Úgy szokás, hogy egy új kormány 100 nap türelmi időt kap a néptől, mielőtt elkezdenék őket baszogatni, hogy mit nem csinálnak jól. Mekkora mázlisták… Nekem ez így ebben a formában nem adatott meg.
Valamikor még az elején úgy terveztem, hogy a századik napon tartok egy házavatót. Szép lesz, jó sokan leszünk, eszünk-iszunk, beszélgetünk. Nyugalom lesz, és békesség. Vidám zene szól majd az ablakba kitett hangszórókból, és az egész világ megláthatja, hogy végre jól alakulnak a dolgaim.
Amikor betettem a házba a lábamat, úgy gondoltam, hogy ez a lépés önmagában elegendő az újrakezdéshez. Akkor még nem tudtam, hogy napról-napra, hétről-hétre, hónapról-hónapra újra el fogok esni, felállni, orrot törölni, a sarat kiszedni a szememből-számból, és újra újrakezdeni… Fogalmam sem volt, mire vállalkoztam, milyen féle-fajta fába vágtam a képzeletbeli (életlen) fejszémet. Kezdem sejteni.
Újra meg újra értékelem a dolgokat, a történteket. Mi történt eddig, mi a cél, mi lesz ezután? Mim van, és mim nincs? Mi hiányzik? Mire vágyom? Kik vannak velem, mellettem, kikre számíthatok, kiknek van rám szüksége. Ez az egész olyan dinamikus mozgásban van, hogy az néha zavarba ejtő. Az egyik nap megszerzett barátról másnap kiderül, hogy nem az, a felajánlott segítség megvalósulása néha elmarad, a hirtelen megtalált szerelem másnapra köddé válik, vagy épp az ellenkezőjére vált. A barátokból ellenségek lesznek, néha az ellenségekből barátok. Az ismeretlenekből ismerősök, és a közelállókból érdektelenek. Nem mintha eddig nem így lett volna, de a felgyorsult sebesség felnagyította a változásokat is. Ez van.
Felmerült a kérdés: mi végre vagyok én Vázsnokon? Miért jöttem, mit keresek itt, miért kell, hogy itt legyek, egyáltalán tényleg itt kell, hogy legyek? Itt kell élnem, így kell élnem? Jó ez nekem? Visz ez valamerre? Van ebben az egészben egy irány, egy fejlődés? Sokszor megtorpanok, napokig, hetekig megrekedek egy kérdésen, egy akadályon, egy problémán. Néha úgy érzem, mintha semmi az égadta egy világon meg nem akarna mozdulni. Azután meglódul, hogy majd a fejem esik le tőle. Kicsit azért kellene tudni irányítani a dolgokat, nem pusztán levélként sodródni az események orkánjában.
Nem, nem vagyok boldog, és jó kedvem sincsen. El akartam kerülni dolgokat, amikbe végül mégiscsak újból belesétáltam. Látni akartam azokat, amiket korábban sem láttam, és hittem, hogy most látni fogom őket, és hogy mégsem láttam, reméltem, hogy nincsenek. Majd alig néhány óra elteltével ráébredtem, hogy vannak bizony, mégiscsak vannak.
Az biztos, hogy Vázsnok kellett nekem. Az életemet mentette meg ez a rémregény. 😀 😀
Ahonnan én Vázsnokra kerültem, az maga volt a káosz. Egyetlen négyzetméternyi személyes terület, egy tenyérnyi privát-intim szféra nélkül éltem két hónapon át. Kiszolgáltatva mások éppen aktuális hangulatának, és tucatnyi macska nem éppen tapintatos társaságának. Éjjel-nappal átjáróház volt az életem. Jó esélyem volt arra, hogy megkattanok. De egészen jól bírtam. Hittem, hogy valahogyan valahova kijutok onnan. És így lett.
Szóval Vázsnok kellett. Stabilnak, tarthatónak tűnt. A dolgok elkezdtek működni, és mindaddig működtek is, amíg el nem kezdtem belefogni a saját gazdálkodásba. Ezzel borítottam magamra a szaros bilit. Addig a napig nem voltak anyagi gondjaim, volt munkám, bevételem, biztonságom, ennivalóm. És attól a naptól mindez odaveszett. Erre kellet rájönnöm nemrég.
Meglepően sok mindenféle ilyen-olyan külső behatás ért. Nem voltam rájuk felkészülve. A legtöbbjük többet ártott, mint amennyit használt. Igen, ezt is meg kell tanulnom, elképzeltem, hogy azok, akik napi szinten sok ezer emberrel kommunikálnak, vajon hány ás hány ilyen beszólást, “ötletet”, “okosságot”, “tanácsot” kapnak. Elgondolkodtam. Ez az út vár rám, ha továbbra is a nyílt színen szeretném élni az életemet, márpedig ez az én utam. Akarom.
Megértettem a zűrzavar kezeléséről tanultakat. Miszerint a zűrzavart úgy kezelheted (az egyetlen esélyed, hogy kezeld!!), ha GONDOLKODÁS NÉLKÜL fogsz valamit, ami nem mozog, és belekapaszkodsz. Nekem Vázsnok volt ez a kapaszkodóm. És egy kapaszkodó mindaddig megmenti az életedet, amíg stabil marad. Csakhogy az én kapaszkodómra sokan mondtak mindenfélét, és időről időre elveszítettem a biztonságérzetemet. És amikor elveszítesz egy kapaszkodót, egy szempillantás alatt visszakapod azt a káoszt, amid azelőtt volt, hogy elkezdtél kapaszkodni.
