Bonyolult döntések

Vagy lehet, hogy nem is bonyolultak. Csak újak. Vagy nem újak, de mindeddig sokszor újra meg újra félresikerültek.

Ha hosszabb idő után hasonló helyzetek adódnak az életben (mert nem dob a gép mindig mást), szert lehet tenni egyfajta döntési rutinra. Néha megcsodálom, hogyan tudnak néhányan olyan könnyen és gyorsan dönteni. Másokról, kapcsolatokról, jövőről… Életről.

Itt és most a saját Életemről kell, kellett döntenem. És persze nem csak arról.

“Állj ki magadért!”

Nehéz napom volt. Egyrészt a szeretett jószágaimról kellett döntést hozni – és nem sikerült megfelelő helyet találni nekik életük hátralévő idejére – másrészt a magánéletemről, a boldogságomról. Egyik rázósabb téma, mint a másik…

Sosem kerültem még ilyen helyzetbe, hogy élet és halál felett kellett volna döntenem. Legalábbis ebben a formában.

Ha hagyom, hogy a róka elhordja az összes jószágomat, akkor vajon humánus, intelligens, szerethető vagyok, vagy pedig egy ordító nagy barom???

Ha hagyok folytatódni egy olyan kapcsolatot, amiről tudni lehet, hiszen egyre láthatóbb, hogy nem vezet jóra, nem lesz belőle boldogság, akkor jó fej, aranyos, cuki, édes leszek, vagy egy (megint) idióta balek?

Döntések.

Róka ügyben sosem voltam kénytelen dönteni. És tessék. Nem voltam arra felkészülve, hogy eldöntsem: teszek-e a róka ellen valamit, vagy lefekszem és csendesen várom, hogy megegye mindenemet – de legalább sokan fognak sajnálni, és még “szeretni” is miatta. Csak éppen a sajnálattal és a szeretettel nem fogok jóllakni. Mint ahogyan az elhordott csirkékkel és kacsákkal sem.

Mellesleg egy vadász ismerős azt írta, hogy ki kell lőni a rókát, ami beszokik a faluba. Ez az ott lakók védelmét szolgálja. Úgyhogy holnap mehetek a vadásztársasághoz is 🙁

Hát nőügyileg meg…

Volt már olyan írásom, hogy inkább hagyjuk?

Na ha azt újból elolvassuk, akkor abban minden mostani benne van. A belegondolás, meg ilyesmik. Meg hogy ha családot akar az ember, akkor arra hajlandó partnerre van szükség, nem valami másik beállítottságúra. De végül is a kegyelemdöfést az idézte elő, hogy minden igyekezetem ellenére nem sikerült elérnem azt, hogy elfogadjon tőlem segítséget. Márpedig azt már tudom egy ideje, hogyha valaki nem tud/képes/akar/stb/blablabla segítséget elfogadni (könnyű szívvel, gyanakvás és bizalmatlankodás nélkül), ott valami nem jó. És nem kicsit nem jó.

És amikor valami szemmel láthatóan nem jó, akkor abból ki KELL lépni. Nincs bizonytalanság, nincs “lebegtetés”, nincs “talán”, nincs “majd meglátjuk”. Egy dolog van: VÉGE.

Néha megcsodálom, hogy egyesek milyen könnyen tudnak szakítani. Nekem ez eddig nem ment, és emiatt hosszú-hosszú évekig elhúztam olyan döntéseket, amikkel magamnak is, és a másiknak is időt takaríthattam volna meg.

Nem remélem, hogy ez minden zökkenő nélkül menni fog. Lehet, hogy én leszek a világ leg-leg-legje, aki bla meg bla meg bla. De majd egyszer úgyis csend lesz és nyugalom. Nem mehetek bele újból egy olyan kapcsolatba, amiben irgalmatlanul jól dübörög a ménes, amikor nekiszalasztjuk őket, de emellett szélcsendes időben nincs semmiféle összhang… Ugyehogy érted!

Vannak nagyon pontosan körbehatárolható részletei a társkeresésnek. De ha már a legelején komoly eltérések vannak, akkor legyünk már (végre) elég bátrak ahhoz, hogy kimondjuk: INKÁBB NE! Még akkor is, ha ezért azt vágják a képünkbe, hogy megbízhatatlanok, gyenge jelleműek, nem elég kitartóak, vagy bármik is vagyunk.

A fene megette, ha senki nem áll ki értem, mi lesz belőlem? Macskaeledel?

Na! Azt már NEM!