Burek reggelire

Ma így ünnepeltem. Egymagam, csendesen. Nyugalomban. Míg ki nem zökkentett az első vásárló a gondolataimból…

Ez a hét az évfordulók hete. Férfi létemre – vagy inkább annak ellenére – fejben tartom a dátumokat – már sok-sok dátumot.

• Tegnap volt éppen fél évszázados az első feleségem, miss Tüzes Sárkány. Királynői Őszentsége.
• Ma 8 éve, hogy először találkoztam miss Cukormázzal, aki életem legnagyobb vérszívója volt. Azóta kigyógyult ebből a betegségéből… csupa vidám emlék, hát nem? 😀
• Két nap múlva lesz 11 éve, hogy először megláttam miss Ducizsut (és a gyermekeit) a szolnoki vasúti pályaudvaron, és akkor tettem meg először magammal azt a szörnyűséget, hogy felülbíráltam az első látásra kialakult benyomásomat.
• És ugyanezen a napon éppen egy év múlva, pontosan tíz évvel ezelőtt mondtam ki a boldogtalanító “igen”-t immáron harmadszor, és egyben utoljára (és ezen alkalommal készült a fenti fotó is, ami 2 nap múlva lesz pontosan 10 éves!!! 😮 ). Eztán már csak boldogító “igen”-t mondok ki, és azt is csak egyszer.
• Na és hogy teljes legyen a kép, talán pont egy évvel ezelőtt, tavaly ugyanezen a napon jött haza miss VékonyH a dolgozójából, és jelentette be, hogy vége. Szuper sikersorozat. (Vannak egyébként szebb emlékeim is…)

Most nem őket ünnepelem.

Felejthető emberek, felejthetetlen tapasztalatok. Mármint a magam nézőpontjából. De hiszen ez pont az én blogom. Az én életem, az én gondolataim… Pont olyan, mint én vagyok – abban az adott pillanatban. És könnyen lehet, hogy holnap egészen más leszek… 🙂

Tehát ünnepeltem.

Hosszú idő óta végre valami kezdett megint megmozdulni körülöttem. Minden javulást látványos romlás előz meg, nálam tapasztaltabbak szerint ilyenkor nem ritka, hogy emberek összetörik magukat, vagy kórházba kerülnek, esetleg leég a házuk, vagy felrobban az autójuk. Nekem csak egy egyszerű “mezei” centrifuga-elromlás és egy wécécső-spriccelés jutott erre a hétre, de ki tudja… nincs még vége a játéknak, sőt, igazából még el sem kezdődött…

Emlékszem… 2003-ban megismertem egy különleges embert. Első ránézésre igencsak egyszerűnek tűnt a fickó, mondhatnám azt is, hogy közönségesnek. De egyszer csak csinált valami olyant, amire nem számítottam. Egy közösségben ismerkedtünk össze, amelyik közösség mára már széthullott, ki erre, ki arra, ki le, ki fel… Kerültek ki belőle mára a szakterületükön világhíres emberek éppúgy, mint eltűnt, lecsúszott, névtelenségbe került, vagy abban bennragadt-maradt emberek.

Szokásom a blogom résztvevőit fantázianévvel felruházni (nekem senki ne pampogjon, hogy miket írok róla… 😀 ), minek köszönhetően felismerhetetlenül is felismerhetőek mindannyian (eddig mindenki azonnal magára ismert 😀 ). Most mégis Gábort az eredeti nevén nevezem, mert nincs ő már közöttünk. Mélységesen sajnálom.

Kolár Gábort 2003-ban ismertem meg, amikor a déli határ menti kis faluból újra Pécsre költöztünk. Akkor értek véget az Arany Évek, 1999-2002-ig az élet váratlanul csodás és ragyogó volt – volt munka (méghozzá élvezetes munka!!), pénz, boldog kisgyerek, sok-sok pipi, kacsa, bárány, meg nyuszi (és persze kutyus is!), enni-innivaló bőségesen, biztonság, és békesség. Nem voltam rászorulva senkire, és semmire, erősnek, nagynak, és boldognak éreztem magam. Nem sok dolog hiányzott az életemből, így elégedettnek mondhattam magam (azóta tudom, hogy az elégedettség egy nagy csapda!). Esténként nyugodtan hajtottam álomra a fejem, és reggel érdemesnek éreztem felkelni!

Aztán 2003-ban kezdődött minden elölről a nulláról, és Gábor volt a legfontosabb ember az életemben, aki végül MUNKÁT adott nekem. És pénzt, méghozzá becsületesen, tisztességesen meg is fizetett. És beszélgetett velem, sokat beszélgetett a maga egyszerű módján, csupasz emberi bölcsességet csepegtetve szanaszét cseszett elmém még szabadon maradt részeibe… És ezzel éppen az ÉLETEMET mentette meg.

