Odakint süt végre a nap, kezdek erőre kapni, és lenyugodni. Közben jönnek a gondolatok, felismerések. Nem ártana többször visszaolvasnom a saját írásaimat! Nemrég előkerült egy körülbelül 100 oldalas írásom a társkeresésről. Annak idején a ducizsuval történő válásom után írtam össze mindazt a tapasztalatot, ami a korábbi társkeresési és kapcsolati kudarcaim összegzése volt. Amikor most újból elolvastam, egészen egyszerűen nem kaptam levegőt! Ha nem tudnám, hogy én írtam, nem hinném el, hogy nekem valaha ennyi eszem volt! Kár, hogy eléggé feledékeny vagyok… 😀
Úgy tűnhet, hogy én egy olyan alak vagyok, aki csak csetlik-botlik az életben, és rengeteg kudarcon van már túl… de még “álmodozik”.
Nos. A látszat IGAZ. Valóban ilyen vagyok. De mégsem vagyok sikertelenebb azoknál, akik a fél életüket (vagy az egészet!) olyan körülmények között élik le, amin nagyon változtatni kellene. Például: azt vettem észre, hogy nagyjából 10 emberből 8 nem a megfelelő társsal él (nyugi, az igazság az, hogy ez közelebb van a 10-hez, mint a 8-hoz, de nem akarok ijesztgetni senkit!). Tehát – ha te kapcsolatban élsz – nagy valószínűséggel te is ilyenben élsz. És piszok mázlista vagy, ha nem… Tehát köztem – mint “problémás” alak – és mások között annyi a különbség, hogy igyekszem kilépni a nem megfelelő dolgokból – legyen az párkapcsolat, vagy munkakapcsolat (merthogy ezen a téren is vannak, voltak problémáim).
Tehát kasztrendszer. Meg első gondolat.
Az emberek – tetszik, vagy nem tetszik – évezredek óta kasztrendszerben élnek. És klikkekben. Gyerekkoromban faltam az indián regényeket, és tudom, hogy akárhány indián törzs is volt, azok nem nagyon keveredtek egymással. Miért nem volt egyetlen egy indiántörzs az összes indián számára? Nem lett volna egyszerűbb az egész? (Talán ma Amerika sem így nézne ki, mint most.) Miért voltak tűzgyújtók, vadászok, varázslók, stb.?
Az ember – ha akarja, ha nem, tartozik egy, vagy több osztályhoz – kaszthoz – klikkhez. És átjárás ezek között még manapság se nagyon van (van azért, de legyünk őszinték: nem ez a jellemző!). Régen se cserélte le a grófnő a grófot arra a lovászlegényre, akivel az istállóban hált, vagy a gróf a grófnőt a szegény cselédre, akinek gyereket csinált… Mert akármennyire is “emberek vagyunk”, valahogyan mégsem ugyanahhoz a réteghez-osztályhoz tartozunk. És ez ellen lehet küzdeni – de nem nagy élmény…
Vehetem akár Rapunselt, akár a mostani majdnem-szerelmes lányt, lényegében ugyanabba a helyzetbe kerültem velük. Amikor először rájuk néztem, azonnal ott láttam az osztály-különbséget köztük és köztem. Mégis… Valami miatt belementem egy eleve nagyon esélytelen játékba. Nem vethetem senki szemére azt, hogy nem lett sikeres egyik sem.
Amikor a majdnem-szerelmes lány egyik fotóján megláttam a fickót, aki ellenem áskálódott, azonnal tudtam, hogy az a nő, aki ezzel a fickóval jól megérti magát, velem sosem fogja! Mint a tűz és a víz. A baj csak az, hogy ez ellen a lány rettenetesen ellenkezett, hogy “ő nem olyan, mert…”.
A helyzet az, hogy lehetett volna belőlem is jó középosztály-beli alak. NEM VÉLETLEN az, hogy belőlem nem az lett. Pedig az első apósom befolyásos ember volt Pécsen, és ha csak egy szikrányi érdeklődés lett volna bennem, azonnal középvezetőt csinált volna belőlem – mint a lányából. De belőlem lehetetlen középosztály-beli középvezetőt csinálni. Teljesen alkalmatlan vagyok erre a dologra. Az első válásomkor könnyű szívvel mondtam le arról a lakás-részemről, amiben sosem szerettem élni. Mások legalábbis harcoltak volna érte.
