Elhalasztott bejegyzés

Ezt a bejegyzést úgy két, vagy három nappal ezelőtt akartam megírni.

Egy harmatos zsenge ígéret miatt nem tettem.

Emlékszem, életem meghatározó élménye volt.

Negyedik osztályos kisiskolás voltam, azaz nagyjából 10 éves. És szerelmes. Az egyik osztálytársamba. Egy ideig egy padba ültetett minket a tanítónéni, és olyan boldog voltam, mint… nem is tudnám megmondani, mennyire. Azután jöttek új osztálytársak, és az egyiket a helyemre ültették. Én pedig a középső padsor leghátsó padjába kerültem. Egyedül.

Rettenetes napok következtek. Egy átforgolódott éjszaka után úgy hajnali fél öt körül felkeltem, és elkezdtem írni. Elkezdtem írni életem első Szerelmes Levelét. Neki.

Abban az időben élt még Máté Péter, és az egyik dalszövegéből idéztem a lánynak. “Mondd, mért szeretsz Te mást, és én csak Téged, mért másnak örülsz úgy, ahogy én Néked…?” És csak írtam, írtam, ameddig emlékeztem a szövegére. A végén pedig aláírtam, ahogyan azt illik!

Kialvatlanul, és halálosan idegesen mentem aznap az iskolába. A nagyszünetben vártam az alkalomra, de nem lett alkalom. A Szerelmem a többi lánnyal együtt volt, beszélgettek, csacsogtak, nevetgéltek. Egyszer csak összeszedtem az összes létező bátorságomat, odaszaladtam, és a kezébe nyomtam a kis papírt. Ő ijedten elrántotta a kezét, az pedig leesett… én talán felvettem a lapot, nem emlékszem már pontosan… Valahogyan eljutott hozzá.

És kinevettek, kigúnyoltak. Jobb lett volna, a fejbe lő valaki, de nem. Azután teltek az évek, és a hasonló élmények csak gyűltek, gyűltek. Míg végül nagy nehezen nekem is összejött valami, és elkezdődött a szerelmi életem nekem is. Egy alkalommal találkoztam a lánnyal, és zavartan, alig érthetően bocsánatot kért. Mindketten felnőttek voltunk már, és gyerekünk is volt. De… még így is számít az, hogy megtörtént.

Azután csak ment-ment az élet, és egyre több nő ismert meg közelebbről. És lassan jöttek az elismerések. A dicséretek: Nagybetűs Férfinak, csodálatosnak, fantasztikusnak, és hasonlóknak neveztek. Lassan a női nem kezdte helyrehozni a dolgokat. Kezdtem jobban érezni magam ezektől. Már képes voltam elhinni, és meglátni, hogy fantasztikus Férfi vagyok. Sok lány életét ismertem meg nagyon-nagyon részletesen, és megtudtam, hogy nagyon sokan vannak, akik (már) összetennék a két kezüket, ha ilyen párjuk lehetne, mint én vagyok. De már nekem nem kellettek.

Csak ebben az évben legalább 4-5 nőtől kaptam olyan elismeréseket, amikért valaha a fél karomat odaadtam volna. De ez már nem lelkesít. Ettől még nem lett párom.

A fenékig érő hajú lánnyal valami elkezdődött. Nagyon közel engedtem magamhoz, és a bizalmamba fogadtam. Megszerette azt, amit látott belőlem. És elkezdtünk komolyabban beszélgetni. Aztán megelégeltem, és az asztalra csaptam. Nem bírom a macska-egér játékot. Illetve bírnám, de minek? Az Élet, a Szerelem nem arról szól, hogyan húzzuk fel egymást nagyon sokáig nagyon feleslegesen.

Ez az egész nagyon-nagyon 50-50%-os volt. Néha-néha lett egy kicsit 49-51% belőle. Ilyenkor hol ezt, hol azt beszéltük meg. Legutóbb az előző bejegyzésem után éreztem azt, hogy inkább hagyjuk. De kidumálta. Én éreztem, hogy ennek így nincs értelme, de na, ne legyen már egyszer igazam! Mert hátha egyszer cserben hagynak az érzékeim, és máshogyan lesz, mint ahogyan én látom.

És elkezdődött az időhúzás. Azért folyamatosan azon voltam, hogy fenntartsam a szándékot, és a magam részéről nem tettem bele semmiféle kétséget. A magam 50%-át tökéletesen beletettem. És vártam, és vártam, és vártam… De az utazás napja nem tudott meglenni. Csak dicsért, hogy micsoda egy huuudeisteni lény vagyok. Tudom, hogy az vagyok. És egyedül vagyok.

A halogatás miatt már ott tartottunk, hogy majd vasárnap jön. Nekem ez már nagyon nem tetszett, mert szombaton este el akartam menni Sásdra bálba. Vele, vagy nélküle. De ha ő vasárnap jön, akkor én szombaton hogyan menjek el a bálba, ez valahogyan olyan rosszul jött volna ki. Mert addig, amíg vagyunk is, meg nem is… Mindegy, gondoltam. Úgyis meg fog oldódni.

Megoldódott.

Ma este tudtam meg, hogy ma egész nap rajtam gondolkodott. És végül úgy döntött, hogy nem jön el. Mert… és itt következett jó pár olyan ok felsorolása, amiknek semmi köze nincs ehhez a találkozáshoz, és az esetleges közös jövőhöz. Semmi. Az ég-ad-ta-egy-vi-lá-gon-sem-mi!

Emlékszem, mikor a veszprémi lány, miss VékonyH tavaly augusztusban úgy döntött, hogy mégsem velem képzeli el a jövőjét, és csak néztem, és azt láttam hogy éppen most hozta meg élete legrosszabb döntését. És nagyon-nagyon kellett rajta dolgoznia, hogy megmagyarázza magának, és nekem, és a gyerekeinek, és az egész világnak azt, hogy miért döntött így. Pedig egy ilyen döntésre semmiféle racionális magyarázat NINCS.

A hosszú hajú lány odaát az Északi-középhegységben megijedt. Hogy mozdulnia kell, hogy tennie kell valamit azért, hogy lehessen egy szebb, boldogabb, fényesebb jövője. És mivel már évek óta nem tett ez ügyben semmit, bennem mindvégig megvolt a hatalmas kérdőjel: képes lesz vajon arra, hogy az asztalra csapjon, felálljon, és azt mondja, hogy “IGEN, AKAROM!”?

Állítólag szerethető vagyok. Ha valaki, hát én nagyon is jól tudom, hogy szerethető vagyok. Ha nem így lenne, nekem sem sikerült volna megszeretnem saját magamat. De sikerült. Megszerettem magamat, és igencsak jóban vagyok ezzel a lökött, jópofa, életvidám fickóval. Akiben hatalmas energiák szunnyadnak. Ha csak egy kicsike fogalmatok lenne róla, hogy mekkora…

Azt is tudom, hogy megérdemlem a boldogságot. Nálam jobban senki nem tudja, mi mindenen mentem keresztül csak ebben az életemben.

Szóval ezennel bűnbocsánatot hirdetek a Női Nemnek mindazokért, amiket megtettek eddig velem. Nem számít.

Innentől kezdve már csak egy dolog számít:

Ki az, aki az “IGEN”-t nemcsak mondja, de teszi is???