Író lennék?

Író lennék? Vagy marketinges? Esetleg mindkettő? Vagy valami más?

Elgondolkodtam most ezen.

A lány, akihez hűtlen voltam, azt mondta, hogy nekem inkább írnom kellene, nem melóznom. Jedi-tanítóm egyszer azt mondta valamelyik anyagában, hogy az az ember író, aki tud napi legalább 15.000 karakternyi szöveget írni. Amikor aktívan blogoltam, ezt napi szinten heteken át túlteljesítettem. Pedig csak az életemet és a gondolataimat írtam, írogattam.

Annak idején, amikor az a bizonyos “egyszemélyes” újságom volt, állandóan volt nálam toll és jegyzetlap. Rendszeresen megálltam menet közben az utcán, és jegyzeteltem. Mindenféléket. Reklámszöveg-terveket, gondolatokat, szavakat, érzéseket, mindent. Tulajdonképpen ez volt a lelke az újságomnak. Meg aztán az is, hogy lényegében nagyjából 50.000 embernyi lakossággal kommunikáltam az újságomon keresztül kéthetente. Ez akkora érzés volt, hogy azt el sem tudom mondani.

Most csak egy pillanatra belém hasított a felismerés, hogy igazából azzal, hogy rendszeresen írok, olyan nagyságrendű feladatokat oldok meg nap mint nap, amiről kezdetben azt gondoltam, hogy hónapokba, talán évekbe fog telni, mire meglesznek. És ehhez sokszor napok, vagy órák kellenek.

Az a helyzet, hogy kezd derengeni, hogy ez tulajdonképpen miért van.

Egészen mostanáig olyan feladatokba fogtam, amikhez elég voltam egyedül. Nem voltak ezek kicsi feladatok! Sokszor kellett hozzá mind a száznegyven-valahány egységnyi IQ-m! És megcsináltam őket! Most is meg tudnám csinálni egyedül, de szembesültem valamivel, amire eddig nem volt rálátásom: az idő!

3 nap múlva leszek 50, és ez felébreszt. Nem haladhatok tovább ugyanazzal a sebességgel, mint eddig, különösen azért nem, mert ennek az 50 évnek a nagyobbik részét egészen egyszerűen elpocsékoltam! Se családom, se boldogságom, se semmi. Az ügy nem tűr halasztást! A leghosszabb időt olyan utak megtételével töltöttem, amik nem a nekem megfelelő irányba tartottak! Mondjuk legalább sokat láttam, sokat tapasztaltam. De a helyes úton is lehetett volna látni és tapasztalni. Csak másokat. De aki hajlandó BÁRMIBŐL és BÁRKITŐL tanulni, annak ez nem szempont. Nem vigasz.

Megírtam hát két napja azt a bizonyos bejegyzésemet. Mert rájöttem, hogy valahonnan pénzt KELL szereznem. És mint marketingesnek, erre a problémára az volt a megoldásom, hogy akkor adjuk el előre azt a szolgáltatást, amit majd végezni fogunk. A legtöbb marketing-kampány az online világban úgy zajlik, hogy kitalálják, hogy mi LESZ majd a cucc. Meghirdetik. Eladják, menedzselik. Közben valahol elkezdik a cuccot “legyártani”. De közben már ott a pénz, nem kell idegeskedni, hogy miből jutunk el az első eladásig. Miből maradunk egyáltalán életben? Tudok olyan oktató anyagról, amit akkor kezdett el megírni a pasas, amikor már rengetegen megvették – miközben az még nem is létezett!!!

Szóval arra gondoltam, hogy eladom a jövőbeli szolgáltatásomat. Egy tanácsadást. Illetve nem jó szó rá a tanácsadás, mert valójában ez egy személyre szabott konzultáció. És ehhez a lehető legjobb környezet éppen egy ilyen hely, mint ahol most élek. És hozzá minden éppen olyan, amilyennek lennie kell. Nem elit, luxus környezet, hanem extra figyelem és kiszolgálás. Ezt is sikerült félreérteni némelyeknek. Pedig a lényeg nem ez. De erről az egészről majd egy következő bejegyzésben fogok írni. Ez most nem “A Szolgáltatásról” szól.

Szóval rájöttem, hogy azzal, hogy írok, problémákat tudok megoldani. Méghozzá másképpen, mint eddig. Nem ingujjat felgyűrve, izzadva, összeszorított fogakkal, sokszor belehalva. Hanem barátsággal, könnyedén, örömmel. Mert csupán néhány írással annyi mindent elértem, hogy most tudatosan arra KELL figyelnem és összepontosítanom, hogy NE MENJEN EL A JÓZAN ESZEM. Belegondoltál?

Váratlanul jött a figyelem, a népszerűség, rengeteg, tényleg RENGETEG dicséretet, biztatást, elismerést, csodálatot kapok. Köszönöm. És tudod… Megmondom neked, tudom, hogy megérdemeltem. Már réges-régen megérdemeltem, mert én vagyok a saját magam legszigorúbb bírája. Már évekkel korábban megengedhettem volna magamnak ezt az egészet. Sokkal, de nagyon sokkal túlteljesítettem minden elképzelhető elvárást. Nem valószínű, hogyha mindent elmesélnék, azokat a borzalmakat és kínokat, amiken keresztül mentem, és amikbe nem bolondultam bele, hogy lenne bárki is, aki azt mondaná, hogy nem érdemeltem meg.

És köszönök Nektek mindent. A segítséget, az aggódást (nincs miért!), a figyelmet, és mindent, amit csak adtok nekem. Tudnotok kell, hogy amit adtok, amit küldötök, annak minden egyes darabja jó helyre kerül. Megbecsülésbe, törődésbe. Ez jutott eszembe tegnap, miközben az Erecskééktől kapott “hozományt” válogattam. Van itt minden! Babaruha, plüssállatkák – kicsi póni , Taz, meg minden -, bűvös kocka, kézzel készített fajátékok, filmvetítő, fémépítő, rengeteg társasjáték, több pakli kártya, mesekönyvek garmadája – igazi “békebeli mesék” – hogy csak a gyerekeknek való dolgokat említsem.

Aki itt ebben a környezetben nem érezné magát jól velem, az jobb, ha inkább otthon marad. Mindenki más szeretett vendég így vagy úgy az otthonomban! Még az is, aki most megbántva érzi magát… 😛