Fejszámolás

Gyerekkoromtól szeretem a számokat.

Emlékszem, a szorzótáblát úgy tanultam meg, hogy iskolába menet az anyu kérdezgette. De csak egy darabig, mert egyszer csak úgy ment már, mint a karikacsapás. Attól fogva új játékot kellett kitalálnom. Ezért az úton az autók rendszámának számtagjaival játszottam fejben – összeadtam, kivontam, szoroztam, osztottam. Megunhatatlan játék volt. 😀 (Akkoriban az autók rendszáma két betűből, és két-két számból állt, amikkel végtelen sokat lehetett variálni!)

Talán másodikos lehettem, amikor karácsonykor kifektettem az egész családot fejszámolásban. Hét évesen. AZ EGÉSZ CSALÁDOT. Utolsónak a nagybátyám adta fel, amikor fejben szoroztunk egytagút kéttagúval, azután kéttagút kéttagúval… Sosem felejtem el az arcát… Egy alkalommal, mikor már ki tudja hányadszor előbb mondtam meg az eredményt, mint ő, mire rávágta: TÉVEDSZ! Erre rezzenéstelen arccal mondtam neki: NEM. TE TÉVEDSZ. És kis idő múlva – láttam, kattognak a kerekek a fejében – ezt mondta: TÉNYLEG! Az anyád hétszentségit! Hogy csinálod? – És feladta. Láttam rajta az őszinte csodálatot!

Nem tudom ma sem, hogy hogyan csinálom. Azóta is működik ez a képességem, bár éppen az utóbbi időben tapasztaltam, hogy gyakorlás nélkül megfakul azért ez a tudás. De valószínűséget, százalékot, és egyéb szorzásokat még ma is pillanatok alatt számolok ki fejben – sokszor gyorsabban, mint amennyi idő alatt mások beütik a számológépbe! 😀 😀

Emlékeimben élénken él az a kép is, amikor a többiek odaát tévéztek, én pedig vasárnap délután a szobánkban a szőnyegen ültem rövidnadrágban, és két dobókockával dobáltam, majd az eredményeket egy francia-kockás lapra felírtam, figyelve azt, hogy mikor dobtam utoljára ugyanennyit, és fejben becsléseket végeztem, hogy a valószínűség szerint mennyi lesz a következő számpár! 😀 😀

Sosem voltam normális.

Kétségtelen, hogy egy krízisen vagyok túl megint . Tegnap estére megint lett egy kisebb hőemelkedésem, ezért korán lefeküdtem, és csak aludtam, aludtam… aztán délelőtt 10 körül felkeltem, megreggeliztem (egy hatalmas kupacot tüntettem el pillanatok alatt, pedig alapból igen lassú evő vagyok), azután megint visszafeküdtem. És órákon át próbáltam felkelni, de mint akit egy hétig vertek, olyan erőtlen voltam. Tisztára olyan, mint amikor nagyon kell menned wécére, és csak tartogatod, tartogatod, míg végül elérsz a megfelelő helyre, és csak elengeded magad… és senki, és semmi nem tudja félbeszakítani, vagy gyorsítani az eseményeket. Így voltam én a pihenéssel. Nem lehetett sürgetni. Úgyhogy megadtam magam a testi kimerültségnek. Végül délután 4 körül mozgásképes lettem. Nagy nehezen sikerült mozgásra késztetni a testemet.

Nem kezdtem bele a mészárlásba sem. Fejben már többször is összeszedtem magam, de ma nem ment. Nem, nem érzelmi okok miatt. Már elmúlt minden kellemes érzelmem az állatokkal kapcsolatban, és semmiféle nehézséget nem okoz az, hogy elvágjam a nyakukat. Viszont a forrázással és a belezéssel gondjaim vannak. Egyrészt a kezem nem bírja a forró vizet – márpedig a forrázáshoz lobogó forró víz kell, különben nem fertőtlenít, és a tollat sem lehet kiszaggatni. A belezéssel pedig az a baj, hogy nem tudom, hogyan kell egyszerűen és gyorsan csinálni, és ezt viszonylag könnyű elrontani. Nem a szaga miatt (ahhoz hozzá vagyok szokva), hanem azért, mert megnehezítheti az ember a saját dolgát. A kész húst már simán pillanatok alatt felaprítom. Szóval elhalasztottam a kivégzés napját. De nem sokáig halogatom már. Túl kell esnem rajta, és kész.

