Az éjjel megírtam egy lánynak, hogy szerelmes voltam bele. 20 éve.
Sokat gondolkodtam rajta: megírjam? Ne írjam?
Elegem lett ebből az egészből. Belefáradtam. Belefáradtam a ki nem mondott szavakba, húzzák a vállaimat az el nem mondott gondolatok. Szétfeszítenek a ki nem mutatott érzések.
Eszem ágában sincs belebetegedni e súlyok cipelésébe. Ha már annak idején nem mertem, nem tudtam kimondani, kimutatni – kellő ok ez arra, hogy ez mindig így maradjon? Hogy sose mondjam el, sohase mutassam ki, írjam le, juttassam el valahogyan azt, ami eszembe jutott, ami bennem van?
Azt látom, úgy neveltek, rám nyomták, belém préselték, míg végül szokásommá nem vált az, hogy nem kommunikálok. És mindazok, akik ezt tették, ezt mutatták például, mostanra betegek. Nem kicsit, nagyon. Eszem ágában sincs 5-10-20-30-50 év múlva belehalni abba, amit itt most nem mondtam ki. Úgy akarok majd meghalni… Makk egészségesen este lefeküdni, elaludni, és reggel nem felébredni. Mert elég volt. Dehogyis akarnék évekig-évtizedekig jajgatni és nyögni éjjel-nappal. Pláne nem orvoshoz meg gyógyszertárba járni!!!
Nem először történt már meg ez. Egyszer én már csináltam ilyent! Másfél éve egy akkor 28 évet késett szerelmi vallomást írtam egy másik lánynak. Elég béna vége lett, én sem tudtam, mit is akarok, olyan hirtelen és spontán történt az egész, meg a lány is összezavarodott. Mert nem vagyunk ilyesmikhez szokva. Ahhoz vagyunk szokva, hogy meghalunk szép csendben, és magunkkal visszük a kimondatlan szavainkat. És amikor mégiscsak kimondjuk, vagy meghalljuk, nem tudunk velük mit kezdeni. Hidegen koppannak a meleg szavak egy légüres térben.
Azt gondolom, hogy ennek nem kellene így lennie.
Az éjjel megírtam egy lánynak, hogy szerelmes voltam bele. 20 éve.
Nem bántam meg.