Gondolatok egy születésnapi beszélgetés után…

Tegnapelőtt volt az anyu 75 éves.

Ritkán beszélek a szüleimmel, ez egy hosszú történet… Tavaly ilyenkor teljesen megszakítottam velük minden kapcsolatot, az összes kommunikáció, amire képesek voltak, csak folyamatos fájdalommal járt a számomra, és egy idő után azt kellett észrevennem, hogy képtelen vagyok tenni ellene, így minden kapcsolatot megszakítottam velük. Azóta a viszony elég hideg. Ez a beszélgetés is éppen ilyen volt. Dehát a 3/4 évszázad az mégiscsak egy olyan alkalom, amikor az ember megpróbál valami emberi kapcsolatot fenntartani a szüleivel…

Két… nem is… lesz itt nagyon sok olyan gondolat, amikkel meglehet, nagyon nem fogsz egyetérteni. Nem is kell. Ne érezd magad rosszul emiatt.

Először is – egy ideig csak “hittem”, ma már bizonyosan tudom, hogy nem csak egyszer élünk… illetve igen, egyszer élünk, de nem úgy, ahogyan azt a “civilizált” világ gondolja. Nekem már vannak teljesen bizonyos (biztos) emlékeim korábbi testekben történt eseményekről – nem túl sok, de ahhoz éppen elég, hogy én ezt igazságként tudjam kezelni.

Namost ha valamivel több, mint 50 évvel ezelőtt egy másik testben éltem, mi több, nem is sejtettem, hogy igencsak “fiatal” koromban fog történni velem egy esemény, amelynek következtében “tragikus hirtelenséggel” el fogom veszíteni a testemet – igen, ez a legpontosabb megfogalmazás, egészen egyszerűen mentem, mentem, és hopp, egyszer csak észrevettem, hogy a testem nincs velem, mi több az a szerencsétlen hirtelen teljesen használhatatlanná vált… Akkoriban ez a mostani test már ott cseperedett az “anyám” pocakjában… De akkor ő még nem volt az anyám, sőt… lesz egy pillanat, amikor egyszer csak megint nem ő lesz az anyám – és a kettő időszak közötti részben is csak úgy leszünk egymásnak “valakije”, ha beletesszük azt, amit abban az adott szerepben éppen bele kell(ene) tennünk. Különben eltelik (megint?) egy egész “élet”, és egyszer csak azon vesszük észre magunkat, hogy nem is voltunk egymásnak senkije sem, és hopp az idő meg eltelt…

De mi is ez a dolog, amit bele kellene tenni?

Ugyanis ezen mi ketten – az anyám és én – homlokegyenest különböző dolgokat értünk. Mit is kellene beletennünk ebbe a kapcsolatba, hogy az valóban a funkciójának megfelelően működjön? Nekem ez azt jelenti, hogy szülőként a feladatom az, hogy megfigyeljem, hogy ez az emberpalánta kiféle-miféle egyéniség, és hozzásegítsem ahhoz, hogy megtalálja az életében azt a dolgot, azt a pályát, azt a tevékenységet, ami ehhez az egyéniséghez a leginkább illik, és hogy ebben kiteljesedve végül legyen neki egy sikeres és boldog élete.

Namost nálunk itt már az első ponton dőlt az egész, mert neki nem sikerült megfigyelnie, hogy én mint emberpalánta kiféle-miféle egyéniség is vagyok – a teljes életét abban a hamis elképzelésben élte le, hogy mindenképpen és mindenáron ennek a személyiségnek a kezelhetővé tételével, megfegyelmezésével, társadalmilag elfogadhatóvá tételével kell töltenie – ennek pedig az eredménye évtizedeken át tartó csatározás, veszekedések, kiborulások, és embertelen, kegyetlen, rideg, és szeretetlen érzelmi zsarolásokkal tarkított világégés lett. Sajnálom, hogy itt és most fél évszázaddal a testem világra jötte után éppen a biológiai anyám 3/4 évszázados fordulópontján kell leírnom. De ettől ez még igaz. Mint ahogyan az is, hogy úgy látom, rengeteg ilyen anya “nevel” rengeteg “kezelhetetlen” gyereket (nyilván apák is, de nálunk ez anyai szerep volt)… és az elmebaj csak folytatódik, és száll tovább anyáról fiúra… És megjegyzem, ebből az egészből apám mintha mindvégig kimaradt volna. Nem emlékszem egyetlen olyan pillanatra sem az életemből, amikor is az apám valami jelentőset, valami sorsfordítót tett, vagy legalábbis mondott volna.

