Havi zárás megint…

… a kihagyott lehetőségek nyaráról.

Hát igen.

Körülnézek magam körül, lassan látom megint a dolgokat úgy, ahogyan azok vannak.

A nyár kétharmada eltelt. Mindegy, hogy van belőle még egy hónap, de a lényegi dolgok megtörténtek. Sok változásra nem lehet már számítani, és furcsa módon kezdem magam felkészíteni az őszre és a télre. Persze amit még ki lehet hozni ebből a nyárból, azt igyekszem nem benne hagyni – úgy, ahogyan azt eddig tettem. Ugyanakkor kis izgatottság van bennem, amikor a télre gondolok. Ez meglep. Furcsa!

Július.

Hááát…

Igyekeztem nem megtenni bizonyos dolgokat, de rájöttem, hogy nem tudom, és talán nincs is értelme. Nem megtennem. Később csak rágódnék rajta.

A szeplős lány hazajött… legutóbb arról számoltam be, hogy írogat még e-maileket Angliából. Valahogy mégis… Átgondoltam, aztán az átgondolást… az átgondolás átgondolásának átgondolását is. Végül úgy éreztem, hogy a végső döntéshez kell tennem még egy próbát. Utálok erről írni, mert annyira béna, annyira tehetetlen, és annyira gyenge. Ez az az énem, amit annyira, de annyira nem szeretek. De még nem készült el az új énem, és éppen ez az, ami felnyitotta a szemeimet, hogy ideje ezt a régi ént hűvösre tennem, és egy újat világra hozni. Szóval…

Hazajött, találkoztunk, beszélgettünk, és megint “összebékültünk”. Eldöntöttem, hogy most fogok időt adni a dolognak, nem szállok ki az első megérzésemkor. Ha azt a két és fél hetet kibírjuk, és az jó lesz, akkor elkezdem szervezni az utazást. Irány Anglia, gudbáj vázsnoki “szerencsétlenkedés”, pár hónapra lelépek, összeszedem magam pénzügyileg, talán még a szerelem is megérlelődik úgy igazán rendesen…

Aztán jöttek a találkozások… Voltunk társaságban, vettünk nekem pár új ruhát, elmentünk együtt fodrászhoz… Aztán valahogy kezdtek megint jönni a rosszabb dolgok. Folyamatos elégedetlenkedés megint, hogy én milyen vagyok, hogy a hozzáállásom, meg… éreztem megint azt a furcsa érzést, hogy: “KELL EZ NEKEM???”

Egyszer csak eljutottunk egy olyan pontig… egy utolsó találkozás… már régen nem volt szó arról, hogy a szeplős lány eljöjjön Vázsnokra – folyamatosan azt sulykolta, hogy ez mennyire rossz, meg élhetetlen, meg blabla… kezdtem én is úgy érezni, elhanyagoltam itthon mindent, nem volt kedvem semmihez, de tényleg semmihez – minek, ha úgyis megpattanok hamarosan? Szóval egyszer csak az volt, hogy elmentem hozzá, és ő nem érezte magát jól, igyekeztem türelmes lenni vele. Aztán másnap rajtam is kijött egy mérhetetlen kimerültség. Amikor elbúcsúztunk, olyan furcsa érzésem volt… És aztán csak folytatódott az elégedetlenség, és én már nem is akartam ezt az egészet. Végül is mielőtt bejelentettem volna, egyszer csak a szeplős lány beelőzött, és bejelentette, hogy ő ezt nem folytatja velem tovább. Na ez legalább megfellebbezhetetlen – nem én vagyok a “hibás”. Nyugi.

Lassan teltek a napok, eljött az visszautazása előtti időszak. Volt még elintézni valónk – pénz, ottmaradt holmik, stb. Az utazás előtti napon elmentem hozzá – akkor már nagyon fájt a lábam, alig bírtam menni. Elrendeztünk mindent, éreztem, hogy marasztalna, de nem. Nem. Nem. Egyrészt megbeszéltem a fiammal, hogy elmegyünk egy szülinapi közös vacsorára, másrészt már nem, most már nem. Háromszor volt próbálkozás, és nincs ráadás. (Azóta eljutottunk addig is, hogy letiltott – Ő! – fészbukon, szóval mostanra tényleg teljes a fegyverszünet.)

Azután elkezdtem ezt a porrá zúzott vázsnoki életemet, amihez egy szemernyi kedvem sem volt, újból összerakosgatni. De nincs más választás, rá kellett jönnöm, hogy nekem pusztán csak a pénzért gürcölni külföldön, az a lélekölő élet az nem az én utam. Ha ő, aki majdnem 20 éve külföldön élt, és dolgozik, neki nehézségei vannak anyanyelvi szintű angol tudással, és folyton átverik, kihasználják, 8 óra helyett 12 órát dolgoztatják (majdnem gyári munkásak járó minimál órabérrel), akkor nekem ez nem jöhet szóba. Miközben belebetegedik az ember az egészbe, és csak összeszorított fogakkal teszi, amit tennie kell… Nem beszélve arról, hogy egyszer már megégettem magam tavaly, amikor mindössze egy hónapos ismeretség után elcuccoltam Veszprémbe, feladva mindent, teljesen kiszolgáltatva magam egy abszolút instabil lelkivilágú nőnek, aki aztán gondolt egyet, és egyik napról a másikra kidobott az utcára – na még csak az hiányozna, hogy ugyanez velem megtörténhessen egy idegen országban! HÁT NEM!!!

