Most az van, hogy…

Hát ez most már csak ilyen “nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” cucc lesz.

A múltkori írásom, amit egy hirtelen éjszakai fellángolásom szült, na… elindított valamit, amiről nem igazán tudhattam, hogy mi az, és hova megy, és meddig, és… de lett hatás. Jó is, meg rossz is.

Szóval megírtam, hogy mi is az én nagy álmom, meg hogy milyen elképzelésem van úgy általában az életről, a házasságról, a szerelemről, meg az emberekről. És ahogyan erre számítani lehetett, sokan reagáltak rá sokfélét. Na ezt most ideje is fejben szétszednem, és mindegyiket a megfelelő fiókba raknom.

A leginkább hozzám közel álló reakció egy fiútól jött, akivel egyszer egy mini-szemináriumon találkoztam, és talán a szünetben váltottunk is egy-két szót. Az a szeminárium egyébként életem egyik legjobb, szemináriuma volt! A srác most biztatott, és gratulált a céljaimhoz, és az elszántságomhoz. Mondta, de magamtól is tudtam, hogy az igazi nehézségek még csak most következnek! Mondjuk mostanra ez az elszántság elillant, mintha sosem lett volna, de majd visszajön. Én nem sürgetem. Mindenesetre megmelengette a lelkem legbelsejét, hogy egy ilyen kaliberű Ember ennyire jó véleménnyel van rólam, és arról, amit és ahogyan csinálok. Bárcsak több ilyen fickó lenne valahogyan a környékemen… De nyugi, majd lesz még.

Aztán lett ugye az a másik dolog, az Ámor-os sztori. Na ez mindjárt elsőre életem egyik legnagyobb marhaságának tűnt (pedig elhiheted: volt bőven ilyen!), de… valami mégis odaragasztott. Annak ellenére, hogy sem célokban, sem ideálban, sem életminőségben, de javarészt még érdeklődésben sem nagyon állunk közel egymáshoz. Valahogy összeragadtunk. Talán úgy fogalmazhatnék, hogy elég sok hasonló szar dolog volt mindkettőnk életében, és eléggé hasonlóan nagy igényünk van/volna egy nagyon-nagyon érzelem gazdag, gyengéd, törődő, figyelmes, és bensőséges meghitt kapcsolatra, ami rendkívüli módon megnyugtat, lecsitít, kibékít, és feltölt. Nem utolsó sorban pedig testileg is nagyon-nagyon intenzív, és tartalmas… Hogy finoman fogalmazzak. Egyértelműen a testi-lelki kiéhezettségen alapult ez a megmagyarázhatatlan virtuális érzelmi kötődés…

Hát bizony ennek a dolognak számtalan gátja volt mindjárt első ránézésre, amik engem jobban zavartak, mint őt, így tisztán önvédelmi okokból nem nagyon voltam hajlandó érzelmileg elmélyülni benne, de… Egyre kevésbé éreztem magam eléggé erősnek ahhoz, hogy ellenálljak a minden szempontból életveszélyes csábításnak… Aztán csak jöttem-mentek az üzenetek, telefonos beszélgetések órákon át – hol izgalmat, hol furcsa mellékzöngéket keltve, és csak nem akart lenni erre semmi épeszű kiút. Már a találkozás időpontja is ki volt tűzve, ami egyszerre volt elviselhetetlenül messze, másrészt életveszélyes is… Szóval ment belül a harc rendesen. Miközben valami legbelül teljes hangerővel azt üvöltötte, hogy: NE TEDD!!!!!

Azután történt egy hirtelen váratlan fordulat, amikor elárultam, hogy van nekünk egy közös ismerősünk. Nem akartam én erről beszélni a lánynak, mert volt egy érzésem, hogy ez az ismerős nem értékel engem túlságosan sokra. Sőt. Igazából azt éreztem, hogy az a fickó egyenesen lenéz engem.

