Visszaút a pokolból?

Egy héttel ezelőtt…

Volt pár gondom.

A csirkék kinőtték a helyüket. A kacsák is. Az idő szar volt. Nem tudtam megoldani egyik csapat elhelyezését sem. Ráadásul…

Féltem.

Mindentől.

Főleg az ismeretlentől.

A csibék közül néha váratlanul elpusztult egy. Valahogyan megállt a dolog, de egyszer csak megint elhullott egy. Csak hogy megértsd, leírom. Ha nem írom le, nem érted meg.

Ott van egy csirke. Gubbaszt. Még reménykedek. Aztán percről percre rosszabbul néz ki. Nem tud felállni. Megmozdítom, eldől. Kicsit kapkodja a levegőt. Már nem igazán reménykedek. De… Aztán elkezd tátogni. Ekkor elkezdek gondolkodni, hogy földhöz kellene vágni. Aztán reménykedek megint, hátha a többiek életre keltik. Visszateszem, nézegetem. Egy idő után átmennek rajta, megint kiveszem. És akkor elkezd rángatózni. Már nem érdemes földhöz vágni. Utoljára még kijön belőle hátul, ami benne volt, aztán csapkodni kezd a szárnyaival, közben a szemei elváltoznak, és… egyszer csak utoljára megfeszül, és elernyed. A csőréből vér kezd folyni, a szeme tátva marad, de már a semmibe mered. Vége. És akkor mehet a szemétre.

Na ezt a látványt éltem végig párszor az elmúlt hónapban. Teljes tehetetlenség és kiszolgáltatottság.

És akkor telefonon beszéltem az anyuval, és megkérdezi tőlem, hogy mi a baja a csirkéimnek, csak nem madár-influenza?

Nos.

Fogalmam sincs, erre eddig nem is gondoltam. De most, hogy feltette a kérdést, az eddigi félelmeimhez hirtelen egy újabb is jön: mi lesz, ha az egész állomány el fog hullani? Eddig ez az opció nem volt meg a fejemben, de mostantól már ez is megvan ott bent. Egy rohadt fityingem sincsen állatorvosra, de mire kiérne is, ez a halál annyira gyors, hogy értelme sem lenne. Melyik állatorvos állna neki felboncolni az elhullott csirkémet?? Szóval azzal, hogy ezt megkérdezte, az amúgy is nagy bizonytalanságomat olyan nagyra növesztette, hogy az egyszerűen letaglózott. Ez csak annyit eredményezett, hogy napokig szó szerint képtelen voltam bármit is csinálni. A félelem és a rettegés minden pillanatomat megpecsételte. És akkor még itt vannak a csodás kiskacsák is. Mit tegyek most?

Rájöttem valamire.

Alapvetően nem is az anyuval van nekem problémám (eddig azt hittem). Sokkal inkább azzal a mentalitással, amit képvisel. Mert nem tudok vele mit kezdeni. Ha túl sokat kapok belőle, felőröl. És akkor meghalok. Majdnem. Aztán kezdődik minden elölről. De…

Rájöttem, hogy egy bozótharcos vagyok. Egy csodabogár. Egy érthetetlen és felfoghatatlan valami. Egy ilyen fickónak semmiség az, ha öt napig kell ugyanazt az ételt ennie (krumplileves és csirkemájas rizottó), és egy hétre 2-3.000 ft az összes költőpénze. Az sem ejti kétségbe, ha éheznie kell, vagy… szinte semmivel nem lehet kizökkenteni. Kivéve…

Egyszer olvastam valamit, a szövegre nem emlékszem, csak arra, hogy az a kifejezés szerepelt benne, hogy “konzerv-megoldás”. Nem értettem. Illetve értettem, de mégsem. Így tehát megnéztem, mi az a konzerv. Nézd meg te is egy szótárban! A kon-zerv a KONdíció és a SERVE részekből áll. Annyit jelent, hogy állapotot megőriz. Semmi köze a fémdobozhoz! Bakker! Aztán ment a dolog tovább, és kiderítettem, hogy a konzervatív is ez: megőriz egy állapotot. Na, itt az alapvető, kibékíthetetlen ellentét, amit sosem értettem: én, a támadó, változtató az egyik sarokban, és a sok-sok konzervatív, állapot megőrző életre-halálra, vérre menő évtizedek óta tartó küzdelme, amiben soha senki nem nyert még…