Azért találtam magamnak másik nemszeretem dolgot… elhúztam a tűzhelyet, és kitakarítottam mögötte, meg körülötte, leolvasztottam a hűtőt, főztem, mosogattam, rendezkedtem… Elhatároztam, hogy rendbe teszem a házat. TELJESEN rendbe teszem. És ezt a konyhával kezdem. Már többször belekezdtem, de sosem csináltam végig. Mindig volt valami másik probléma, ami miatt nem fejeztem be. De rájöttem, hogy ezt nem szabad tovább halogatnom. A környezetemben lévő rend végül bennem is hasonló belső rendet fog előidézni. Jól tudom, mert többször előfordult már, hogy egy nagyszabású takarítást, és rendrakást követően sorsfordító események történtek. Márpedig most már sorsot kell fordítanom. A cél a teljes rend. Csak hogy tudd, mi is a teljes rend – két dologból áll: 1. minden holminak és dolognak megvan a saját helye, és 2. minden ott is van, ahol a helye van.

Fejszámolás.

Az élet alapvetően két részből áll. Akcióból és reakcióból.

Végigpásztáztam az elmúlt idők eseményeit: akciókat és reakciókat. Minek mi lett a hatása, mennyire sikerült, hogyan sikerült, mekkora energia- és időráfordítással járt az egész? Elemzési szakaszban vagyok. Újra meg újra. Mert a tevékenység sosem elég önmagában, és semmit sem ér kiértékelés nélkül! Szóval fejszámolást végeztem, miközben mosogattam, tettem-vettem.

Vannak meglepő dolgok. Például itt van ez az új könyv. Az új KÖNYVEM! Év eleje óta forog a fejemben, egyszer már lemondtam róla, azután megint felébredt bennem a szenvedély – igen, SZENVEDÉLY! -, hogy AKAROM CSINÁLNI. És egy nap alatt körülbelül harmincan jelentkeztek, hogy elolvasnák az Előszót, amit írtam. Ráadásul olyanok is jelentkeztek, akikről sosem gondoltam volna!

Hát igen… az Előszó. Nagyjából fél óra alatt jött ki – illetve szinte kiszakadt – belőlem. Majd elkezdtem küldözgetni az érdeklődőknek, és egyszer csak… azokon járt az eszem, amiket írtam, és egyszer csak a saját gondolatom megfordult, és olyant vágott a saját képembe, hogy csak pislogtam… Mit is írtam én???? Atyaég…!!!

Még nem sok válaszom van, de már látom, hogy belenyúltam… nagyon, de nagyon belenyúltam. Nagyot fog szólni. Akkora munka lesz ez, amilyent én még sosem végeztem el! Mert ez nem pusztán “csak egy könyv” lesz, nem bizony! Erre fog felépülni egy komplett tanácsadás, egy saját szolgáltatás, egy olyan saját rendszer, amilyen még nincs! Eredetileg is így terveztem már ez év elején, de maga a dolog nem állt össze eddig a szemeim előtt. De most valami félelmetes dolog kezd kirajzolódni előttem. És olyan izgatott vagyok, mint egy kisgyerek!

Elgondolkodtam… Azon is, amit írtam… Az a bizonyos két kérdés: KI vagyok, és MIT akarok? És ez a kérdés csak munkálkodik bennem, és félelmetes dolgok zajlanak bennem mélyen legbelül. Egy jövendőbeli Élet részletei kezdenek összeállni, egy olyan Élet, amilyent érdemes élni, kristályosodnak a pontos részletek, és olyasmik jutnak az eszembe, amikre azelőtt még sosem gondoltam – új kérdések, új válaszok… Valami mélységesen ALAPVETŐ EMBERI CÉL, amit valószínűleg időtlen idők óta hordozok magamban, és most itt ebben a pillanatban egy kedvező helyzet állhatott elő, hogy kiszabadulni látszik a szellem a palackból… És az igazán izgalmas a dologban még csak nem is ez, hanem az, hogy félelmetes belegondolni abba, hogy ezzel egy különös láncreakció indulhat be, emberek életét és sorsát felfordítva, megrázva, és felébresztve…

Egy új életminőségre vágyom, egy hatalmas nagyságrendű csodára, amiért annyit, de annyit tettem – és aminek most már tényleg itt van az ideje!

Fejszámolás.

Akárhogyan is számolgatok, rakosgatom az összetevőket, az egyenletnek kezd folyton ugyanaz a végeredménye lenni.

Jó felé megyek, és bár az akadályok szemmel láthatóan hatalmasak, de a valószínűségszámítás szerint már nem kell sokat várnom a két hatosra! Addig pedig már fél lábon is…