A “majdnem-szerelmes” lány is, és Rapunsel is alulról kezdte. Kicsit más utat jártak be, de a végeredmény kettőjük életében nagyon hasonló. Egzisztenciálisan és fejben mindenképpen.
Sajnos akármennyire is izgalmas egy ilyen “elit-csajjal” flörtölni, és biztos vagyok benne, ha személyes találkozásra került volna sor, egyikük sem úszta volna meg “szárazon”… de hosszabb távon nem lett volna belőle olyan szép és boldog élet, amilyenre én vágyakozom. Ellehet az ember ideig-óráig egy másik kasztbeli ember mellett, de hosszabb távon hatalmas árat kell fizetni minden egyes középosztály-beli ilyen-olyan partnerrel eltöltött percért. Mint az végülis kiderült, a majdnem-szerelmes lánynak pontos elképzelés volta fejében arról, hogy ő meg én… És ebből az elképzelésből “véletlenül” teljesen kimaradt minden, amitől én ÉN vagyok! És ezt a tapasztalatot nem szabad félresöpörnöm többé!!!
Emlékszem, tavaly karácsony és szilveszter között egy párkapcsolati tréningen voltam, és ott elhangzott, hogy az ember még a házastársat is a karrierjéhez kell, hogy keressen! És erre rengeteg példát is említettek – és én magam is tudnék sorolni olyanokat, akik hihetetlenül sikeres házasságban élnek – de nem sok ilyen példát ismerek én sem! Ezen kívül kaptunk egy hetven-valahány pontos listát, ami alapján saját magunknak kell összeírnunk, hogy a leendő társunk milyen legyen. És egy sikeres társkeresést csakis úgy lehet végigvinni, ha ez alapján a lista alapján legfeljebb három – nem alapvető fontosságú – eltérés van, a többinek viszont EGYEZNIE KELL! Márpedig ezt most ideje megcsinálnom, és ez alapján ismerkedni – csak a megfelelő nőkkel, és senki mással!
Akármennyire is ki vagyok már éhezve a szeretetre, a gondoskodásra, a beszélgetésre, és a gyengédségre, egészen egyszerűen nem engedhetem meg magamnak azt, hogy még egyszer elcsatangoljak más – izgalmasnak tűnő – vadászmezők felé. Látszólag csak kis időveszteség, valójában hatalmas nagy csapda. Erre akkor jöttem rá, amikor megvizsgáltam, hogy tegnap miért jutottam el abba az állapotba, hogy úgy éreztem, beteg leszek! Az emberi lélek nagyon, nagyon, de nagyon sebezhető! Elég néhány – talán nem is tudatos – megjegyzés, egy leértékelő vélemény, és romba dől tőle az ember. És ha ebből rövid idő alatt sokat kapunk, könnyen belehalhatunk. Márpedig nincs olyan emberi kapcsolat, aminek ez volna a célja.
Ha máshogyan nem lehetek boldog, inkább hagyom veszni az összes ilyen és ehhez hasonló kapcsolatomat. Ez nem gyerekjáték, itt az épelméjűségemről, a lelki békémről, a jövőmről, és a boldogságomról van éppen szó! Nem tehetem meg azt, hogy mások önigazolásának érdekében (hogy ők “nem is olyanok ám!”) feláldozzam magam. Először bizonyítsa be azt, hogy tényleg nem olyan! Majd utána beszélgethetünk a többiről! Ha még van miről…
Az esti rövid beszélgetésünk azzal a rendkívüli briliáns elméjű sráccal ráébresztett, hogy alapjaiban kell megváltoztatnom a társkereséshez való hozzáállásomat! Sokkal, de sokkal többet kell figyelnem, kérdeznem, és nemet mondanom. Saját magam miatt.
Szerintem ezt neked is érdemes végiggondolnod!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: