Hullámvölgy

A faszállítós nap óta nem írtam ide. Azért, mert azt gondoltam, hogy csak akkor fogok írni, ha vidám történetem van. És mostanában ilyen nem nagyon jutott az eszembe. Csakhogy a fejlécben meg az áll, hogy krónika. Úgyhogy mégiscsak írok. Aztán így is – úgy is lesz, aki panaszkodásnak veszi majd. Nem tarthatom magamban a gondolataimat és érzéseimet csak azért, mert azon aggódok, hogy ki mit fog gondolni. Még akkor sem, ha ezen a héten valami – sőt több dolog is – egészen máshogyan sült el, mint ahogy azt reméltem/gondoltam/terveztem… De ne szaladjunk előre!

Először is a faszállítós nap óta összesen kétszer voltam emberek között. Azóta senki nem hívott dolgozni. Ez jó is, meg rossz is. Szerdán fél órára, tegnap másfél órára bementem Sásdra vásárolni, ennyi volt a “társasági életem” 3 nap alatt. Kicsit rám nehezedik most ez az egyedüllét. Voltam már egyedül – hajajj de sokszor – és talán ez a mostani felébreszti bennem azokat a nagyon-nagyon kilátástalan időket. Még a múltammal is meg kell küzdenem, miközben a fizikai kihívások is itt lábatlankodnak körülöttem. Akárhova fordulok, akadályokba ütközöm. Elkezdek mosogatni – nincs hova letegyem az elmosott edényt. Keresek neki helyet, belekezdek másba. Fél percen belül megint jön egy “ezt meg hova a p…ba tegyem???” – kérdés. Mivel szerencsére ez eddigi életem legnagyobb alapterületű lakóhelye, annyit jövök-megyek napi szinten, hogy megvan a testmozgás. Három napja a kertbe nemigen mentem ki. Hideg volt, szeles, és néha esett is. Így pont jó volt bent, ebből az egészből nemigen érzékeltem semmit.

Tegnapelőtt este eljutottam egy olyan pontra, amit korábban nem is láttam, hogy létezik. Valahogy eltakarta a zűrzavar. De akkorra lett egy olyan fokú rendezettség és tisztaság a házban, amire már lehetett azt mondani, hogy élhető. De azt csak akkor vettem észre, hogy előzőleg nem az volt, amikor már kezdett megszűnni. Mint amikor úgy vagy beteg, hogy amikor elkezd elmúlni, akkor ébredsz a tudatára az egyébként folyamatosan meglévő betegségednek. És… Ez lehet akár lelki síkon is… Gondolj csak bele.

Szóval ennek a sűrű egyedüllétnek köszönhetően a kelleténél többet lógok fészen, ami nem viszi előre az életemet. Illetve néha előre viszi, néha meg pont ellenkezőleg, és ennek a két opciónak a váltókapcsolójánál nem én állok. Úgyhogy az mindig egy zsákbamacska, hogy ami onnan jön, az előre tol, vagy hátrahúz. És ez ügyben időnként árnyékra vetődök. Ebből lett is egy felesleges és értelmetlen csetepaté, amit valamiképpen úgy érzem, hogy mégis csak szükségszerű volt megvívnom – ráadásul meglehetősen nagy nyilvánosság előtt. Ez kéremszépen a népszerűség velejárója, amivel meg kell tanulnom együtt élni. Egyrészt szükségem van a figyelemre, Rátok, másrészt majd idővel kitapasztalom, miről mit és hogyan kell/érdemes/szabad írnom. Addig meg bloggerként úgyis át kell esnem a kötelező gyerekbetegségeken. Ugyebár.

Kicsit még visszatérnék erre a félreértéses témára. Néha tényleg elképedek, hogy mennyire máshogyan lehet érteni szerintem tökéletesen egyértelmű mondatokat. De. Nem minden embernek jelentik ugyanazt ugyanazok a szavak, érzelmek, gondolatok. Az emberi kapcsolatok legnagyobb problémaforrása az, hogy az a másik ember nem mi magunk vagyunk. És az meg ráadásul mást gondol, mond, érez, AKAR(!!!), mint amit mi (szeretnénk). Visszanézve az idők hosszú folyamára azt hiszem, ez nekem egy régi problémaforrás az életemben. Volt, akinél sikerült elérnem, hogy azt akarja, amit én – legalábbis egy ideig. Unalmas játék volt (elváltunk). Míg másoknál ez nem valósult meg (szintén elváltunk 😀 ). Szóval ez a mostani dolog, ami csak úgy hirtelen berobbant az életembe, remélhetőleg megtanít végre arra, hogyan is kell bánni egy olyan emberrel, aki nem én vagyok. Ráadásul ezt egyszerre nagy menyiségben.