Emlékszem, úgy 22 lehettem, és ebben az időszakban egy nem túl boldog életem volt. Egy alkalommal azt találtam mondani az apámnak, hogy pakoljunk össze, és húzzunk el otthonról a p….ba! Képzelheted, milyen volt otthon a légkör, hogy eddig jutottam. Erre ő azt mondta, hogy ő már TÚL ÖREG. Egy évvel volt akkor fiatalabb, mint én most! Úgyhogy maradtunk, és… lett egy olyan jövőnk, ami… hagyjuk. Annyi biztos, hogy évek óta küzdök az ellen, hogy olyan életem legyen, mint nekik – a konzervatívoknak. És bár ebben baromi sikeres lettem, és megúsztam azt az életet, de abban, hogy megvalósítsam a saját elképzeléseimet, gyakorlatilag egy kész csődtömeg lettem. Mert védtelen vagyok. És ez így mostanra teljességgel tarthatatlanná vált. Szóval figyelnem kell arra, hogy minél jobban kiiktassam az ilyen hatásokat az életemből, hogy a maradék legalábbis kezelhető mértékű legyen. Különben meghalok -méghozzá hozzám nem méltó módon, nincstelenként és magányosan. Na azt már nem! Úgyhogy ha kell, ezután bárkit kiiktatok az életemből, ha úgy látom, hogy nem lesz belőle jó nekem, ha nem ezt teszem. Hát bocsánat.

Múlt héten végül is megtettem, amit régóta elterveztem, csak…

Cili néni könyvéből küldtem egy példányt Rapunsel kisasszonynak. Ma kapta meg. Egy pár szavas üzenettel köszönte meg, és akkor ráébredtem, hogy vele is nagyon pontosak voltak az első megfigyeléseim. És azt is megértettem, hogy semmi jó nem lett volna abból, ha eljött volna. Mert ő is egy állapot-megőrző típus. Még ha szeretne is időnként szabadulni belőle, de attól még az marad. Az én komfort nélküli életemmel teljesen szemben áll az a kényelmes – én úgy nevezem: KIPÁRNÁZOTT – élet, amiben ő él. És amit rengetegen élnek. Néha feltűnik egy ilyen eszeveszett alak, mint én, aki kimozdítja őket, de az egész csak látszólag hoz változást, mert mindig, MINDIG, MINDIG ugyanaz a vége. Ugyanaz. BUKÁS, és csúfos vereség.

És feltettem ugyanakkor a kérdést: vajon melyik nő lesz az, akiben megvan ugyanaz a kurázsi, ami bennem? Az a bevállalósság, az a kockázatvállalás, az a vakmerőség? Hol fogok én egy hozzám hasonló bozótharcost találni magam mellé?

