Ámor baszakszik…

Ámor barátom bizony a bolondját járatja velem…

Ezeket a képeket régebben készítettem még Pécsen.

Jó ideje már, hogy a szívem mélyén arra vágyom, hogy újra bolond és szerelmes legyek megint – vagy inkább hogy igazán és megérdemelten boldog lehessek. Úgy, ahogyan azt az előző írásomban megfogalmaztam. Ez a hosszú blog-bejegyzés az eddigi legnagyobb hatást eredményezte, a legtöbb választ – személyes üzenet formájában – ez után az írás után kaptam! Volt ebben hideg is, meleg is…

És feltűnt a színen egy olyan… olyan… nem is találom rá a megfelelő kifejezést. Ritkán esik meg ez velem. Talán mert Ő annyira ilyen is, meg olyan is. És ez jó is, meg nem is. És ez az én nagy bajom.

Az előző írásomban szépen lefektettem a rendszert, és az élet erre azt válaszolta, hogy Ejnye, no! Bajos ez mindenhogyan, de megpróbálom értelmesen szavakba önteni.

Az van, hogy Ő, akire még a megfelelő szót sem találtam meg, egyszer csak válaszolt valamire, nem emlékszem az elejére, csak arra, hogy egyszer csak már csevegtünk. Érdekes, mert olyan, mintha nem lenne eleje a dolognak, csak közepe, vagy mintha egy pár száz évvel ezelőtti beszélgetést folytatnánk úgy, mintha tegnapelőtt este köszöntünk volna el egymástól… Na. Azt hiszem, itt van az eb elhantolva. Nem, ne aggódj, nem hiszek az előző életekben. Azok hisznek benne, akik nem emlékszenek rendesen a dolgokra. Én sajnos a saját nevemre nem emlékszem. Az előzőre. Pedig az komoly lépés volna. Megtalálhatnám azt, amit 20 éve keresek… Na de vissza az eredeti irányba!

Annak ellenére, hogy egyikünk sem az az igazi álom-jelölt a másik számára, ez a társalgás mégis tele van valami megmagyarázhatatlan összhanggal. Lehet, hogy éppen a logikátlansága az izgalmas az egésznek, mert elsőre látható, hogy a három szegény legény közül a legszegényebbik, és a leglyukasabb zsebű gyerek, meg az ősz szakállú király legféltettebb és legkedvencebb lánya futott össze “véletlenül” a virtuális valóságban. Jó. Van ebben azért költői túlzás is, és igazából a személyes megtapasztalás még nem történt meg, de akkor is… Ez egy amolyan első benyomás, ami lehet, hogy nagyon is távol áll az igazságtól.

Miért van az, hogy amikor elkezdünk csevegni, kiderül, hogy nap közben több olyan gondolatunk is volt külön-külön, amiknek volt közük egymáshoz? És egyáltalán. Ez fontos? És ha fontos, akkor ELÉGGÉ fontos-e?

Bizsergető, meg izgalmas ez az élmény, de nem hiszek én a csodákban, és ugye most már az elmúlt két hónapban ez a második olyan alkalom, amikor valakivel, akit sosem… szóval akivel ezelőtt nem találkoztam, egyszer csak hirtelen elkezdenek megmagyarázhatatlan érzelmek ébredni, méghozzá viharos gyorsasággal. Ájjunkmááále – mondja erre a józan ész, és igaza is van. De ugyanakkor van egy sor olyan kérdés, amire választ kell találnunk.

Legfőképpen… talán úgy fogalmazhatnám meg a mostani helyzetet, hogy összefutottunk, beszélgettünk, és kiderült, hogy van a múltunkban jó sok közös, illetve hasonló esemény. A jelenünkben is vannak, méghozzá nagyon is fontos közös részletek. Ugyanakkor az én minden kényelemtől mentes életem, a komfort-nélküli környezetem, ami még nekem is erőt próbáló – nemhogy neki, aki egyáltalán nem ilyen nívóhoz van szokva…

Megmagyarázni nem tudnám, és nem is érzem szükségesnek, de mégis úgy látom, hogy van valaki, akit meg kell magamnak néznem közelebbről. És ez izgalmas. Egyszersmind vidám és felszabadító is, mert ma este vacsora készítése közben azon kaptam magam, hogy énekelek, és táncolok a konyhában, amire nem volt példa már Rapunsel rejtélyes eltűnésének ideje óta. És most megint jókedvű lettem. Ráadásul a kerti munkákkal is történt valami, mert hosszú idő óta először azon kaptam magam, hogy ÉLVEZEM a kerti tevékenységet. Mert eddig azt csak csináltam. Erre volt, erre van szükségem ahhoz, hogy meglegyen a betevő falatom az elkövetkező hónapokban, és hogy megfelelő tartalékokkal vágjak bele majd a téli időszakba.

Kicsit csalódott vagyok ugyanakkor, mert mostanra elszálltak a gondolataim, amik egész nap a fejemben keringtek. De valami miatt ez most annyira mégsem zavar.

Elvagyok.

Kicsit kábán, kicsit mint akit elraboltak az ufók, de azért nagy baj nincs.

Még.

És nagyon remélem, hogy nem is lesz.

A remény egy halvány sugara bevilágított az életembe.

Mert esz már a fene azért, hogy valakihez odabújhassak, és a fülébe súghassam: “Szeretlek”.

Vagy akit úgy várhatnék, hogy az út aszfaltjára fessem fel ugyanezt lóbetűkkel! És akit egyszer váratlanul meglephessek egy aprócska kis dobozkával…

Boldog szeretnék lenni. Énekelni és táncolni önfeledten, párna-csatázni és bolondozni az éjjel közepén. Vagy csak csendesen összebújni, és megnyugodni. Kettesben.

Ámor baszakszik velem. Pedig most megkegyelmezhetne, mert semmi szükségem az újabb próbatételekre. Elég lehetne már a kínzásokból. Jó lenne tudni, hogy a hasonló múlton, a rokon jelenen túl van-e közös jövőnk. Mert ha van, ideje lenne belevágni.

Ugyan, mire kellene még várnunk?

Nem vagyunk már gyerekek…