Gábor akkoriban éppen bútorgyártással foglalkozott, de mint megtudtam, volt neki korábban turkálója, belvárosi elit pizzériája, bejárta Amerikát, és Európa több országát is. A bútorgyártás előtt nagy földeket vett a Dráva mentén, és gazdálkodni kezdett, de mindenét elvitte az árvíz…

Volt egy vér szerinti lánya és egy másik, aki valahogy mellé sodródott a zavaros élete egyik kanyarjában, és azután mindvégig nem szakadt el mellőle. Legalábbis önszántából nem. Aki azóta sem tudja feldolgozni a veszteséget…

Gábor egy józan ember volt. Két lábbal állt a földön, és kivételes stabilitással. Szerintem rengeteg embernek (sőt adományozóként segítő és szociális csoportoknak is!) nyújtott kapaszkodót, támogatást, miközben egyre-másra érték őt is a veszteségek. Így visszagondolva fogalmam sincs, honnan volt benne az az erő. De az utolsó pillanatig nem adta fel. Valószínűleg azonnal ugrott is a következő testbe, nem vesztegetve az időt… Legalábbis ezt tervezte, mesélte, hogy ő ezt így fogja csinálni, ha eljön a pillanat.

Egy alkalommal szokatlan meghívást kaptam tőle. Egykori hazájában, vajdasági magyarként régi lakóhelyén segített létrehozni és megalapítani egy tanácsadói központot, és az egyik első általuk rendezett szemináriumra hívott meg engem is Szabadkára. Izgalmas, és emlékezetes kaland volt, sőt, életem egyik legemlékezetesebb napja! Élveztem minden egyes pillanatát!

Régi, nagy monstrum zöld Mercedesével vitt minket (soha azelőtt nem ültem bőrüléses autóban!), és végig az úton csak mesélt, mesélt, szinte mindenhez volt egy ízes története. Hiába, no, ha az ember tartalmasan él, egy idő után akad mit mesélnie…

A szeminárium szünetében – ami két csoportra volt osztva, és két elragadó testvér-lány tartotta egy teremben (azóta ők is híres előadók lettek!), kétfelé osztva, egyikük magyarul, másikuk szerbül nyomta le ugyanazt az anyagot az emberi gondolkodásról, viselkedésről, és arról, hogyan befolyásolja az emberi elme a testet és a sorsot… Szóval a szünetben Gábor elvitt minket Szabadka néhány nevezetes helyére. Köztük egy pékségbe, ahol életemben először ettem bureket. Akkor mi ott sós-túrós bureket ettünk, meg káposztást is talán, natúr joghurttal (vagy ahogy Gábor mondta: “jogurttal”), majd miután degeszre zabáltuk magunkat, elvitt minket Szabadka főutcáján az öccse kávézójába, emlékszem, a falak mindenütt festményekkel és egyéb műalkotásokkal voltak díszítve, úgy 40-60, vagy még több évvel azelőtti berendezési tárgyakkal, kitömött állatokkal, és ki tudja még mi mindennel… emlékszem, török kávét ittunk, ami nagyon nem ízlett… Gábor magabiztos volt, és barátságos, nyugodt, és derűs, és látszott rajta, hogy ez az igazán neki való dolog az életben: segíteni, támogatni, gondoskodni – mint a kotlós a kiscsirkéit, úgy kísérgetett minket, és mi nem tudtuk nem átadni magunkat ennek a tökéletes kényeztetésnek! Elvarázsolt minket! Egyetlen fillért nem fogadott el egyikünktől sem!

Úgy két év múlva egy kora tavaszi napon Gábor feladta a küzdelmet a rák ellen. Magához hívta a csapatát, a vér szerinti és a pót-lányát a kórházba, a halálos ágyához,  elbúcsúzott mindegyiküktől, felkészítve őket az elkövetkező időkre, kinek mi lesz majd a feladata, majd egy nappal később keserves kínok között elhagyta testét (tulajdonképpen elvérzett belsőleg – nem engedte megműteni magát, mondván, az az élet neki már nem lenne megfelelő!).

Azóta szeretem a bureket, valahányszor ilyen helyen járok, és megtehetem, mindig veszek belőle, bár mostanában inkább az édes túrós burek lett a kedvencem. Ma éppen egy liter házi tejet is vettem hozzá a csarnokban, majd azután szertartásosan leültem, és megreggeliztem. És közben emlékeztem Rá. Mert megérdemlem, és mert megérdemli…

Ja, de mit is ünnepeltem?