Ennyit az előzményekről, térjünk is a tárgyra.

Ja még nem…

Emlékszem, 2 évvel ezelőtt az élet eléggé elviselhetetlen volt. Semmi nem ment, de tényleg semmi. Nem mintha most nagyon rózsás lenne a helyzet, de most mindent egyes-egyedül kell megoldanom – én vagyok a terapeuta és a páciens is egy személyben – én teszem fel a kérdéseket, és nekem is kell megválaszolnom őket. Nem egy hálás helyzet, egyszer doktor Hausz csinált valami hasonlót, hogy a fürdőkádjában végzett el egy műtétet magán – nem tudom, létezik-e ilyesmi tényleg, mindenesetre az embernek nagyon is észnél kell lennie, ha saját maga gyógyításába fog. Szóval… 2 évvel ezelőtt miss X-lábbal elhatároztuk, hogy elég volt… Miss X-láb életem egy 12 éve állandó – hol eltűnő, hol újból felbukkanó – szereplője. Megnéztünk hát egy DVD-t, amin bemutattak, és elmagyaráztak sok-sok példával egy hatékony módszert az elme működésének javítására, és belekezdtünk – oda-vissza csináltuk a módszert egymáson. És lettek meglepő felfedezések…

Valamikor 20 éve tudtam meg, hogy létezik módja annak, hogy teljesen biztonságosan meg tudja vizsgálni az ember például a születése előtti pillanatokat, különös tekintettel a különböző fájdalmas részleteket. Nosza hát nekiszaladtunk nagy erővel ennek a dolognak, és megtudtam többek között azt is, hogy miért ilyen az anyám velem, amilyen – hogy mi is az, ami lassan 51 éve már, hogy nyomja a lelkét, és ami elengedhetetlenül szükségessé teszi a számára azt, hogy minél több rosszat sikerüljön találnia bennem. Aztán láttam, és újból “átéltem” a saját fogantatásomat (illetve a testemét, mert ugye én még akkoriban egy másik országban, egy másik testben léteztem, és erről az egészről mit sem tudtam). Na az… nem is tudom, hogy nevessek, vagy inkább sírjak az egészen. Nem volt egy vidám sztori, már akkor sem volt teljesen rendben minden a szüleim körül… Lassan bontogatni kezdtünk téveszméket, hamis emlékeket születésről, meg ilyesmikről… Ilyent nem szeret az ember önszántából elkezdeni, de van az a pont, amikor azt mondja, hogy ebből elég volt, akarom tudni az igazságot, és nem másodkézből, hanem közvetlenül – hiszen én is ott voltam! Kell, hogy legyen erről valami feljegyzés-féle – és van is! Soha sehol nem olvastam például erről: a fogamzás utáni első momentum – hogy ez mennyi idő alatt történik, nem tudom – az első osztódás – amikor ezt megtaláltuk, csak pislogtam, és a testem elkezdett furcsa érzeteket közvetíteni egészen addig, míg rá nem jöttem, hogy az első osztódáskor válik ketté a két irányító-központ: a szív, és az agy! Ezzel kezdődik testi vonalon az emberi élet! Agy és szív. El nem tudom mondani, miféle furcsa megtapasztalás ez! Ezt meg kell ismerni, át kell élni.

Mi az, hogy siker? És végül is ki dönti el, hogy ki sikeres és ki nem?

Két alapigazság van ezzel kapcsolatban.

Az egyik: Ha az életedben többször van igazad, mint ahányszor nincs, akkor sikeres leszel. Legalább 51%-ban igazadnak kell lennie. Nálam ez az arány nincs meg – ez az oka – ez az egyetlen oka – annak, hogy itt tartok, ahol tartok! A fiamnak ezt úgy mondtam, hogy azt a célomat, hogy ne olyan életet éljek, amilyent szántak nekem mások, azt sikeresen elkerültem – de amit ÉN szántam MAGAMNAK, azt egyelőre nem sikerült még… (Most azon dolgozom, hogy feljavítsam ezt az arányt egy elfogadható szintre!)

A másik: a sikernek és a kudarcnak van 2-2 ismérve: 

1 Ha megteszed azt, amit meg szeretnél tenni, az siker. – 2 Ha nem teszed meg azt, amit meg szeretnél, az kudarc. – 3 Ha nem teszed meg, amit nem szeretnél, az siker, és… 4 Ha megteszed, amit nem szeretnél, az kudarc.