Emlékszem… A fiam lehetett úgy 6 éves, egyik nyáron elvittem magammal szórólapozni Pécsen a régi Kertvárosban, egy családi házas övezetben. Ő ment az egyik oldalon a kis biciklivel, én a másik oldalon, és elképesztően ügyes volt! Szinte nem kellett várnom rá, tartotta a tempót velem! Leesett az állam! És akkor úgy másfél óra elteltével egyszer csak hirtelen elkezdett beborulni. Ez Pécsen rosszat jelent ilyenkor. NAGYON rosszat! Perceken belül féltenyérnyi esőcseppek kezdtek esni, azonnal elkaptam a gyereket, mondtam, most rögtön indulás haza! A helyzet szinte másodpercenként romlott! Mikor a Vásártérhez értünk, már a szél is feltámadt. A hangomat alig hallottam, ordítanom kellett: MENJ ELŐRE, TELJES ERŐDBŐL TEKERJ, HÁTRA SE NÉZZ, JÖVÖK UTÁNAD!!! A felüljárón hangosan imádkoztam, hogy még ne legyen jég, és a gyereket ne vigye le a szél a felüljáróról, mert addigra ez már eléggé esélyes volt! De úgy tekert a szakadó esőben és a hurrikán erejű szembe szélben, mint egy viking harcos! Pillanatok alatt kb. 20 fokot esett a hőmérséklet! Leértünk a felüljáróról, előre mentem, mutattam az utat, az úton már hömpölygött az esővíz, bekanyarodtunk a lakótelepi útra, és a háztól úgy 100 méterre ordítottam, hogy ELŐRE MEGYEK, KINYITOM A KAPUT, GYERE UTÁNAM! Mire sikerült remegő kézzel kinyitnom, már ott volt mögöttem, beértünk a lépcsőházba, indultam fel a lépcsőn, és furcsa hangot hallottam magam mögött. Hátrafordultam, azt gondoltam, hogy sír, de… Baszki, a gyerek HANGOSAN FULDOKOLVA NEVETETT!!! Felértünk a lakásba, kiadtam az utasítást: vetkőzés, irány a kád! És úgy, ahogy voltunk, egymás után csobbantunk a forró vízbe, miközben odakint a jég elkezdte verni az ablakokat, és mi egy emberként, egy csapatként fürödtünk, lubickoltunk a forró vízben! Győztünk!

Évek múlva tudtam meg, hogy a fiam még mindig emlékszik erre a történetre…

Nemrég az anyu panaszolta, hogy a fiam nem akar semmit sem csinálni, pedig én ennyi idős koromban már mentem nyáron dolgozni – ez így van, 17 évesen Tácon a római kori ásatáson dolgoztam 3 hétig, amiért 1700 Ft fizetést kaptam, és ebből a pénzből mentem a barátommal a Mátrába biciklis kirándulásra. Igen ám, de én arra is emlékszem, hogy az anyu ekkor akarta utoljára megakadályozni, hogy elmenjek otthonról – és miután nem sikerült neki, azzal fenyegetett meg, hogy nem mehetek haza. És én erre csak megvontam a vállamat. Már akkor is bozótharcos voltam.

Namost az egészben az a furcsa, hogy annak idején, amikor a fiammal szórólapozni jártam, az anyu egy alkalommal, amikor egyedül ment hozzájuk a fiam, “felkészítette”, hogy ha legközelebb magammal akarom vinni dolgozni, akkor mondja azt, hogy nincs kedve. És lőn, a fiam egyre többször utasította vissza a kérésemet, mígnem többé már egyáltalán nem volt hajlandó eljönni segíteni. És… évekkel később az anyu azon panaszkodik, hogy a fiam nem hajlandó elmenni dolgozni. Wowww!! Éljenek a konzervatívok, akik kicsinálják a bozótharcosokat! És az élet így lesz végül igazán szar és élhetetlen mindenkinek!

Szóval azon gondolkodtam, hogyan lesz így nekem párom. Ilyen miss-bozótharcos-fajta. És erre belépek egy face csoportba, és mit látok? Egy igazi, minden részletében tökéletesen az elképzeléseknek megfelelő lány bemutatkozását… Aztán elkezdtünk ismerkedni, és kiderült, hogy – bár a lány tényleg bozótharcos – de kicsit már vesztésre áll a háborúban… Most mi legyen, mitévő legyek? Hát…

Aztán rájöttem arra is, hogy már jóval korábban beszedtem a gyomrost, még azelőtt, hogy bármit is észre vettem volna!