Amikor beszélgettem a lánnyal, akihez hűtlen voltam, kicsit megörültem. Az alkalomnak, hogy talán jóvátehetem. Igaza volt a Bölcs Embernek, ha valami olyant teszel, amit végülis nem tartasz helyesnek (bár milyen gyönyörű történetet lehet belőle írni, ugye?!), azzal magadnak nagyobbat ártasz, mint annak, aki ellen tetted. Ő egyszerűen csak megvonta azon a vállát, amit én évtizedek óta cipeltem a hátamon. Szóval arra gondoltam, hogy talán jóvátehetem. De megfeledkeztem arról, hogy  senki sem lehet próféta a saját hazájában. Erről MINDIG megfeledkezem, pedig olyan sokszor ütköztem már bele, hogy szerintem az egész életem összes kudarcának nagyobbik részét ennek az egyetlen szabálynak köszönhetem. Ígérem, most már tanulok belőle. Szóval felajánlottam a segítségemet, amire nem várt ellenállást kaptam. Utólag látom már, hogy kamikaze-akció volt. Jedi-tanítóm is megmondta: csak annak segítünk, aki kéri. Na ez volt a Legfőbb Elb.szás az akcióban. A “hogyan” az már csak tetézte a bajt. Mindenesetre lett egy nagyon kellemetlen beszélgetés, ami után órákig nem nagyon tudtam semmi értelmeset csinálni, csak összevissza bóklásztam a házban. Meglehetősen nyers visszautasítást, lekezelést és némi kioktatást kaptam. Ráadásul utána még kattogtam is egyet fészen a témával, amivel még kárt is okoztam magamnak… Mégis úgy érzem, hogy el kellett követnem ezt a hibát. Sőt talán még az is lényeges, hogy ezt éppen vele követtem el. Nagyon bölcsnek kell lennem, ha a hőn áhított sikert most már tényleg el akarom érni. Na nem megyek át ezoba. Lezártuk a dolgot.

A napokban többször is bevillantak azok a képek, hogyan nézett ki a ház először. Emlékszem, hideg volt, elhagyott, nedves, morcos, barátságtalan, és sértődött. Lehetett érezni rajta az elhagyatottságot. Én éreztem rajta. Ismerem az érzést, és tudod, ez olyan, mintha egy kézrátétellel meg tudnád állapítani valakiről, hogy hol van a betegsége gócpontja, és azt is, hogy mikor és mitől fog elmúlni. Na azért ennyire nem vagyok nagy mágus, és valójában a kép sem volt meg a fejemben. Az első ránézésre a falu sem tűnt még ennyire barátságosnak, sok helyen üres elhagyott, vagy meglehetősen elhasznált házaival (Azért itt is vannak szépek és újak is.). De a panoráma, amivel azóta sem tudok betelni, és a nyugalom, ez volt a két kulcspont. A rettenetes szemétkupacok, a dohos szag, a rendetlenség mindenhol, a gaztenger, és semmi nem tudott elriasztani. Az, hogy csőtörés miatt ivóvizem sem lesz, csak később derült ki, amikor a gazdáék már elmentek, és én itt maradtam a ház kulcsaival a kezemben. Valójában azt sem tudtam, hogy mibe fogtam, és őszintén szólva kurvára nem érdekelt. Egyetlen dolog érdekelt, ez pedig a szabadság illata. És az átütött a dohos szagon.

Lassan a végére érek az Erecskééktől kapott hozomány feldolgozásának. Elképesztő történelem nyílt ki a kezeimben a csomagok bontogatásával és szétválogatásával. Persze a véletlen-szerűen felállított és telerakott polc nem jó helyen áll, és a dolgok helye még teljesen érthetetlen a számomra, és még azt sem tudom, hogy honnan miket fogok majd kapni, és ezt az egészet még hányszor fogom teljesen átrendezni… De csak játszom, néha nevetgélek, megosztogatom a kincseket, amiket megleltem. Máskor furcsa érzések kerítenek hatalmukba, néha rám szakad a semmiből pár tonna kilátástalanság. És csak csinálom. Csinálom. Csinálom.

Szóval jó lenne, ha végre valaki rám nyitná az ajtót. Nem mondom, a legjobb az lenne, ha ez a valaki a hátralévő életem csodás párja lenne. De haladjunk lépésenként.

Ki lesz az első?