Tehát a kettőt összeadva, matematikailag a szabály: Ha legalább 51%-ban megteszed, amit meg szeretnél, illetve nem teszed meg, amit nem szeretnél, akkor az SIKER. Különben az életed kész szívás!

Namost itt van az eb elhantolva…

• Ha nem akarsz együtt élni valakivel, akivel nem jó együtt élni, az kudarc. Mindegy, hogy idővel “összecsiszolódtok”, vagy nem!
• Ha nem akarsz beteg lenni, de beteg leszel, az kudarc.
• Ha sok pénzt szeretnél, de nem szerzel sok pénzt,…
• Ha nagy családot szeretnél, sok gyereket, boldogságot, békességet, szeretetet, ha utazgatni szeretnél gondtalanul a világban…
• Ha nem szeretnél öregkorodban orvostól patikáig zarándokolni minden egyes héten-hónapban, ha nem szeretnél állandóan inzulint szurkálni magadba, ha nem akarsz tartósított élelmiszereket enni míg élsz, ha szeretnéd boldogságban látni felnőni az utánad következő generációt, ha szeretnél magad után hagyni egy olyan civilizációt, ahova jó lesz egyszer majd visszajönni…

Körülnézek magam körül, és azt látom, hogy ezek közül egy vagy több, vagy akár az összes területen mindenkinek be van dőlve az élete. A különbség köztük és köztem az, hogy én kimondom. Mert legalább képes vagyok meglátni azt, amit fájdalmas meglátni. Igazán fájdalmas.

Azt mondja anyám… Kinevetik az unokái! És ez neki fáj. És hogy igazán “valaki” megtaníthatta volna ezeket a gyerekeket arra, hogy tisztelni kell az időseket… Mondom: de hát az én fiam tiszteli is az időseket (és mellesleg minden embert tisztel, amire különösen büszke is vagyok, hogy ezt mindenhonnan visszahallom!). Mire elgondolkodott: hát végül is tényleg, az első napon még nem volt utálatos. Aztán jött az öcsém lánya… (Tehát akkor ki az, aki nem tanította meg a gyerekének, hogy tisztelni kell az időseket? B@sszameg, hát az istenített öcsém…! Mindegy.)

Elgondolkodtam: hogy van az, hogy a fiam velem sosem volt tiszteletlen??? Ezen már sokat gondolkodtam, mert amíg mi ketten elválaszthatatlanok voltunk, mindenki megjegyezte azt, hogy a fiam számára én támadhatatlan vagyok, és istenként tisztel. Ha ez a mértékű istenítés mára már el is múlt, de valamifajta különös tisztelet mégis megmaradt benne irántam, és ezt érzem még mindig. Ezt meg akartam fejteni – és vissza kellett nyúlnom időben addig, amikor mi (újból?) találkoztunk!

Emlékszem, mikor született a fiam. Még nem voltam teljesen biztos abban, hogy nem csak egyszer élünk, akkor még nem voltak biztos emlékeim, de nagyon reméltem, hogy a “mese” igaz… Szóval izgatottan vártam a kis “jövevény” érkezését. Volt, aki arról mesélt, hogy a fia születése előtt kint a kórház folyosóján érzékelte, hogy mellette ül a padon “valaki”, majd egyszer csak “eltűnt”, és hamarosan kijött az ápolónő, hogy “apuka, kisfia született!”. Volt olyan anyuka, aki a szülőasztalon fekve furcsa pattogás-szerű “hangokat” “hallott”, később megértve, hogy éppen ment a csata azért, hogy kié is legyen a test… Szóval igyekeztem figyelni az érzéseimre – de nem volt semmi ilyesmi. Csak azt tudtam, hogy az a valaki, aki jönni fog, az régi jó barát, és hogy engem, kifejezetten engem keres. (Később is volt olyan érzésem, mikor esténként lefekvés előtt kimentem az udvarra, nézegettem a csillagokat, és egyszer csak valami furcsa fényes-szerű valamit láttam elsuhanni előttem, és egy gondolat: Mi lesz már “A Test”-tel? Mikor lehet jönni hozzád? Aztán egy idő után, mikor a testet nem sikerült megcsinálnom, eltűnt az a “valami”.)