És ebből lett egy olyan ramazuri, aminek most már lesz folytatása is, mert végül is felszakadt bennem egy régi seb… És azok után, hogy tegnap szinte egész nap online szívatott a srác, és iszonyatosan kellett türtőztetnem magam, hogy ne küldjem el a jóédesanyjába, végül ma hajnalban megtettem. Tehát ő nyert, de legalább kimondtam azt, amit gondolok, és érzek vele kapcsolatban immáron lassan 4 éve.

Fáradt vagyok. Ez az egész rengeteget kivett belőlem, és mindeközben a lány legalább meggondolta magát, és magához tért, így a végzetesen életveszélyes találkozó, ami jóval több problémát okozott volna, mint amennyi örömet a legjobb esetben is okozott volna, szóval a randi ELMARAD. Huhh. Ugyanakkor meg… A fene megehetné az egészet, jó lenne kicsit kiszakadnom ebből az egész érzelmi összeomlásból. De hiszen én hagytam magam belevonni.

Emlékszem, pontosan emlékszem, amint vasárnap délelőtt a lány ezt írta: “Na ezt vártam! Végre megérkeztél.” – és én olyan furcsán éreztem magam, mint amikor miss Cukormáz végül mégis az ágyába tudott cipelni az amerikai kiruccanásom után… Amikor órákon át fűzte az agyamat, hogy … végül mint egy kegyetlen bérgyilkos, aki pontosan tudja, hogy hova kell céloznia, bevetette a pusztító mondatot: “mióta elmentél tőlem, azóta OTT LENT nem borotváltam magam.”. És azután beszélgettünk még más lazább témákról, majd elmentem tőle, és szabályosan rosszul lettem. Zúgott a fülem, zakatolt, szinte nem láttam… Akkor már 7 hónapja semmilyen kapcsolatom nem volt… Sosem gondoltam volna, hogy ekkora ereje van szavaknak, hogy ennyire telibe lehet találni vele, és elgondolkodtam: ha ez megtörténhet velem, talán a megfelelő szavakkal még ölni is lehet? Nincsenek kétségeim…

Szóval mostanra a kártyavár végül összedőlt, és mindenkinek megvan a maga véleménye. Na most ebből a helyzetből kellene tudni felállni, megrázni magam, és azt mondani… emlékszem, a fiam úgy egy éves korában naponta akár többször is képes volt erre. Akkorát esett, mint egy ház, ijedten indultam felé, mire a kölyök felállt, összecsapta párszor a tenyerét, leporolta a csupasz levert térdét, és tökéletesen tiszta tekintettel ezt mondta: “SEMMIBAJVAN!” És mosolygott.

Jó lenne, ha legalább ő most itt lenne velem. Ha lehetne, ha tudnék kihez beszélni. Igen, tudtam, pontosan tudtam, hogy nehéz lesz. Igen, pontosan tudtam, hogy a pokol mágnesként húz egyfolytában, hogy nap mint nap meg kell küzdenem a világgal, az anyatermészettel, de legfőképpen a saját fejemben lakó démonokkal.

Nincs már másik út. Nincs másik lehetőség, nem lehet ebből már kiszállni. Ezen egészen egyszerűen keresztül KELL menni. Ha kell, négykézláb, ha kell, vérző fejjel, leszakadt lábbal, de meg kell csinálnom. MEG KELL!

Bármilyen “jó ötlet” nem más a számomra, mint felesleges és zavaró eltérítés. Én vállaltam ezt, én választottam ezt. Nekem KELL végigcsinálnom. Elképesztően nehéz a helyzetem. Elképesztően nehéz. Őszintén szólva nemigen ismerek embert, akiről el tudnám képzelni, hogy ugyanazt, amit most én csinálok azt kibírná ép ésszel! Még az sem biztos, hogy én meg fogom tudni csinálni. De ha ezt itt és most még csak meg sem próbálom, akkor tuti megdöglök. Ahogyan Legnagyobbik Tanítómesterem írta: Inkább lássunk holtnak, mint tehetetlennek!

