Ettől most leültem. Írni.

Leültem. Írni. Mert ezt most KELL.

Rájöttem valami olyanra, ami most itt ebben a pillanatban teljesen megfordította az egész életemről és a jövőmről alkotott képemet.

Végleg.

Huhh.

Hol is kezdjem?

Életem legboldogabb hetében vagyok, és nagyon-nagyon úgy tűnik, hogy ez az álom nem fog véget érni. Sőt. Még csak most kezd igazán beindulni. Ez valami olyan, mint amikor a fiamat végre hosszú-hosszú várakozás után a kezeimben tarthattam. Talán már 10 éves korom óta vártam ezt a pillanatot!

Emlékszem – mintha csak tegnap történt volna. Azon a pénteki napon, amikor hazahoztam őt, és az anyukát, valami földön túli boldogságot éreztem. Semmi másra nem voltam hajlandó, csak egész hétvégén ott feküdtem mellette, és csodáltam, ahogy szuszog, ahogy álmában grimaszol, cuppog, és csak néztem és néztem…

Valami ehhez hasonló lebegősen boldog érzésekkel élem meg a mostani pillanatok egymásutánját, egyik ámulatból a másikba esve. Nehezen hiszem, ami történik. Vártam, csak vártam, csak vártam. Valamit. Valami ködösen elképzelt állapotot, valami melengető-bizsergető élményt, örömet… De ez most se nem ködös, se nem álom. Igaz.

Ideje volt tehát, hogy magamhoz térjek, és átgondoljam: hogy kerültem ide? Mi történt, mi történik itt? Mi ez az állapot? Honnan jött? Mikor? És főleg: MIKOR kezdődött, és MIVEL? Mit kell ilyenkor tennem? Élvezem, élvezhetem, kell is, hogy élvezzem. Egyetlen hajszálnyira vagyok attól, hogy MINDEN, amiről csak álmodoztam valaha is, megtörténjen velem – csupán egyetlen rövid hónap alatt. Olyan helyen élek, úgy élek, ahogyan régóta szerettem volna. És Ámor is itt lövöldöz rám eszeveszettül éjjel-nappal. Már nem is tudok félreugrani. És nem is akarok!

DE! Megtanultam már: ez a létező LEGVESZÉLYESEBB állapot!!! Valami felrepített ide, ahol vagyok, de nagyon is észnél kell lennem. Ez pontosan az a pillanat, amit évtizedek óta várok. De ácsi! Csak ésszel.

A bölcs zöld könyvet fel sem kell ütnöm, hogy tudjam a lépéseket. Merthogy rájöttem, hogy ez maga a tündöklően és kristálytisztán kirajzolódó Bőség.

Tehát ideje rendeznem a múltam hátralékait. Megmondom őszintén: én vagyok a saját magam legnagyobb adósságának elszenvedője. Rengeteg elmaradást halmoztam fel az elmúlt életemben, és minden és mindenki közül ennek a tartozásnak a legnagyobb része saját magammal szemben van. Igen, persze, tudom. Egész sornyi területe van az életemnek, emberek tucatjai, akik várják tőlem, hogy törlesszek. És fogok is. Anélkül nem lesz előrelépés. De a saját elhanyagoltságomat testileg-lelkileg ideje rendeznem. Ha ezt nem teszem meg, semmi másra nem lesz sem erőm, sem kedvem. Nem fog menni.

Azután el kell gondolkodnom a fenti kérdéseken: mit tettem, mikor, és hogyan OKOZTAM ezt a hirtelen ugrásszerű fejlődést? És úgy egészében: MI A FENÉT IS KELLENE NEKEM CSINÁLNOM, mire van szüksége tőlem ennek a világnak? És basszus… Fejbe vágott az Igazság. Amit mondtok-mondtatok, de nem és nem és nem és nem jutott el az értelmemig! Nem hittem el, nem értettem meg, hogy NEM VICCBŐL írtátok, nem csak azért, hogy írjatok valamit. Elképedtem saját magam értetlenségén, hogy nem vettem észre, hogy az, amit mondotok, az egészen pontosan az, amit VALÓBAN vártok tőlem?

A Gyönyörű Hosszúhajú Csoda azt írta, hogy megérdemeltem. Miért??? Nem értettem. Nem. Tudod miért? Mert ez homlokegyenest pont az ellenkezője annak, amit eddig tudtam-gondoltam magamról. Hagyjuk most, hogy ennek mi az oka, de elképzelhetetlennek tartottam azt, hogy embereknek ÉN IS tudok úgy örömet okozni, hogy nem döglök bele, sőt… egészen egyszerűen és természetesen csak ÍROK. Vicceset, elgondolkodtatót, mélyet, magasröptűt, vidámat, bolondosat, “élet-illatút”…

Megnéztem az elmúlt hetek lépéseit. Kerti munka, erdőben farakodás, alap ásás, betonozás… és melyik volt ezek közül, ami azt okozta, hogy egy csomóan már-már egy emberként a segítésemre szövetkeztek? Egyik sem! Ha csak ezeket tettem volna, attól ez a ház most nem így nézne ki. Nem lenne benne ennyi minden szép, jó, praktikus, életbevágóan fontos berendezés, szerszám, nem állna előtte a ragyogó napsütésben szikrázva életem legszebb, legcsodálatosabb biciklije, nem lenne tele a postaládám dicséretekkel, lelkesítéssel, nem és nem és nem lenne ebből semmi sem. Nem mondom, hogy itt és most azonnal felhagyok minden eddigivel – ezek is részei voltak a felemelkedésnek. De nem ide akarom helyezni a súlypontot. Ezek nélkül is rengeteg élményem, gondolatom van. Bármire rá tudok csodálkozni, és megírni, amit megéltem.

Jozef barátom azt írta, hogy folytatnom kell. Hogy REMÉNYT ADJAK az embereknek. Ez most a legfőbb hiánycikk ebben a világmindenségben. A példamutatás, a kitartás, az élmény.

Nem mondtam még, de március 15-én összesen 3.000 Ft volt minden vagyonom. És aznap elgondolkodtam: lehet ennyi pénzzel egy teljesen új életet elkezdeni??? Azután vettem egy nagy lélegzetet, és ugrottam… 3.000 Ft-tal indultam el Pécsről, hogy kihozzam Vázsnokra az első köröket. Ezért költözködtem busszal, kis szánalmas kocsival és egy gurulós bőrönddel.

Nehezemre esett elfogadni azt, amit olyan sokan írtak nekem. De Erecske, és még ki tudja hányan meg hányan ugyanazt sulykolják: írnom KELL. Úgyhogy jelentem: ÁTJÖTT! Egyetértek, nagyon-nagyon egyetértek, mert ez minden vágyam, ez életem legnagyobb és legboldogabb játéka, melynek minden pillanatát képes vagyok gyermekien megélni, minden molekuláját maximálisan kiélvezni, és csak csinálni és csinálni, és csinálni… És megmutatni, hogyan lehet – mert IGENIS LEHET! – felépíteni egy új életet a semmiből.

Döntöttem. Boldog leszek.

Írni fogok.