Tehát megszületett egy gyermek, akiről semmit nem tudtam, akármennyire is igyekeztem figyelni az érzéseimre. Hiába is próbáltam kitalálni… Vajon ki volt ő néhány órája? Néhány napja? Hónapja? Éve? Vajon mióta készül jönni ide? Talán tegnap este még a “halálos ágyán” feküdt? Talán pont a “saját temetéséről” esett be éppen időben? Talán ezért kellett várnunk 12 óránál is többet a születésére? Vajon ki volt ő? Idős bácsi? Néni? Szegény? Gazdag? Milliárdos? VAJON MIT TUDHAT AZ ÉLETRŐL? Mi az, amit ő tudhat, amiről nekem halvány lila gőzöm sincs??? Semmit nem sikerült kiderítenem róla, csak annyit, hogy egy végtelenül szabad lény. És az az élete első néhány évében minden pillanatában látható volt. Ennek még a társadalmi szokások és az elfogadott értékrend sem tudott határt szabni, mert hajmeresztő, de igaz: én 1 éves korában a fiamat végigvittem a harkányi piac egy részén, kijelöltem neki a határokat, meddig mehet, és meddig nem, aztán szabadon engedtem. És az 1 éves gyerekem egy 100-150 méteres szakaszon, ahol jöttek-mentek az emberek, árusok beszélgettek, vásárlók mászkáltak, teljesen “felügyelet nélkül” csatangolt – csak és kizárólag a valahányadik érzékemre bízva… És soha, egyetlen pillanatig sem bizonytalanodtam el abban, hogy MINDEN A LEGNAGYOBB RENDBEN VAN. Nem tudom, még egyszer, valaha is meg tudnám ugyanezt csinálni egy másik emberi lénnyel. Mert ez a világ azért már nem ugyanaz, és ezek a lények sem ugyanazok már – volt akkor és ott egy olyan különös biztonságos időszak és környezet, amit megérezve ezt meg tudtam tenni, mert meg lehetett tennem. Vele meg lehetett tennem. Ez mások számára nem több “gyerekvédelmi mulasztásnál”! (Bűnnél???) Hmm…

Tehát volt egy gyerekem, akiről az volt az elképzelésem, hogy talán többet, talán jóval többet tud nálam, és ezzel az elképzelésemmel teljesen magamra maradtam, senki más még véletlenül sem gondolt semmi ilyesmit. Ahogyan én viszonyultam ehhez az emberpalántához, az nem “normális”. Nem volt bennem kényszer, hogy csupán a “koromnál fogva” kioktassam bármiről is. Sosem mondtam, és nem is gondoltam, hogy okosabb, tapasztaltabb, nagyobb, vagy “bármibb” vagyok nála. Mindvégig az volt a fejemben, hogy nem tudhatom, mit tud, miket tapasztalt meg, milyen múltja van, miféle életet, életeket tud maga mögött, miféle döntései, céljai voltak korábban, hogyan, hol, miért hagyta ott, vagy fejezte be az előző “életét” – miféle alapom lenne, lehetne arra, hogy ugyanazt a gőgős, lekezelő erőszakot hajtsam végre rajta is, amit rajtam végigcsináltak oly sokan… Elegem volt ebből az oda-vissza pofozkodásból, ami a szemem láttára folyt már évtizedek, vagy ki tudja, mennyi idő óta. Úgy döntöttem, hogy amennyire csak lehetséges, nem fogok beleavatkozni az életébe. Hogy egyszer végre büszke legyek arra, hogy egy szabad és boldog gyermeket neveltem fel. És úgy 6-7 éves koráig ez meg is történt. Azt hiszem, ez az oka, ez az egyetlen oka annak, hogy a fiam sosem volt velem tiszteletlen, vagy lekezelő – az, hogy sosem adtam rá okot neki.

És azt gondolom, hogy bárki, akivel tiszteletlenül bánnak, az nem más miatt van, csupán azért, mert engedett az őrületnek, ami azt diktálta, hogy ő az okosabb, mert ő az idősebb, akinek JÁR a tisztelet.

Sajnos nem jár. A tisztelet senkinek nem jár. Mert a test kora nem teszi okosabbá, vagy bölcsebbé az embert. Sem sikeresebbé, sem egészségesebbé.

Tegnapelőtt volt az anyu 75 éves…

Volt itt nagyon sok olyan gondolat, amikkel meglehet, nagyon nem értettél egyet. Nem is kell. Ne érezd magad rosszul emiatt. Már az is nagy szó, hogy végigolvastad…