Életre kelt történelem

Ez a hónap bizony elfutott.

Kezdetben arra vártam, hogy túl legyek egy jelentős eseményen. Akkor azért nem írtam.

Utána elindultak a dolgok mindenfelé, amit egyik nap nem írtam meg, másnapra már nem volt aktuális, majd az azutánin a következő lett idejét múlt… és így tovább, és így tovább. Így írjon blogot a szegény ember.

Aztán eldőlt, aminek el kellett dőlnie, és… rájöttem, hogy… sok mindenre rájöttem. Először is arra, hogy valamiképpen emelni kellene az olvasottságon, mert ez eléggé kevés. Jó, de hogyan? És eközben arra is rájöttem, hogy ideje pihennem. Úgy értem: kialvatlan vagyok, de nagyon! És mint az egy kialvatlan embernél törvényszerű, nemigen volt egyetlen épeszű gondolatom sem. Illetve egyről tudok. Kigondoltam, hogy ha életben (és talpon) akarok maradni, meg kell valahogyan találnom az utat, hogyan tudok itt a közelben dolgozni, mert a hajnali ébredéstől, és a rengeteg utazgatástól még kevésbé volt esélyem arra, hogy összeszedjem magam. Így megszerveztem a következő hirdetési kampányomat… És szigorú alvókúrát rendeltem magamnak. Az elmúlt hónapokban, mióta itt élek, nagyjából 100-150 órányi alváshiányt halmoztam fel, és ez mind külsőleg, mind lelkileg érezhető volt. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve útra keltem, és megismerkedtem Kaposváron egy salsás csoporttal, na… ez is egy kalandos program volt. Ezt követően hosszas szervezkedés után sikerült megünnepelni a fiam 18. születésnapját. Ez egyben egy csendes forradalmi esemény volt az életemben. Valami olyant tettem, amitől évek óta jó páran félnek, hogy meg fogom, meg merem majd tenni… De rájöttem, hogy semmi veszíteni valóm nincs. Már nincs. Mi több – soha nem is volt veszíteni valóm. És mégis veszítettem – azzal, hogy nem mertem megtenni, amit meg kellett volna tennem. Gyáva voltam. Így hát elmeséltem a fiamnak mindent, amit egyetlen este alatt csak el lehet mesélni – magamról, a döntéseimről, a céljaimról, amikkel elbuktam, és azokról az emberekről, akik most a környezetében vannak. És arról, hogy ki mikor mit mondott, mit tett… Azután volt egy szerencsétlen esemény, amikor is valahogyan megfájdult/meghúzódott a jobb térdem, aminek következtében egyre rosszabb és rosszabb lett a helyzet. Többször előfordult az is, hogy gyakorlatilag nem tudtam ráállni a jobb lábamra. Ami nagyon ijesztő tud lenni, amikor egyedül vagyok, és teljesen csak magamra vagyok utalva. Végül pedig a sors az utamba sodort – vagy engem sodort az ő útjába – egy idős nénit, egy különleges nénit, aki elképesztő egyéniség… (mellesleg az ő alakja a címben szereplő életre kelt történelem is.)

Nos. Nagyjából ennyi minden történt az utóbbi majdnem egy hónapban.

Meg sem próbálok megírni mindent.

Talán utólag, visszamenőleg pótolom az esemény-beszámolókat, egyelőre legyen elég ennyi.

Valamennyire arra is kíváncsi vagyok, hogy mekkora még az érdeklődés. A facebook – úgy vettem észre – nem nagyon támogatja a tevékenységemet, így az írásaim jó része nagyon kevés helyen jelenik meg. Így aztán abból a kevés emberből nyilván egyre kevesebb olvasóm lett, és ez az egész valahogyan számomra egy megállíthatatlan lehúzó örvényt hozott létre, amihez most igazából nem sok kedvem van.

Fáradt vagyok, igaz, a fájdalom miatt egyébként is sokat alszom – amikor csak lehet. Ma is majdnem délig aludtam, és nagy szükségem volt is rá. Igaz, a házimunkával, meg az egyebekkel emiatt még jobban elmaradtam (holnapra nincs tiszta alsóm, most igazából ez sem érdekel). Ennél többre most nem vagyok képes. Nagyon ijesztő ez a fájdalom, mert igazából valódi okot nem tudok, ami miatt ennek így kellene lennie. De mégis fáj.

Belegondoltam a jövőmbe, és arra a megállapításra jutottam, hogy fel kell készülnöm a legrosszabbra. És bár eddig a dolgok sorozatosan rosszabbul sikerültek, mint amire egyáltalán gondolni tudtam valaha is, de ennek most már ideje véget vetnem. Azaz fel kell készülnöm arra, hogy itt ebben a házban hosszabb ideig – akár évekig is – egyedül kell majd élnem. Még nem tudom elképzelni sem, hogyan bírnám ezt ki. De legalább fel kell rá készülnöm. Arra, hogy egyedül maradok – ha nem is életem végéig, de legalábbis huzamosabb ideig. Már nem ijeszt meg, már nem esek tőle kétségbe. De nem is érzem magam boldognak. Nem engedhetek meg magamnak már több veszteséget, mert lelkileg kezdek teljesen kimerülni. És bár időnként írok olyanokat, amikre legalábbis írásban van viszonylag sok pozitív reakció, de mindez idáig személyesen nem sokan jöttek el, hogy akár csak egy órácskát áldozzanak rám az életükből. És ez bizony tény, a tények pedig kemény dolgok. Lehet vitázni velük, de minek?

Igaz, már nem reklámozom magamat, nem hirdetem fennhangon azt, hogy Vázsnok az húúdekurvajó hely.

Úgy érzem, most megint ez az az idő, amikor el kell engednem a szoros gyeplőt, és hagyni, hadd menjenek a dolgok arrafelé, amerre akarnak. Én pedig csendesen figyelem az eseményeket, vajon merrefelé visz az út, merre sodródik az életem…