacsogós néni lányánál is dolgoztam mostanában többször is. Tegnapra nagyon lebetegedett, úgyhogy megbeszéltem vele, hogy hozok neki por C-vitamint. Ő az, aki már eddig is rengeteg apróbb-nagyobb dologgal segítette az itteni életemet – finomabbnál finomabb ételek, ruhák, stb. Tegnap is kaptam egy hatalmas szalma-sombrerót (nem engedtem, hogy elégessük), egy pár gumicsizmát, egy őszi kabátot, meg egy csodaszép piros hátizsákot (plusz a gomba, meg egy csomó sajt is!). Hazafelé jövet azután elgondolkodtam… Végre egy olyan alkalom, amikor viszonozhatom az eddigi bőséges segítséget, és támogatást! Úgyhogy házhoz vittem a 25 dekás vitamin-csomagot, pontosan elmagyaráztam, mikor, mennyit kell vízbe feloldani, meg mindet, amit én eddig a C-vitaminnal kapcsolatban tapasztaltam, és végül nem fogadtam el tőle érte pénzt! És tudod… valahogyan jól esett, szinte megkönnyebbültebb, és boldogabb lettem tőle. Hogy segítettem. Hogy végre szükség volt rám.
Hogy valakinek végre én is fontos voltam…..