Tehát: VÉGE.

Elkezdtem foglalkozni magammal. Rájöttem, hogy fizikailag össze vagyok zuhanva. Kialvatlan, kimerült, erőtlen, fakó vagyok. Ki a fenének kellenék én így? És meddig fogom ezt bírni?

Jobb híján elkezdtem egy alvókúrát. Pár napig napi 10-12 órákat aludtam… és aludtam, és aludtam… És éreztem, hogy erre most nagy szükségem van. Enélkül csak újabb reménytelen hülyeségeket csinálnék megint – és azt nem akartam, már nagyon nem akartam.

Elkezdtem újból horgászni három hónap után. Kezdtem újból kézbe venni a dolgokat magam körül, és nehezen ugyan de valamennyire kezdem visszavenni az irányítást. Lassan, apró lépésenként haladok, de legalább haladok. Van munkám is, nem sok ugyan, és néha azt a keveset is nagyon nehezen tudom elvégezni – elviselhetetlen fájdalmaim vannak, és a hőség sem kegyelmez… De mégis úgy érzem, hogy az, amiről hetek-hónapok óta nem tudtam eldönteni, hogy halad-e valamerre, az igen, bizony határozottan halad valamerre. Kezdenek egy a számomra – megismétlem: a SZÁMOMRA – élhető élet körvonalai kirajzolódni előttem.

Elment egy csomó idő. Rettenetes veszteségeim voltak. Elmúlt a nyár lényegi része. A gazdálkodással lényegében nem jutottam semmire. De tudom, hogy mennyi minden kellett volna már… már tavaly ilyenkor tudnom kellet volna egy csomó mindent – igen, egy éve kellett volna azokat tudnom, amiket most tudtam csak meg. Így egy évvel később lesz meg az, amit erre az évre terveztem. De… jobb híján belekezdtem végre saját magam alakításába – eddig csak álmodoztam, meg ábrándoztam róla, hogy majd egyszer… És akkor most jött el az ideje a “majd egyszer”-nek. Most van majd.

Valahogyan kézbe vettem az apai szerepemet is. Több, mint 10 éve kicsúszott a kezeim közül, és csak azt kell tennem, amit akkor tettem, amikor még igazi APA voltam. Eltávolodott, elhidegült tőlem a fiam – NA, ÉS??? Én tudom, hogy ő kicsoda, hogy neki mi az, amit senki a környezetében nem tud megadni – azt a bánásmódot, ami egy Emberi Lénynek alapvető szükséglete. Amit szellemileg lecsúszott, értelmileg eltompult emberek nem tudnak, sosem fognak tudni megadni. Sem neki, sem másnak. Annak idején ebből kiszabadultam… ÉN kiszabadultam, de őt otthagytam. Megpróbáltam – többször is megpróbáltam – a számára egy igazi családi környezetet létrehozni, de minden alkalommal ostoba, családi életre alkalmatlan csapattagokat választottam magam mellé. És én sem voltam a helyzet magaslatán! Nagyon nem.

Ennek most már véget kell, véget fogok vetni.

Lassan felszámolom magam körül a gazdálkodás utolsó maradványait – a dolgomat két hete egy utolsó rókatámadás is megkönnyítette, újabb 12 csirkével és egy kacsával közelebb kerültem a végéhez… Szóval felszámolom az állományt, és akkor könnyebben fogok tudni mozogni – akár Budapest, akár Pécs, vagy éppen Kaposvár is legyen a célpontom.

Emlékszem, volt egy elhatározásom annak idején, mikor tavaly miss VékonyH kirakott, hogy addig, amíg azt a könyvet, azt a bizonyos könyvet, a Túlélőset el nem olvastam, VÉGIG nem olvastam, addig nem kezdek új kapcsolatba – sem munka, sem párkapcsolatba… és sokadszor is bebizonyosodott, hogy bizony ez az, amit most már végig KELL csinálnom.

Mert alkalmatlan vagyok egy jó élethez. Most így, ebben a pillanatban teljesen alkalmatlan vagyok rá.

És ez nem jelenti azt, hogy soha nem is leszek alkalmas rá.

Most leszek csak alkalmas rá.

Mert tudom, hogy mi a baj, és hogy mit kell tennem ellene.

Hányan vannak, akik erről az egészről még csak nem is tudnak semmit? Sem arról, hogy mi a baj velük, sem arról, hogy mit is kellene tenniük.

Elmúlt a nyár kétharmada. Semmi nem sikerült abból, amit szerettem volna ebben az évben elérni. Semmi.

Meg kell találnom azt, hogy mindezek ellenére mi is legyen az értelme ennek az egésznek.

Tudnom kell, meg kell találnom azt a dolgot, amiért még most is, mindezek ellenére érdemes életben maradni. Addig, hogy valahogyan közelebb kerülhessek… hogy keresztüljussak a “halálzónán”, ami után egyszer csak egy virágokkal teli mesebeli tisztásra jutok, ahol a tündérek énekelnek, táncolnak… és ahol majd ez az egész csak egy rossz álom lesz egy keserves időszak végén.

Amikor egyszer csak feltárul a szemeim előtt egy Emberhez Méltó Élet.

Ami az enyém.

És remélem, hogy akkor ott már nem leszek ennyire egyedül…