És azért volt ennek a furcsa és teljesen eszement majdnem-szerelemnek hozadéka is… A lány azt mondta, hogy tulajdonképpen rendkívül jó pozícióban vagyok én itt és most. Mert az tuti, hogy nekem az égadta egy világon SEMMIM sincs. Nincs vagyonom, autóm, vagy bankszámlám, amibe bárki is bele tudna szeretni. Tehát aki erre valaha is igent mond, az biztos, hogy engem, és csakis engem szeret, méghozzá elképesztően.

Másrészt… Elgondolkodtam a pénzzel való, a pénzhez való kapcsolatomról. És baj van, nem kicsit, hanem HATALMAS BAJ VAN! Mert ez az egész pénz-téma a számomra rettenetesen zavaró. Nem kellene, nem szabadna, hogy zavarjon, de zavar. Nem kicsit. Nagyon. És ez baj. Mert egyrészt rohadtul nincs pénzem, de ezt mondjuk még alapból leszarnám, csakhogy valami olyan rettenetes feszültség van bennem, amikor egyébként teljesen természetesen szóba kerül a pénz témája… Például itt van ez a hamvábaholt-szerelmes lány. Aki bizony igencsak messze-messze magasan a fölött a szint fölött él, amit én még csak egy picikét is megközelítettem az elmúlt 20 évben (előtte volt időszak, amikor volt nekem szép vagyonom, de az mostanra már nem játszik). És bár egy több tízmilliós vagyon igencsak komolyan le tudja láncolni az embert mind fizikailag, mind mentálisan, nade egy első ránézésre legalább félmilliárdos nagyságrendű projekthez nem szabadna, hogy ilyen elképesztően rossz legyen a pénzhez fűződő viszonyom… Tehát nem elég, hogy lelkileg nem vagyok a topon, de még a jövőbeli pénzügyi kilátásaim is pusztán sűrű és sötét fellegek képében érzékelhetőek… Azért ebből nem lesz könnyű győzni!

És mégis.

Még a hamvábaholt-szerelmes lány is azt mondta – aki azért MÁR MOST képes százezrekben és milliókban gondolkodni!!! -, hogy ez neki túlságosan elképzelhetetlen, és hogy szerinte nem biztos, hogy a lécet ennyire fel kellene tennem. Hanem???

Megette a fene, ha nem teszem fel ennyire magasra. Már elnézést, de olyan társakat, olyan szerelmet akármelyik utcasarkon találni, akik egy kétszoba-összkomfortos-sör-tévé-szexes életet tűztek ki maguk elé.

De én nem ilyen nagyságrendben gondolkodom! Még mindig nem, és egyre kevésbé nem!

Én a leendő kastélyom úrnőjét, életem legnagyobb, és végső szerelmét, születendő gyermekeim anyját keresem, és azokat az IGAZI barátokat, akikre lehet számítani. MINDENBEN. Akik nem majréznak be, ha elcsattan az első virtuális, vagy akár valódi pofon!

Nincs szükségem beszari alakokra.

Aki jön, jön, aki nem… Vezess, vagy gyere utánam,… Vagy állj el az utamból!

A legnagyobb példaképeim, akikre nem tudok nem Istenként tekinteni – és egyre kevésbé tudok, mert egyre közelebbről látom azt az utat, amit ők bejártak – olyan EMBEREK, olyan FÉRFIAK, akik megjárták a pokol legmélyét. Gyerekkel, és családdal a nyakukban küzdötték át magukat a nincstelenségen, sokszor az éhezésen, nyomukban mindenféle léhűtővel, és élősködővel, és mostanra feljutottak a fennsíkra, és azóta csak mesélnek, és mesélnek, és mesélnek… Mindarról, ami odafentről látható. Ők azok, akik bennem is tartják a lelket, akiktől nap mint nap erőt kapok. Akiknek köszönhetően még mindig élek, és még mindig kimegyek az udvarba, felemelem a kibaszott ásót, meg a többi szerszámot, és TESZEM A DOLGOMAT – ha lassan is, de napról-napra keservesen haladok előrefelé… Ők sosem mondanák rólam azt, hogy nem termelek, és hogy nőfaló vagyok. A többiek pedig bekaphatják.

ÁMEN.