Emlékszem, az egész gazdálkodásnak úgy mentem neki, hogy lesz, ami lesz, csináljuk, és majd terem, ami terem… Aztán jöttek a tanácsok, meg figyelmeztetések, hogy mit miért nem most, nem így, nem… stb, stb, stb… Végül egyszer csak azt vettem észre, hogy eltelt egy csomó idő, a kert úgy van, ahogy volt, illetve sokkal szarabbul, és nekem se erőm, se kedvem, se semmim… És mindez csak azért, mert bár eldöntöttem, hogy mit fogok csinálni, és miért, a sok-sok mindenféle tanács, ötlet, aggódás, és még ki a fene tudja, mi mindenféle ezmegaz teljesen felőrölte az erőmet. Szóval ideje az önmegvédésnek, és annak, hogy megtanuljak kiállni magamért. Mert bár a segítő szándékból rengeteg van, ugyanakkor a pokol felé vezető út is jó szándékkal van kikövezve, és végül a múlt héten sikerült is megtalálnom végre a poklok poklát… Szóval…

Miről is akartam még írni?

Ja igen.

Már vagy két hete annak, hogy facén közzétettem egy fotót Cili néni egykori névjegykártyájáról, megjegyezve, hogy normális ember ilyent nem csinál. És ennek volt visszhangja, amire nehezen tudtam mit válaszolni. Mert a helyzet meglehetősen kényes. De nem tudok kibújni a bőrömből – a bozótharcos bőréből.

Tehát.

Röviden. Cili néni ’56-ban a férjével kiment Amerikába, és kb. 25 év után hazajött, elvált a kinti férjétől, akit sosem érzett a férjének, és hozzáment ahhoz a szerelméhez, aki 19 éves korában megkérte a kezét, de az akkori rendszerben eltiltották őket egymástól. És ebben a házban telepedtek le, és itt élték le életük utolsó éveit nagyon nagy szeretetben, és boldogságban. Majd amikor “A Józsi” meghalt, Cili néni még évekig maradt – hol itthon, hol kint Amerikában – mert ő egy igazi világpolgár volt. És erről az egészről Cili néni saját önéletrajzi könyvet is írt, amiből az utolsó példányokat én találtam meg a házban.

Nos.

Az állításomat fenn kell tartanom. Mert egy fordított világban élünk. Ahol a lusta a jó ember, a meghunyászkodó a követendő példa, az álmait feladó az ideális társ, csapattag, munkaerő, és a “jó party”. A konzervatívok között egy ilyen csodabogár nem más, csak egy bolond.

Én ahogy megtaláltam a könyveket, még aznap elolvastam Cili néni történetét. Egyes részeknél igazából megkönnyeztem. Belegondoltam ebbe az egész sorsba. Egy NŐ, aki nem most, hanem még az előző rendszerben, azokban a számomra legendás 80-as években (fiatal éveim voltak ezek)  képes volt szembemenni mindennel, és mindenkivel – csupán csak az álmaiért! Egészen egyszerűen páratlan!!! Hát, ha van ember, aki csak egy kicsit is meg tudja érteni ennek a jelentőségét… Cili néni nem egy bozótharcos-alkat volt. Sokkal inkább békés és derűs forradalmár. Azt gondolom, hogy ez egy egészen más tónusa, egy másik megnyilvánulása ugyanannak a bolondságnak. A magam részéről mindennel együtt feljogosítva érzem magam – minden sznob tiszteletlenség nélkül – arra, hogy bolondnak nevezzem, és ez a magam részéről a legnagyobb elismerés, amit ebben az elmebajos, önmagát, a céljait, az álmait réges-régen feladó társadalomban Embernek csak megadni lehetséges! Mert le a nem létező kalappal az előtt a NŐ, az előtt az EMBER előtt, aki ezt így végig tudta csinálni.

Más részről azt gondolom, hogy Ő ezen az egészen őszintén, és derűsen mosolyogna, és semmiképpen nem foglalkozna már azzal, hogy ki mikor mit miért tett, mondott, vagy gondolt vele kapcsolatban. Ő ennél sokkal okosabb volt. És talán odafentről most éppen nekem drukkol – hogy nekem is sikerüljön!

Őszintén szólva – fogalmam sincs, hogy csinálta. Honnan szedte azt az erőt, azt a derűt, amivel ezt az egészet végigcsinálta. De annyi biztos, hogy valahonnan-valahogyan el fogom tanulni ezt a módszert, és megcsinálom a szerencsémet, és a boldogságomat itt, ebben a házban.

Isten engem úgy segéljen!