Ahh…

Igazából egy újabb mérföldkövet – ami egy kis lépés az emberiségnek, de nekem egy igazi következő sorsforduló volt. Igaz, kisebb, de mégiscsak sorsforduló.

Tegnap lett egy fagyasztóm! A Csacsogós nénivel boltoltuk, és miután mondtam, hogy a szállítás se megy nekem, szervezett nekem fuvarost, és segítőt is, aki a ki-be rakásban közreműködött, így aztán tegnap egy igazán kellemetlen fejfájós nap után végre lerendezhettem pár olyan dolgot, amikkel hosszú-hosszú ideje el voltam akadva… Hogy néha milyen kevésen is múlik a segítség…

Egy ideje már kínlódtam mindennel, az élelmiszert egyre nehezebben tudtam elrendezni, beosztani, megmenteni a romlástól… Egyik este meg hirtelen felindulásból megcsaptam az egyik kacsát… Van egy szerencsétlen, amelyiket rendszeresen elcsépelik a nagyobbak, néha már lábra sem tud állni, annyira odavan, és amikor megláttam, hogy megint marja az egyik nagyobbik ezt a szerencsétlent, akinek már járni sem maradt ereje, odacsaptam az éppen a kezemben lévő vasvillával – nem szúrtam meg, de anélkül is jól eltaláltam – majd szóltam neki, hogy várjon, mindjárt hozom a kést… Igen, megvallom, nem vagyok hibátlan, és néha már türelmes sem. Ez az állat-mizéria pedig már réges-régen túl van a tűréshatáromon.

Szóval levágtam az első kacsát, a “nagyobbak” közül, és szembesültem a rideg valósággal, hogy ezek nem lesznek sem nagyok, sem szépek. A tollazatuk, na az kifogástalan, de napi 22-23 órát vannak bezárva, már nem tudok nekik megfelelőt adni enni, kiengedni nem merem őket, így ami nekik tetszene, nem kapják meg, a szemes takarmányt pedig úgy eszik, mint ahogyan én enném a teszkógazdaságos parizert… Nincs megfelelő tápanyaguk, elhanyagoltak, és persze agresszívek egymással, egymást csipkedik… Na, száz szónak is egy a vége, le kell most már vágni végre mindet, nem reménykedni feleslegesen abban, hogy majd egyszer… És ebben a pillanatban, ebben a helyzetben éppen a legjobbkor jött nekem ez a fagyasztó. Napok kérdése, és ez az egész végre már mind a múlté lesz, le lesz a gond végre az állatokkal, és némi hús is kerül a fagyasztóba. De a legfontosabb része a dolognak az, hogy végre fellélegezhetek, mert egy rettenetes kötöttségtől megszabadulok. Ja és vehetek végre jégkrémet is!! Az élet apró örömei….. 🙂

Öröm még az is, hogy végre megint találtam jó és segítőkész embereket, akik nem csak a markukat tartogatják, és nem okoskodnak, meg hibáztatnak… hanem tényleg önzetlenül segítenek. És ez jó.

Ezen kívül tegnap letudtam a rettenetes telefonszámlámat is, amiben benne volt a múltkori kétszer négyezer Forintos visszakapcsolási díj is, mert ugye az nagyon fárasztó dolog egy mobil szolgáltatónak, hogy egy telefon és egy mobilnetes SIM kártyát ismét aktiváljon… Valamint befizettem a következő, szeptemberben esedékes tréninget is… Mi kellhet még? Tele a hűtő, az új fagyasztó beüzemelve, letudva a fizetendő, kezdhetek gyűjtögetni végre a tüzelőre…

Emlékeztem tehát ma reggel Kolár Gáborra, aki az egyik leges-legjobbik ember volt, akit ebben az életben utamba sodort a sors, valamint örömmel és hálával gondoltam a Csacsogós nénire, aki tegnap megint csomagolt és főzött is nekem… Bele se merek gondolni, mi lesz majd… Szerencsére a néni olyan mostanában, mint a hangya, nyüzsög, rendezkedik, szervezkedik, tervezget… és ezt jó látni. Maradjon is így ez még jó sokáig!

Mint apa, én azt szeretném, ha a fiam ilyen emberekkel ismerkedne, és barátkozna. Nyilván vannak körülötte már most is ilyen emberek, de azt hiszem, ebből sosem elég… Se nekem, se neki.

Ma tehát ünnepeltem. Egymagam, csendesen. Nyugalomban. Míg ki nem zökkentett az első vásárló a gondolataimból…