Kifulladva

Úgy érzem magam, mint egy autó, ami alól kirántották az aszfaltot. És csak pörög a kereke a semmiben lebegve.

Egész nap ilyen üresben pörögtem. Nem sokat végeztem abból, amihez már csak egy kicsike hiányzik: a konyhán az utolsó simítások kellenek. Utána már csak a fürdőben kell rendet tennem, a WC-t kipucolni, a folyosón rendezkedni, és birtokba venni a spájzot. Haladok, de… Tettem-vettem, közben apránként elkortyolgattam az ajándék bort is. Néha virtuálisan csevegtem kedves ismerősökkel, néha megmosolyogtattak, de a lényeg nem sokat változik. A valóság kiábrándítóan rideg. Egyes-egyedül vagyok egy tök üres házban. Eközben a rádióban folyamatosan arról mesélnek, hogy ez milyen szép kis családi ünnep.

A fiam a szüleimnél van, ezért nem tudott eljönni. Tegnap tudott volna, de akkor meg nekem volt munkám. Egyébként sem érzem, hogy akarna együtt lenni velem. Nem vagyok valami jó apa. Csetlek-botlok az életben, se jó példa, se gondos apa nem vagyok. Sőt. Rengeteg pótolni valóm van.

Ha körülnézek, mindenfelé a fejemre növő égig érő feladatokat látok. Győzök megmaradni lelkesnek. A természet a gigantikus kertet beindította, és a feladat, az érintetlen anyatermészet most simán maga alá gyűr.

Ráébredtem, hogy kedden jönnek a csibék. Százan! És se hely, se élelem, se etető-itató nincs még a számukra. Valami dobozt, vagy ilyesmit kell összetákolnom, kelleni fog valami, ami melegíti őket. Olyasmim van egy pár. Kedden est 6 körül itt lesz az egész hadsereg, és ezek olyan ricsajt fognak csinálni, hogy olyant a világ még nem látott. Valamikor volt nekem ennyi kiscsirkém. De nem egyszerre ennyi. Voltak kotlósaim, és azok a  kiscsibék szépen lassanként keltek ki a tojásból. Vajon mennyi lesz 100 darab kiscsibe, ami aznap dél körül bújt ki a tojásból??? Emlékszem, a régiek legalább egymás után érkeztek, és csak az elsőt kellett megtanítani enni, aztán már tanulták egymástól. Ezeknek meg egyszerre száznak kell kajálási tréninget tartanom! 😮 Fogok én egyáltalán aznap éjjel csak egy szemhunyásnyit is aludni?

Rendezgetem a gondolataimat, próbálok szokni a helyzethez. A teljes magányhoz. Ha ezek a csivitelő parányi életkék megjönnek, legalább lesz kivel-kihez beszélnem. De vajon hogy fognak elférni? És azután… Baj lesz, mert utóbb jöttem rá, hogy az eredeti elképzelésem TELJESEN életképtelen. A kinti kamrában sehogyan nem fogom tudni felnevelni őket. Ugyanis a teljes tetőn annyi rés és hézag van, hogy csak az a ragadozó nem jön be rajtuk, amelyik nem akar. Megjavítani gyakorlatilag teljesen lehetetlen! A kinti használaton kívüli Wc alapterülete olyan kicsi, hogy abba 100 serdülő csirke biztosan nem fog beférni. És ezek nem csak serdülők lesznek egyszer, hanem felnőttek. Ezzel a kör be is zárult. Zsákutca.

Lenne még hely a pincelejáróban, amit úgysem tudok használni, de annak a teteje sem jobb a kinti kamráénál. Ólat építeni pedig se anyagom, se tapasztalatom nincs (ez utóbbi a kisebb gond). És akkor még nem beszéltem a kerítésről, ami ugye szintén nincs… Márpedig ezek a csodabogarak nem kellene, hogy beszabaduljanak a veteménybe.

Aztán ott a másik. A palántázásról teljesen lekéstem. Tehát ha paprikát, paradicsomot, káposztát, ilyesmiket akarok termeszteni (márpedig akarok!), akkor legalább palántákat fog kelleni vennem. És ezek csak a környezeti gondok. Mert mindent egyedül csinálni, ez most annyira kézzel foghatóvá vált…

Kifulladtam. Nem siránkozás, tény.

Egyedül vagyok. Pedig családban szeretnék lenni most. SAJÁTBAN.