Őszintén megmondom, megszámlálhatatlan sokszor csúszott ki a kezeim közül ez alatt a száz nap alatt a vázsnoki kapaszkodó. A sok-sok ilyen-olyan szándék, meglátás, elképzelés rendre aláásta a biztonságérzetemet, és visszataszított a korábbi zűrzavarba. Volt, hogy napokig azt se tudtam, hol vagyok. Igen, szó szerint volt ilyen, hogy elteltek napok, és egyszer csak magamhoz tértem, és rácsodálkoztam, hogy: Jé, hát most itt vagyok??? Nahát.
A természet nem bánt velem kesztyűs kézzel. Nagyon nem. Kezdetben hideg volt, sokszor esővel, majd szárazság. A gaz eszeveszettül nőtt, és megállíthatatlanul nő. A haszonnövények nemigen boldogulnak. Az állatok nem gyarapodnak, viszont a róka bármire képes, tényleg BÁRMIRE képes, hogy elpusztítsa minden munkám összes gyümölcsét. A tegnapi vihar pedig nemes egyszerűséggel kettétörte az egyik diófát, és a csirkék bekerített részét is folyamatosan újra meg újra kellett összeraknom az utóbbi napokban.
A már eleve meglévő rendetlenséggel is nagyon nehezen boldogultam. A ház körül, a padláson, a kamrában, a spájzban, a pince lejáróban és a pincében elképesztő mennyiségű mindenféle szemét volt szétszórva! Ennek jó részétől végre-valahára sikerült megszabadulnom.
Az állatok miatt a munkavégzési lehetőségeim rettenetesen beszűkültek, kénytelen voltam feladni a régi munkáimat… Egyre kiszolgáltatottabb helyzetbe kerültem, sőt pár napig az éhezés határára kerültem. Na kurrvajó – gondoltam. Még ez is.
Mindeközben napi szinten kellett megküzdenem saját démonaimmal, kishitűségemmel, reményvesztettségemmel, magányommal, hogy az ilyen-olyan testi dolgokról már ne is szóljak… Ez van, ha a férfiember egészséges.
Így aztán időről időre furcsábbnál furcsább elképzelésekkel indultam neki a magányom elleni döntő(nek hitt) ütközetekbe. Egyik a másik után. Nehezebbnél nehezebb, reménytelenebbnél reménytelenebb próbálkozások… Legutóbb már úgy tűnt, hogy mégiscsak, de… ehh hagyjuk. Majd talán később, de most még nem. Eljutottam addig a pontig, hogy nem láttam más megoldást a haszontalan és megállíthatatlan hibáztatás-áradattal szemben, minthogy a letiltás gombra kattintsak (ez durva, mi?). És igen… Az a rohadt írásom már megint… “Inkább hagyjuk” – amikor is megírtam minden idők legbölcsebb, legtartalmasabb, és legigazabb összefoglalását annak, ami eddig történt, és aminek ezután történnie kellene. De mint általában az szokott lenni, észrevenni, megfigyelni, kigondolni, megfogalmazni sokkal, de sokkal könnyebb egy alapelvet, mint betartani. Különösen mivel a régi berögződések minduntalan előugranak, és belepofáznak a tetteimbe, a sorsomba, a jövőmbe….. Ezeket a megrögződéseket is ideje lenne már kihajítani végre a bús p…….ba.
S jutott eszembe még számtalan szebbnél szebb gondolat.
Most múlt hétfő óta egy pécsi bioboltban vagyok eladó. Rájöttem, hogy az egy helyben maradás nem nekem való. Sok éves kereskedelmi múlttal a hátam mögött éppen jó, hogy erre rájövök. 😀 Nekem mozgás kell, én ilyen vagyok. Átmenetileg persze nem megterhelő, időnként még jól is esik, hogy nem kell összevissza jönnöm-mennem, de semmi esetre sem tudnám hosszabb távon ezt a munkát végezni. Ráadásul nekem hajnalban kelnem kell, hogy reggel nyitásra beérjek, és a korai kelés a másik része a dolognak, ami szintén nem nekem való. Az így összezavart napirendemnek köszönhetően napi 4-5-6 órányi alvásra maradt időm már bő egy hete, így az energiatartalékaim is kimerülőben vannak. Nyilván ez is hozzájárult ahhoz, hogy a szeplős lánnyal ma elszakadt a cérna (de túlzás lenne azt állítanom, hogy ez volt az oka). Pedig már kezdtek jó terveink lenni. Volt egy hajszálnyi – de tényleg csak hajszálnyi!! – esélye annak, hogy megmaradunk egymás mellett. Talán az a baj ezzel, hogy a remény hal meg utoljára. De végül meghalt. Nem megy. Sajnálom, mert egyáltalán nem úgy terveztem az életemet, hogy ilyen röpke-rövid kapcsolatokból fogok ki-be mászkálni, és ezt ezután sem szeretném. Másra vágyom én, egészen másra. De legalább sokat tanultam belőle az is valami……
Szóval akkor most következik az újrakezdés újrakezdésének az újrakezdésének az újrakezdésének az újrakezdésének az…..